Schwajda György hatalmas, egész alakos szobra a Nemzeti Színház kertjében elsőre kissé meghökkenti az arra járót. Nem csak azért, mert jóval nagyobb, mint a kert többi szobra, hanem Schwajda morózus tekintete miatt, ha viszont közelebbről szemügyre vesszük és emlékeinket is visszaidézzük, elmondható, hogy az egykori színházigazgató, rendező, kormánybiztos konokságát, elszántságát, akarnokságát jól mutatja az alkotás.
Schwajda Györgyöt, aki jegyzett drámaíró is volt, elsősorban színházigazgatóként tartották sokra, vezetett színházat Szolnokon többször is, rendezett, dramaturgként is működött, az ő nevéhez kötődik Márquez: Száz év magánya színpadi változatának az elkészítése, és aztán az előadás megrendezése, olyan nagy színészekkel, mint Törőcsik Mari, vagy Garas Dezső. Később az új Nemzeti Színház megépítéséért felelős kormánybiztos lett, óriási szerepe van abban, hogy Siklós Mária tervei alapján megépült a Duna-parti színház.
Nagyon sokan támadták, sokakkal szembement, építészekkel, színházi emberekkel, politikusokkal, tudta, hogy nem mindig van igaza, de egy cél érdekelte, hogy tűzön-vízen át felépítse a Nemzeti Színházat és ez sikerült is neki. Orbán Viktor miniszterelnöksége idején, 2002. március 15-én megnyílhatott az új Nemzeti, ám Schwajda a megnyitóra nem ment el, mert konfliktusa támadt a miniszterelnökkel. Orbán ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy a Magyar Televízió közvetítse a nyitóelőadást, a Szikora János által rendezett Az ember tragédiáját. Schwajda ezt színházellenesnek tartotta, ezért nem jelent meg a megnyitón.
Később erről ezt mondta: „Volt egy vita. Én azt mondtam, hogy legyen közvetítés a Nemzetiből, akár egész napos, interjúkkal, akármivel, de magát az előadást ne közvetítsék. Amire bizonyos helyen azt mondták, hogy de igen. Jó akkor tiétek a színház, és én addig hazamegyek szabadságra. Hajszálpontosan tudtam, hogy én ebből csak vesztesként kerülhetek ki. De hogy az épület állni fog, és százhetven év után lesz egy Nemzeti Színház, azért megéri”. Haza is ment, meg is szűnt a megbízatása, évekig bezárkózott, nem nyilatkozott, sajnos az írást sem kezdte újra.
Kaposvárról viszont ajánlatot kapott és a színház igazgatója lett, ám csak rövid idő adatott meg neki az újrakezdésre, gyors, végzetes betegsége megakadályozta az igazi újabb aktivitást. Sok kérdést és titkot vitt magával. Vidnyánszky Attila dolgozott vele a Nemzetiben, tiszteli Schwajdát, így nyilván támogatta a Schwajda-szobor ötletét. Az alkotást a főigazgató elmondása szerint közösen finanszírozta a minisztérium és a teátrum, az előbbi tizenöt millióval, az utóbbi pedig tíz millióval járult hozzá a költségekhez.
A szobrászt, Varga Imrét egyébként, mint az a Nemzeti Színház magazinjának márciusi-áprilisi számából kiderül, közvetítők útján maga a miniszterelnök kereste meg. Orbán Viktor tegnap személyesen avatta fel a Schwajda-szobrot, korábbi konfliktusukat nem hozta szóba, sőt, az egykori kormánybiztosról azt mondta: "Öntörvényű, karakán ember volt, aki nem ismerte a félelmet, és legtöbbször a nehezebb utat választotta, de sértettségnek, keserűségnek sohasem adott hangot, inkább véghezvitte, amit elvállalt. Akikkel együtt dolgozott, és nekem ez megadatott, rajongtak érte".
Schwajda családja vegyes érzelmekkel fogadta a kormányzati gesztust. Az egykori író, színházigazgató, rendező özvegye lapunk kérdésére egy mondatot jegyzett meg: „Örülök is és nem is, Jó lett volna, ha a férjem a megfelelő elismerést még életében kapja meg.”
Schwajda György fia, Schwajda Gergő szívesen beszélt lapunknak az édesapjáról és a szoborról. „Apám biztosan nem örülne ennek a szobornak, mert irtózott attól, hogy momentummá merevedjék, és hogy emlékmű váljék belőle. Nem szeretett szerepelni. Fura érzés szoborként látni őt. Szerintem nem volt annyira, komor, mint azt a szobor mutatja. Az igaz viszont, hogy kemény volt, de remek humorral rendelkezett, aki látta valamelyik darabját, az ezt megerősítheti. Tehát a formába öntéstől idegenkedne, de annak, hogy gondoltak rá, mégis örülne, még akkor is, ha lehet, hogy ezt a maga keresetlen módján nyilvánítaná ki.”
