Előfizetés

Józsi szerint nincs ez jól!

Rozsos Erzsébet
Publikálás dátuma
2015.05.02. 10:40
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Miközben azt sem tudjuk, hogyan tákoljuk össze az egészségügyet, és hordjuk be a kórházba a pelenkát, törlőkendőt, papírtörülközőt, a WC papírt, járókeretet, gyógyszert, és mindent, ami kell a hozzátartozóinknak, aközben van, akinek jól megy. Igaz, nem milliárdokat hoz a konyhájára a lehetőség, de a havi százezrek biztosan a zsebükbe kerülnek. A magánpraxis virágzik a magyar kórházakban. Egyben biztosan.

A Népszava online 2015. március 31-én adta hírül hogy a Veszprémi Járási Ügyészség vádat emelt egy orvos ellen. A hírek szerint az orvos rendszeresen járt a „mézes bödönre”. Az ügyészség kilencrendbeli, üzletszerűen elkövetett vesztegetés elfogadásának bűntette miatt emelt vádat az orvos ellen, aki 2012 júniusa és 2014 márciusa között a műtétek, valamint a vizsgálatok elvégzéséért jogtalanul anyagi ellenszolgáltatást kért a betegeitől.

Értik a problémát?

Megtehette. Mindenki asszisztált neki. A Janus-arcú törvényhozók és -alkalmazók, akik bár létrehoztak jogszabályokat a korrupció ellen, ezzel – úgy hitték -, el is végezték dolgukat. Így tett az új Munka törvénykönyve is, amikor 2012. július elsejével előírta, hogy a munkavégzés során harmadik féltől tilos bárminemű juttatást vagy ellenszolgáltatást elfogadni, de rögtön ajánlott egy kiskaput, miszerint a munkáltató - a kórházigazgató - engedélyével utólag elfogadható a hálapénz, a paraszolvencia. Ezzel aztán sikerült a munkaidő alatti orvosi magánpraxis folytatását hivatalosan - a hálapénz kapcsán - legalizálni. Mert milyen más módon tudna valaki olyan többletszolgáltatást nyújtani, amiért a legálisan engedélyezett/nem engedélyezett hálapénz jár?

Az engedélyekbe csak az nem került bele, hogy a kivételezett személynek - az orvosnak -, kellene valamit adni a pénzből mondjuk az ápolónak, a műtősnőnek, a műtősfiúnak, a betegszállítónak, a röntgen és laboratóriumi asszisztensnek, és ekkor már mélyen a föld alá szégyellhetnénk magunkat. Mert ugye azt, senki sem gondolja, hogy az orvos egyedül áll a műtőasztal mellett, vagy a szülészorvos egyedül vezeti a szülést. Ezt a káoszt mindannyiunk pénzén, TB járulékán fenntartott magyar egészségügynek hívják - ami mára jól tejelő hitbizománya lett egyeseknek.

De nem az egész orvos és ápolói karnak.

Dr. Rácz Jenő, a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház főigazgatója - mellesleg azé a kórházé, ahol most a fenti eset megtörtént -, Magyarországon elsőnek adott ki kórházában engedélyt a törvény megjelenése után a valódi hálaként adott hálapénz elfogadására. Az ATV-ben, 2012 júniusában az Egyenes beszéd egyik adásában így nyilatkozott: „meg kellett hoznia a döntést, különben július elsejétől egy ápoló sem fogadhatott volna el egyetlen csomag kávét sem.”

Ennyit a szemléletről! Milyen szemérmesen hallgatott a főigazgató a magyarországi kórházak szülészetein és a sebészeteken kapott, ám valójában presszionált pénzekről. Érdemes körülnézni az interneten, a betegek egymás tájékoztatják, hol, mennyi a tarifa. Érdekes, hogy kijelentésében éppen a veszprémi kórház ápolónői kerültek a fókuszba, indokként és pajzsként a paraszolvenciaként megnevezett egyetlen csomag kávéjukkal. Ez lenne az indok az erkölcstelen gyakorlatra?

A háttérben bonyolult viszonyok feszülnek: ha elkapnak és feljelentenek, megbüntetnek, ha nem kapnak el, ott van a zsebben az engedély, ami azt sugallja a betegek társadalmának, hogy lehet próbálkozni. Törvényesítették azt a szemérmetlen helyzetet és feloldották azt az ellentmondást, amely eddig a büntetőjogi törvény paragrafusai és az orvos-igazgatók által kiadott engedélyek között feszült. Tehát ha minden kórházi dolgozó kaphat jóváhagyást, akkor bármilyen összeget, el lehet fogadni. Csak az időpontokat kell egyeztetni.

