Örömtüzeket is gyújthatnánk, hogy remek, megoldódott egy konfliktus, a bölcs hatalom megértően visszalépett, amikor látta, hogy nem jót cselekedett, és próbaidejének utolsó napján - három hónap után - visszavonta Kupper András kinevezését a Zeneakadémia kancellári posztjára. Csakhogy azt még nem látta be, hogy esetleg ki se kellett volna neveznie, ahogy a többi kancellárt sem. Elbocsátásakor ugyanis már égett a ház. A diákok tüntetést terveztek, ahogy mostanában fel-fellángoltak máshol is diáktüntetések, alig sikerült viszonylagosan lelohasztani a tüzet. A parázs azonban még jól láthatóan izzik, bármikor tűzvész lehet belőle. Néhány éve egyszer már majdnem volt is, feldühödött, becsapva érzett diákok, a maguk erejét észrevéve, elárasztották a várost, ebből aztán lehetett volna égszakadás, földindulás. Nem lett. Külön alkuk köttettek, jött megint az ígéretek árja, és persze némi visszatáncolás. Ha nagy a baj, mindig kell engedni egy kicsit, hogy legalább elviselhetőnek látszódjon az, ami amúgy elviselhetetlen.
Kupper menesztésének oka, az indoklás szerint, hogy „a rektor és a kancellár együttműködésének hatékonysága nem alakult az elvárásoknak megfelelően és az így kialakult konfliktusos helyzet, illetve annak következményei terhelték az intézmény működését.” Ez előre látható volt. Ha egy patinás zenei intézmény élére abszolút csúcsvezetői pozícióba orvos végzettségű, korábban fideszes, vagy bármilyen párt színeiben tevékenykedő politikust helyeznek, az mindenütt konfliktust generál. A konfliktus legfeljebb félelmek, elvtelen kompromisszumok, gerinctelenség, vagy taktikázás miatt nem válik nyilvánossá, de abszolút kódolható.
Arról volt szó, hogy a fellegekben járó tudósok, művészek realitásérzékét növelendő, a felsőoktatási intézmények gazdasági segítőt kapnak a kancellár személyében. Hogy erre miért nem felel meg egy jól kiválasztott gazdasági igazgató, arról nyilván nem véletlenül nem esett szó. Őt ugyanis a rektor utasíthatta, míg a kancellárt nem. És akinél ugye a kasszakulcs, az bármire mondhat nemet, hiszen pénzügyi vonzata mindennek van. Meg hát a gazdasági igazgatónak azért evidensen gazdasági szakembernek kell lennie, egy kancellár, bár elvileg leginkább gazdasági ügyekért felelős, lehet bármilyen végzettségű, ami finoman fogalmazva is felveti azt a gyanút, hogy politikai komisszár az illető. Az átkosban ejtőernyősnek hívták az olyat, akit politikai kiküldöttként nyakára ültettek egy intézménynek, és ügybuzgó hozzá nem értésében baromságok tömkelegét csinálta. Tartottak tőle, de a háta mögött körbe röhögték.
A Kádár korszak vége felé azért már nem nagyon volt ilyen, most visszatért ez a nem túl szép hagyomány más területeken is. A területfoglalás egyik kelléke, ahhoz szükséges, hogy a hatalmon lévők országszerte bárhol elég szilárdnak, bebetonozottnak érezzék a pozíciójukat. Ha nagyítóval nézem a kancellárok listáját, akkor sem fedezek fel köztük baloldali pártokhoz kötődőeket, a jobboldalhoz húzók sora pedig kiveri az ember szemét. Így tehát elég nyilvánvaló, hogy az autonómia veszélyben van.
Némi kockázatot jelentett most a hatalomnak engednie, hiszen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen már sikerült elérni azt, hogy visszalépett egy nem kívánatos kancellárjelölt. Még egy hasonló eset precedenst teremthet arra, hogy lám-lám, szabad a vásár, ez követhető. Meg aztán a zene világnyelv, a Zeneakadémiának szerteágazó külföldi kapcsolatai vannak, egy világraszóló újabb balhé pedig nem kívánatos. Így aztán volt kancellár, nincs kancellár. De lesz helyette újabb!
Az igazi győzelem az lenne, ha egyáltalán nem lenne. De ettől még fényévnyire vagyunk.