Éljen május 1-je!

A régi világban igen megbecsült helye volt a tavasznak a kalendáriumban. Egymást érték a piros betűs ünnepek, kezdve március 15-dikével (ezt nem kell magyarázni), majd jött március 21. (ez a Tanácsköztársaság kikiáltásának ideje, csak a rendszerváltás után iskolázottaknak kedvéért), aztán április 4. (a felszabadulás napja, bár a tényt manapság hivatalosan kétségbe vonják, és természetesen, nem ünneplik, viszont mocskolják), s végül május 1. Utóbbit azóta sem tiltották be, érdekes is lenne, hiszen a dolgozók nemzetközi ünnepe. Munkások pedig ma is vannak – ha nem is olyanok és nem is oly sokan -, és legalább annyi jár nekik, hogy egy évben egyszer megünnepelhessék magukat. Ebbe a sorba illeszkedett még a húsvéti locsolkodás, de csak kronológiailag, egyébként nehezen fért volna a Forradalmi Ifjúsági Napok magasztos eseménysorozatába.

Három a magyar igazság, egy a ráadás. A negyedik. S valóban, május elseje mindig is kilógott a sorból. Már csak a jó idő okán is. Meg ökomenikus jellege miatt egy majális ellen kinek lehet kifogása?! Folyt a sör, fogyott a virsli, a gyerekek lufikat tartottak (amíg el nem eresztették), ujjé, a Ligetben nagyszerű! Hogy egy kicsit sétálni kellett hozzá tömött sorokban, és amikor a tribün elé értek, akkor integetni is illett az ott tartózkodó bácsiknak? Nem volt az még egy kisgyereknek sem megterhelő, főleg, hogy az említett bácsik udvariasan visszaintegettek, a tömegre mosolyogtak és jól láthatóan nagy kedvüket lelték benne. Igen kitettek magukért, arcukról le nem fagyott az optimista, a szocialista jövőbe tekintő, jóindulatú mosoly. Különösen egyikük volt cuki pofa, bánhatta az, aki nem lobogtathatta piros nyakkendőjét neki, mert abban a percben éppen élő adásban köszöntötte az ország népét. A TV-nézőknek külön élményt jelentett, hogy nemcsak láthatták, hanem ízes beszédét egyenesben hallhatták is.

Hirsch Jenő úttörőként minden évben részt vett ezeken a meneteléseken, aztán ahogy őt elvitték a szülei, úgy később ő is a gyerekeit, de nekik már nem volt vörös nyakkendőjük, mert mire akkorára nőttek volna, hogy kiérdemeljék a viselését, megszüntették a felvonulásokat. Amit lányai igen sajnáltak, főleg az apjuk nyakában, mert ők is szerették a lufikat, az ilyenkor nekik járó csokikat és általában is az elevenen nyüzsgő emberforgatagot.

Talán csak egy olyan év volt, amikor nem vitte ki őket. 1986. És mindez azért történhetett, mert – valljuk meg utólag – Hirsch először életében bedőlt az imperialista propagandának. Na jó, lehet, hogy nem először, de akkor aztán nagyon. És a csernobili nukleáris felhő ráadásul nem is rémhír volt. Így maradt ki családja számára ez a május 1. (Ma sem bánja.)

De azóta is ott a helye a Ligetben minden év májusának első napján. Meg nem tudná mondani, hogy miért. Biztos nem azért, mert kötelező. (Már rég nem kötelező.) Nem is párthűségből. (Sosem volt párttag.) Elvhűségről ugyan beszélhetnénk, ha maradt volna valami rendező elve ezeknek az új városligeti május elsejéknek. Sok év tapasztalata után azonban Hirsch Jenő mindösszesen csak annyit nyugtázhatott a bizonyosság halvány esélyével, hogy a lacipecsenyések és egyéb árusok meglehetősen szervezetten és eredményesen veszik birtokba ilyenkor a fő- és bekötő utakat. A nép pedig boldogan és önfeledten veti rá magát a koleszterindús flekkenekre, a gyerekek majszolják a törökmézet, és, persze, a történelmi folytonosság gyakorlatilag egyedüli letéteményeseként, a söröshordókat is csapra verik.

Párt-, politikai-, netán világnézeti preferenciáit nem ismerjük ezeknek az embereknek. Csak az tudható, hogy jó időben szívesen sétálnak gyerekeikkel a szabadban és fogyasztanak, ameddig a pénztárcájuk bírja. A gyepen elhelyezett különféle sátrak feliratairól, zászlóiról és jelképeiről, majd a kisebb-nagyobb ideiglenesen ácsolt színpadok programjaiból formai értelemben körvonalazható lenne ilyenkor valamiféle baloldaliság. Feltéve, ha az hiteles volna. De – tegyük a szívünkre a kezünket - az elmúlt negyedszázadban kevésszer tűnt olyannak.

Hirsch minden évben igyekezett megsaccolni a különféle szónoklatokat hallgató emberek számát. A Szaddam Husszein képmásával is kampányoló párt elnökét legföljebb, ha egy-kétszáz ember kísérte figyelemmel, a legnagyobb baloldalinak mondott párt esztrád- és politikai műsorait olykor sok ezer. Vesztes években általában megcsappant az érdeklődés, de hatalomban is tudott igen gyér lenni. Hiába, az emberek nem hülyék. Ha egy baloldal a világkapitalizmust menedzseli, az lankasztja a munkásosztály iránta való lelkesedését. Ha meg aztán még lejtmenetbe is kerül, akkor onnantól már nincs megállás. Így történhetett meg, hogy a legutóbb a Nagyréten, a nagyszínpad előtt gyakorlatilag családi körben ünnepelt a „vezető baloldali erő”.

Nem is a családdal van baj. Épp az a jó a majálisban, hogy együtt a család és jól érzi magát. Akkor meg minek keveredjen holmi politikusokkal?