Nem kellett volna...

Az országban számosan követték a veszprémi példát. Bátran átléptek az igazgatók a törvényen, az etikai kódexeken, a jó erkölcsön. Tehették. Az Orvosetikai Statútum, Etikai Kódex Eljárási Szabály (MOK 1998.) előírása pontosan úgy viselkedik, mint a mesebeli lány: „hoztam is meg nem is, adtam is meg nem is”.

Nézzük csak az álságos szöveget, „az orvosi hálapénz etikai kérdései” című fejezetből: a hálapénz „a hála kifejezése kényszer nélküli, és szabad elhatározáson alapul,” (64.) „utólag az orvosnak önként adott juttatás”,(65.). Másrészt: a „A hálapénz egyik oka az orvosok megalázóan alacsony fizetése. Mögötte az egészségügyi rendszer működésének zavara áll. Jelenleg a jogszabályok és a társadalmi felfogás bizonyos határok között a hálapénzt eltűri. Gyakran kötődik szakterülethez, pozícióhoz, eszközökhöz és számos szubjektív tényezőhöz. Ez feszültséget tart fenn az orvostársadalomban. A hálapénz megalázó, mert az orvos függetlenségét is veszélyezteti. (66.)” "A hálapénztől élesen el kell különíteni az előre felajánlott, vagy ráutaló magatartással kikényszerített anyagi juttatást, amely már korrupciónak, zsarolásnak minősül. (69.”)

Mikor is írták le ezeket a szavakat? 1988-ban. Mi is történt, azóta? Mit tett az egészségpolitika és a törvényalkotás a kiszolgáltatott beteg kért? Mi a gyakorlat? Az elfogadásnál eddig legalább szemlesütve elrebegett szavak - „nem kellett volna” „de tessék elfogadni” - párbeszédet az engedély alapján felváltja az elvárás.

Vajon a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház dolgozói, az orvos közvetlen munkatársai, mit csináltak addig, amíg a cikkben szereplő doktor működött? Hol voltak a szakemberek, akik az orvos magánpraxisát kiszolgálták munkaidő alatt, és most nem is értik, mi lehet az ügyészség és a majd a bíróság problémája? Mert lehet, hogy olyan "régiókban" jár a főigazgató, ahol az ellátás után el lehet fogadnia a paraszolvenciát.

De akkor még mindig ott van a mi problémánk: ami után „szolvált” a beteg, kinek az eszközére, felszerelésére, humánerőforrására tervezte meg az illető doktor az ellátást? A magánpraxisát a fizetett munkaideje alatt? A kórházban történteket vizsgáló főigazgató, aki mellesleg a „hálapénz elfogadási engedély” mellett kardoskodott, az ATV 2015. március 31-i DOKU című műsorában, megelőzve a műsorvezető kérdését, még azt is elárulta, hogy ő jelentette fel az orvost. Őszintén irigylem a szóban forgó kórházat, ahol feltehetően külön ember vigyázza, hogy ki az, aki előre kér, és ki az, aki az ellátás után kap. Csak azt árulják el, hogyan csinálják? Ott voltak-e a főigazgató, amikor előre kérte az orvos a 150 ezer forintot, vagy a részletekben való fizetésről, a „kedvezményről” szóló alkudozásnál asszisztált? Vagy akkor intézkedett, amikor „a beavatkozás eredménye alapján tudta, hogy az asszony gyógyulása nem várható?

Kollégától szabad?

Nehogy azt gondolják a betegek, hogy csak őket érinti a hálapénz „előírás”. Nyilván még az orvos-igazgatói körökben sem köztudott, hogy az orvosok számára készült Orvosetikai Statútum például a kollégától elfogadható hálapénzt szó szerint tiltja: „Az egészségügyi dolgozók egymás között ne fogadjanak el és ne is adjanak hálapénzt. (68.) Vajon erre az esetre, hogyan rendelkezik a főigazgatók engedélye? Bele van-e írva, hogy kollégától nem? Vagy, utána attól is? Tudnának erről mesélni az évtizedek óta nyugdíjban lévő volt egészségügyi dolgozók - az orvosok, akik most százezer, az ápolók, akik hatvan-nyolcvanezer körüli nyugdíjaikkal - tengetik az életüket, de amikor bekerülnek a kórházba, már nem "volt kollégák", csak nyugdíjasok, akiktől ugyanúgy elvárják mai "kollégáik" a borítékot.

A történtekhez még valamit hozzátennék. Jól emlékszem, hogy a 60-70-es években elképzelhetetlen volt, hogy a gyógyítás során egy ellátásra szoruló egészségügyi dolgozótól, annak hozzátartozójától a kezelésben résztvevő orvos vagy ápoló hálapénzt fogadott volna el. Megvetették, és kiközösítették azt az egészségügyi dolgozót, aki így tett. Másra is emlékszem: a kartonokon kézzel írt szóra, „kebelbeli”, vagy „egészségügyi dolgozó hozzátartozója”− feljegyzésekre, és az átlagon túli odafigyelésre, bármerre is ment a beteg egészségügyi dolgozó a rendszerben. Az emberség, és tisztesség legalább is a szakmán belül, megkérdőjelezhetetlen volt.

Ma már ez az összetartás is nagymértékben megváltozott. Más lett a hívatást képviselők közösségi erkölcse, és a hálapénz megszerzésére irányuló gátlástalanság egy szűk csoport részéről virágzik. Amit a hatalom és a közbeszéd nem mer megnevezni, de ez rávetül arra az orvosra is, aki élete első napján átlépi a kórház kapuját.

A félelem igen nagy úr! Mert mindenki szeretne jó doktorhoz kerülni, és ha annak ára van - így vagy úgy - fizet. Sokszor csak „szájhagyomány” alapján "méri fel" a tarifát, de ha már talált egy orvost, akiben megbízik, hát nem akarja elveszíteni, bármibe is kerüljön.

A cikkben leírt folyamatot, nevezzük nevén: nyilvános korrupció, „fekete pénz”, „sunyin szerzett jövedelem”, „kiszolgáltatott emberekről lehúzott sáp”.

Észre kellene venni, hogy ez a hálapénz körüli „húzd meg - ereszd meg” „ha te így, akkor én úgy” rendszer zülleszt. Ami a magyar egészségügyben most történik, az sokban hasonlít az előző évtizedben kirobbant és sokat szidott gazdasági világválság okaihoz, a bebukott brókercégeknél történtekhez: ott a fedezet nélküli kötvények, a brókereknek teljesítmény nélkül adott bónuszok okolhatók, az egészségügyben a minél magasabb jövedelem megszerzésének érdekében egyre gátlástalanabbak, merészebbek a hálapénzt elváró "gyógyítók".

Ha minden ilyen orvos csak egy kicsit vesz ki az alig finanszírozott egészségügyből, egy ponton ugyanúgy bedőlhet a rendszer, mint a brókerházak esetében. Nem csak pénzt lehet persze kivenni a rendszerből: ki tudnak venni a kiváltságos betegnek az állami rendszerből egy röntgenfelvételt, egy asszisztensnő vagy ápolónő munkaidejét. Ráparancsolni a nővérre: „vegyen le azonnal egy nagyrutint”! Fusson is vele rögvest a laborba, és mondja meg, hogy „sürgős”!

Hiba a működésben

Józsi csak egy betegszállító volt, de fontos ember az osztályon. Egyszer mégis meggyűlt a baja az elburjánzott szokással. Pontos volt és rendszerető. Már a hangsúlyból is érezte, hogy szaporán vigye vizsgáltra a beteget, és nem „felejtette őket” a folyosón, de egy idő óta rendszeresen „hiba” csúszott az általa követett technológiába.

Az egyik nap éppen ráfordult a hosszú folyosóra az ággyal, a rajta fekvő idős asszonnyal, amikor a szobájából kilépő orvos rámordult, hogy vigye vissza az idős hölgyet, mert az ő betege fontosabb. Józsi próbált alkudozni, de nem volt apelláta. Különösen azután, amikor a doktor rámordul: „Majd én megmondom, ki, mikor megy a vizsgálatra!”

Józsi megállt az ággyal, persze még a folyosón kiderült, hogy sem kérőlapja nincs az orvos betegének, sem vizsgálati időpontja, de a doktor "úr" nem engedett. „Józsi, forduljon vissza a beteggel, akivel elindult, és várja meg, mit intézek!" A főorvos ingerült volt, ő már menne haza, de ezt a vizsgálatot megígérte betegének.

És akkor Józsi mérges lett. Hozta, vitte az idős asszonyt és utána ment az Igazgatóságra. Ott felsorolta, hányszor kell a személyes utasításokat, kéréseket teljesíteni, miközben neki a betegek állapotához, a vizsgálók, kezelők és műtők rendjéhez kell igazodni. És Józsi mondta, mondta a magáét, mert tudta, hogy „nincs ez így jól”. Mi ez, ha nem más, mint lopás, mindannyiunk zsebéből, a szakszemélyzet, idejéből, munkaerejéből. Mert a másik, a nyomorult vagy tudatlan, az várhat, mert róla még nem tudja a doktor, hogy kap- e pénzt a kezelés végén.

Csapdában a bíróság is

Kétségtelenül nehezebb út megkeresni azokat a csatornákat, amelyekkel lehetővé válik a társadalom és az orvos, a szakdolgozó találkozásának, igazságos, bizalmon alapuló szerződése. És a szerződésen van a hangsúly. Erkölcsi szempontból téves az a megállapítás, hogy a feketén szerzett jövedelmet kiváltja a magasabb bér.

Mindegyiknek más a gyökere. Aki most is feketén akar pénzhez jutni, az akkor is megteszi majd, ha megemelik a fizetését. Akkor sem fogja érdekelni, hogy mások - a kollégája, vagy az ápolók, a betegszállítók, műtősnők - mennyit keresnek, ha mindenkinek emelik a bérét. És ez így megy addig, amíg Magyarország Janus-arcú törvényei és szabályai engedik.

Duplán erkölcstelen a betegekkel a hatalom. Engem az érdekel, hogy mit is kezdünk most, ebben a pillanatban az új Munka törvénykönyv rendelkezéseivel, a kórházigazgatók „díszes” engedélyeivel, az etikai bizottságokban, és a bíróságokon? Szép kis cirkusz lesz amikor egy etikai bizottságban együtt ül egy olyan kórház képviselője, ahol nem engedik a hálapénz elfogadását, egy olyan kollégával, aki abból a kórházból jött, ahol erre főigazgató engedélyt adott. Vajon milyen döntést hoznak majd az etikai bizottságok, ha egyáltalán működnek?

Nem irigylem a veszprémi ügyészség munkatársait, és a bírót sem. Nem elég a panaszokból kihámozni a jogsértéseket, még azt is kutathatják, hogy a doktor a műtét, a vizsgálat előtt vagy után fogadta el a pénzt. Vizsgálta-e valaki, hogy Magyarország 146 kórházában hányféle engedélyt írtak a főigazgatók? Vizsgálta-e valaki ezek tartalmát jogi és etikai szempontból? Ez kinek a dolga lenne? Milyen módon dönt a bíróság, ha az orvos bemutatja az esetleges engedélyét a főigazgató aláírásával? Ha igen, akkor jogos volt az orvosi magánpraxis kiszolgálása munkaidő alatt, az állam által működtetett kórházakban? Az orvos egyedül nem lett volna képes működtetni ezt a rendszert, ehhez kellett a szaktárca jóváhagyása, a főigazgató engedélye, a kollégák lojalitása, a betegek együttműködése. A mi pénzünkből!

Úgy tűnik, a politikának van válasza a fenti problémára. 2015. április 8-ikán kiderült, hogy az igazságügyi szaktárca szerint "a jövőben nem minősülne bűncselekménynek, ha egy egészségügyi dolgozó utólag fogadna el valamilyen juttatást egy pácienstől, aki ezzel elégedettségét kívánja kifejezni." És mi lesz azzal, aki nem hálás, vagy háláját csak egy „köszönömmel” tudja szavakba önteni?

Ezért az igazságügyi szaktárcának, mint az új törvényt alkotóinak, az orvoskarnak, az estben szereplő orvosnak és minden kórházigazgatónak, aki aláírt ilyenfajta engedélyt szíves figyelmébe ajánlom id. dr. Imre József orvos-etikus szavait, aki 1925-ben az Orvosi Ethika könyvében ezt írta: „Minden foglalkozású embernek, arra kell gondolni, hogy a maga és foglakozása tisztességét, megbecsülését őrizze és gyarapítsa.”

De addig, amíg gondolkodnak a szavakon, Józsival kell egyetérteni: nincs ez jól így!

Radnóti Miklós varázsa

Földes Anna
Publikálás dátuma
2015.05.02. 10:20
Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni FOTÓ: MTI/KALLOS BEA

Magam sem tudom, miért halogattam tavasztól mostanáig a Radnótival való újratalálkozást. Hiszen, mióta versolvasó vagyok, a zsigereimbe ivódtak Radnóti Miklós versei, könyvtáramban nem a betűrend szerint őt megillető, hanem megkülönböztetett helyen, szinte műtárgyként őrzöm a Bori notesz elmosódott betűit őrző 1970-es, gyászfekete színű hasonmás kiadását. Bálint Andrást pedig, a Radnóti Színházban prezentált Radnóti szertartás szerkesztőjét, előadóját színigazgatóként, színészként - de főként versmondóként - Latinovits óta a legtöbbre becsülöm. De színházi életünk kínálata, akárki akármit mond, van olyan gazdag, hogy ami a bemutató hetében, hónapjában kimarad az újságíró naptárából, könnyed elsikkadhat.

Ősszel azután kezembe akadt a „Színházban” közölt Radnóti napló. Nem a poéta írása, hanem Bálint Andrásé, aki színháztörténeti krónikásként, filológiai pontossággal és leplezetlen belső azonosulással nyomon követi (egyes szám első személyben!) saját, immáron második Radnóti estjének születését, a költő életéből és életművéből létrehozott, de azt korrajzzá tágító személyes identitás dráma színpadra állítását. Abból értettem meg, hogy a Radnóti Színház műsorán szereplő Radnóti nem „még egy” ismeretterjesztő és interpretáló szándékkal szerkesztett szavalóest, nem a versmondó magamutogató, gyönyörűséges produkciója, hanem az azonosulás és kirekesztettség személyes élményéből fakadó önvallomás.

Azt mondják, a fiatalok nem olvasnak, főként nem verset, tegnapi klasszikusokat. Felvételizőktől tudom, hogy számos középiskolában Radnóti magyarból az utolsó érettségi tétel. Amire már tanárnak és diáknak is alig marad ideje. Ehhez képest szívet melengető öröm, hogy a Radnóti Színháznak az alkalomra átalakított zsúfolt nézőterén többségében olyan egyetemista korú fiúkat és lányokat látok, akiknek már mindaz, ami a színpadon elhangzik – történelem. De amikor az előadó a „Nem tudhatom” sorait recitálja, az alkotás spontaneitását és feszültségét egyszerre érzékeltető lélegzetvétel szünetében az ifjú nézők - akárcsak a gyerekszínházban -, beleszólnak, és szinte kisegítik az előadót, amikor előre mondják, hogy „hol lakott itt Vörösmarty Mihály”. Mert tudják a tényt, és tudják a verset is. De nem ismerik, honnan is ismerhetnék az első, második és harmadik zsidótörvény felolvasásra kerülő, szörnyű paragrafusait, nem ismerik a megkülönböztetés és kirekesztés kormányzati, sőt egyházi áldással fogalmazott igéit, a könyvmáglyára szánt művek zsidóként megbélyegzett magyar szerzőinek névsorát. Mindazt, amit Bálint András a gondos filológiai munkával összegyűjtött, a színpad közepén kupacba hordott papírokból, sárguló újságokból, megőrzött levelekből, naplókból és fóliánsokból felolvasott.

De a Radnóti-est mégsem rendhagyó történelem óra. Kortárs írók vallomása, visszaemlékezése, az előadó diákként, színészként megélt személyes és családi tapasztalata keservesen jelen idejűvé teszi a sorsok kérdőjeleit. Hogy mit jelent a gyűlölettel szembesülni, ateistaként hinni, zsidónak, magyarnak, művésznek lenni. A poklok poklában szerelmesnek lenni. Kirekesztve társakat, befogadó közösséget keresni.

Ha kritikát írnék erről a felkavaró színházi estéről, dicsérném a szerkesztett szöveg arányosságát, a dramaturgiai építkezés fegyelmét, Deák Krisztina rendező leleményességét, ahogy az egy személyre szabott koreográfiával kitágítja a tíz négyzetméternél alig nagyobb játékteret. Természetesen tudom, hogy az agyongyűrt barna csomagolópapírba burkolt iratok, a tömegsírból előásott dokumentumok földre hányt kupaca – színpadi kellék, Ámos Imre falra szögezett glóriás angyala – díszlet. De méltatni még ezt is nehéz, mert a látvány számomra maga a felkavaró valóság. Komor és reménytelen, annak ellenére, hogy sűrű szövetét minduntalan felhasítja, fénnyel festi a szavak reflektorfénye, a poézis. Radnóti Miklós elhalkuló bánattal, és elemi indulattal tolmácsolt költészete.

Olvasva megdöbbentő, hallgatva gyönyörködtető. Megrendítő versek sora. A Radnóti naplóból kiviláglik, hogy Bálint András számára eltitkolhatatlan fájdalom - sérelem? – a produkció viszonylagos visszhangtalansága. Kritikusként önkritikusan hozzátenném: méltatlan is, hogy nem írjuk le, csupa nagybetűvel: hozzá hasonló, az értelmezést is szolgáló zeneiséggel ma talán senki sem tud hexametert mondani. Hogy előadásában szinte újjászületett a Hetedik ecloga.

De a jegyzet - a naplóhoz hasonlóan - személyes műfaj. És nekem is meg kell vallanom, hogy a kikényszerített szenvedéstörténet egyes mozaikjai, a tények és szövegek felkavarta emlékek nyomán, cserbenhagyott a bírálótól megkövetelt tárgyilagosság és sokszor én is a könnyeimmel küszködtem, mint munka közben a szöveget próbáló Bálint András. Legfeljebb én nem merem ezt olyan nyersen megfogalmazni, mint a művész, aki bevallja: ”fojtogatott a bőgés.”

Sokan töltöttük együtt olvasóként az elmúlt heteket, hónapokat Radnóti Miklósné Gyarmati Fannival, akinek 11 éven át gyorsírásban vezetett naplója váratlan, de korántsem meglepő irodalmi, irodalomtörténeti könyvsiker lett. A Jaffa kiadónál megjelent két kötet forró szerelmi vallomás, kegyetlenül őszinte kitárulkozás, nemcsak egy tragédiával záruló házasság, hanem egy embert próbálóan embertelen korszak regénye is. Embersorsokba sűrített irodalomtörténet.

Hézagpótló és tanulságos, de számomra ennél is több. Mert a tények nyomába eredve rádöbbentem arra, amit valójában soha nem felejtettem el: hogyan és mikor készítettem interjút a nyilvánosság elől akkor már évtizedek óta elzárkózó múzsával. Radnóti halála után özvegye mindössze két interjút adott, két egymást követő évben. A napló második kötetében lábjegyzete is őrzi „A könny és küzdelem jogán”című, a Nők Lapja 1961. december 2-iki számában megjelent írásom emlékét. 55 év után, a Napló ismeretében talán többet és mást is kérdeztem volna Radnóti Miklós özvegyétől.

A Nobel-díj átadása után valahol azt olvastam, hogy egy vidéki városban minden érettségiző diák megkapta a Sorstalanságot ajándékba. Előadás után a Nagymező utcán bandukolva arra gondoltam, nemcsak szép, hanem napjainkban célszerű is lenne, ha egy soron következő ünnepség költségkeretét arra fordítanák, hogy a magyar érettségi és a bankett között minden negyedikes, hatodikos, tizenkettedikes gimnazista megnézhetné, meghallgathatná a Radnóti Miklós estet.

Ez az elkövetkező éveikre talán nem csak emlék lenne számukra - varázslat is.

Egy munkásfestő emléke

Hegyi Gyula (Brüsszel)
Publikálás dátuma
2015.05.02. 10:10
Számos képet festett a belga bányászvidéken Forrás: Wikimédia
Idén Mons lett Európa kulturális fővárosa (Pilsennel együtt), s ebből az alkalommal a város Szépművészeti Múzeuma egészen rendkívüli van Gogh-kiállítást prezentált. Míg az ilyen „ünnepi tárlatok” általában a leghíresebb festményeket gyűjtik össze a világról, egyfajta kulturális tűzijátékként, az itteni szervezők a van Gogh-kutatás legújabb eredményeit mutatták be.

Van Gogh sokak tudatában különc festőként él, sárga napraforgóiról és a saját maga által lemetszett fülcimpájáról azok is hallottak, akik sohasem foglalkoztak részletesebben a festészetével. Valójában Vincent van Gogh a tizenkilencedik század egyik legrokonszenvesebb és legsokoldalúbb festője és művészegyénisége volt. Hihetetlen szorgalommal csiszolgatta festői technikáját, rengeteget olvasott, igazi írói tehetség sugárzik öccséhez írott leveleiből, és két évig az evangéliumot hirdette a belga bányászvidéken. Ez utóbbi tevékenysége mai értelemben legalább annyira számított szociális munkának, mint hittérítésnek.

A kiállítás alaptémája Vincent van Gogh két, Mons környékén, a Borinage bányavidéken, szegénységben és tanulásban töltött két éve. Vincent először csak Theo öccséhez küldött leveleiben írt a bányászok nehéz életéről, a sok száz méter mélyben folyó kemény munkáról, a mindennapi veszélyekről, az örök félhomályra kárhoztatott bányalovakról. Aztán rajzolni is kezdett, és ahogy írta, megérintette a „nagy kémények, a hatalmas szénhegyek és a bánya-aknák” látványa.

1878-ban, huszonöt évesen érkezett a belgiumi Mons melletti Borinage bányavidékre, egy nagyon egyszerű kunyhóban telepedett le, és naponta látogatta a szegény bányászcsaládokat. Érzékeny lelkét mélyen megérintette mindennapi küzdelmük a legelemibb életfeltételek, a betevő falat biztosításáért. Van Gogh itt kezdett el rajzolgatni, itt értette meg, hogy festőnek kell lennie, és ifjúkori vallási rajongása fokozatosan művészi hivatássá alakult át.

A Sjaar van Heugten kurátor vezette tudományos tanács kimutatta, hogy van Gogh egész életművén végighúzódnak a bányavidék emlékei, egészen tragikus haláláig előszeretettel festette a nehéz fizikai munkát végző embereket, és szegényes környezetüket. Leghíresebb festménye, a megindító és mellbevágóan őszinte Krumplievők több előtanulmányát is láthatjuk a kiállításon. Nyomon követhetjük, miként szakított elődei romantikus parasztábrázolásával, hogyan mutatta be a szegénységet, a nélkülözést és az emberi csúnyaságot a maga igazi valóságában.

Külön tematikus termekben láthatjuk a falusi kunyhókról („emberi fészkek”, írta róluk), a szövőmunkásokról, a bányászokról és parasztokról készített képeit. Képei és az ugyancsak kiállított levelei mély rokonszenvet, szeretetet és szolidaritást fejeznek ki a nehéz fizikai munkát végző emberek iránt. Sok művész van, akit megérintett a szegények sorsa, de Vincent nem koldusokat, hanem dolgozó embereket, igazi munkásokat ábrázolt műveiben. Tisztelet és részvét: talán ezzel a két szóval jellemezhetnénk leginkább művészetét.

Mons városa többszörösen is ideális hely erre a rendhagyó, Vincent van Goghot a szociális és etikai felelősség festőjeként bemutató kiállításra. Bár az életkörülmények természetesen javultak az 1880-as évekhez képest, a város ma is magán őrzi a vallon iparvidék hanyatlásának jeleit. Miközben a belvárosa tele van értékes műemlékekkel, a lakónegyedek távol állnak attól, amit „nyugat-európai jólétnek” gondolunk. A várost „időtlen idők” óta a szocialisták irányítják, polgármestere Elio Di Rupo, volt belga miniszterelnök, a (vallon) Szocialista Párt elnöke. Di Rupo maga is szegény, ráadásul olasz bányászcsaládba született, második nyelvként tanulta meg a franciát, és kitartó szorgalommal lett előbb értelmiségi, majd vezető baloldali politikus. Kormányfői megbízatásának vége óta szerepet vállal az új, liberális-jobboldali koalíció megszorító intézkedései elleni tiltakozó mozgalomban. A 2015 Európai Kulturális Fővárosává választott Mons polgármestereként pedig a kultúrában is megmutathatja magát.

A van Gogh-kiállítással azt sikerült bebizonyítani, hogy még a művészettörténetben, egy 19. századi festő bemutatásában is lehet baloldali, markánsan szociális tartalmat érvényesíteni. Akinek sikerült megnézni a tárlatot, az másképp látja Vincent van Goghot, mint eddig: a nehéz fizikai munkát végző emberek, a dolgozó szegények elkötelezett festőjének, akiben mélységes szolidaritás élt a munkások iránt.

A kiállítás május 17-ig van nyitva, Mons (hollandul Bergen) vonattal és autóval egy órán belül elérhető Brüsszelből.