Éktelen beismerés

"Valaki valahol, valamilyen borgőzös éjszaka elhatározta, hogy megpróbál éket verni közém és a miniszterelnök közé” – reagált Lázár a Népszava kérdésére. A miniszter arról a pályázatról beszélt, mely (ezúttal is) Orbán veje, Tiborcz István cégének kedvezett, de végül a Miniszterelnökség közbeavatkozására mégsem nyerték meg. Éket verni ráadásul csak egyenlő partnerek közé lehet, de ő Orbánnak csak beosztottja – fejelte meg mindezt a miniszter.

Fontos, korszakos megnyilatkozás volt ez Lázár Jánostól, köszönet illeti érte. Ilyen nyíltan, cinikusan még senki nem vallotta be, hogy aki - akár jogosan is - szembemegy a kormányfői család anyagi érdekeivel, az magával miniszterelnökkel megy szembe. Hogyan is érthetnénk másként a szavait? Ha valóban ő blokkolja a vej üzletét, akkor ék verődik közéjük? Ha nem ő blokkolja, akkor Orbán és más közé verődik a NER gondolatvilágának bonyolultságát jelképező faék?

Ahol tehát Tiborcz világít: Orbán világít. Aki a kis Tiborcznak árt, Orbánnak árt. Ebből logikailag következik: ha a kis Tiborcz gazdagodik, Orbán gazdagodik. (Le tudom ezt persze vezetni Mészáros Lőrinccel is.)

Feltolul bennem az egri kórházvédők dala: „ki Orbánt megbántja, nagy kést a hasába…”. Ha viszont az utóbbi idők eseményei, és a szavak mögé nézek, erősödik a meggyőződésem, hogy ők tényleg nem egyenlő partnerek. Ezt az országot valójában már Lázár János vezeti.

Csak Orbánnak még nem merték megmondani.

Szerző
Veress Jenő

Birkák népe

Az Országgyűlés megy újabb nekifutással elfogadta a az állami földek egységes kezeléséről szóló törvény módosítását, amely a Nemzeti parkok igazgatóságainak kezeléséből a nemzeti földalapba "sorolja át" a védett területeket is. Ezzel könnyen lehet, hogy kimondták a halálos ítéletet a Hortobágyon gazdálkodó állattenyésztők vállalkozásai felett is.

Mária Terézia óta tudjuk: ahhoz, hogy a birkát nyírni, fejni lehessen - etetni kell. Olybá tűnik, a máig igaz alapvetést „csak” a kormányzat nem ismeri. Azt gondolják, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park területén korábban legelővel rendelkező állattartók, akik a korábbi földbérleti pályázatok vesztesei lettek, majd „megoldják” valahogyan a jószágaik takarmányozását.

Az évtizedek alatt, apáról fiúra szálló állattartás a semmibe látszik veszni. Ezzel együtt családok százainak kilátástalan a helyzete, ráadásul cinizmusba torkollanak a rendezésre törekvő javaslatok. Bizonysága ennek Fazekas Sándor agrárminiszter emlékezetes szégyenletes „bujdoklása”, a kisemmizett gazdák elől. A Debrecenhez közeli Derecskére mindig szívesen látogat az agrárminiszter, megjelenése menetrendszerű, bár az oka nem tudható. Legutóbb a településen személyesen adott át egy felújított vadászházat, s ezt az alkalmat akarták felhasználni a gazdák arra, hogy „megbeszéljék a panaszaikat” Fazekas Sándorral, őt azonban nem sikerült kicsalogatniuk az ünnepség színhelyéről. A gazdák türelmesen álldogáltak a kapuban, hátha meghallgatják őket, de csak a miniszter titkára állt ki eléjük: ne ácsorogjanak ott, a főnöke nem ér rá, éppen a vacsoráját fogyasztja.

Orbán Viktor már több mint egy éve utasította a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt (KEHI): vizsgálja felül a földhasznosítási pályázatok nyertes szerződéseinek szabályszerűségét, mert a gazdák nála is panaszt tettek, hogy olyanok szereztek birtoktesteket, akiknek korábban semmi közük nem volt az állattartáshoz, gyakran a mezőgazdasághoz sem. Hiába panaszkodtak, hogy a döntés mögött szemérmetlen földmutyi áll, a nyertesek valójában csak az Európai Uniós támogatásokra hajtanak, az új tulajdonosok jó pénzért, „alvállalkozó” állattartóknak adják tovább - bérbe - a puszta legelőit. De a hatóságokat mindez nem hatotta meg.

A kérődzők téli szállásról való kihajtása Szent György napjához kötődik, csakhogy idén nem volt hova terelni mintegy 40 ezer anyajuhot, és vagy 5 ezer szarvasmarhát. Akik eddig „saját jogon” megtehették ezt, azoknak most alkudozniuk kellett a föld új tulajdonosaival, akik elzavarták a legtöbbjüket. A nyájakat visszaterelték a téli szállásokra. A nehézkesen, de elindult vizsgálatok a több száz hasznosítási pályázatból csupán tucatnyiban találtak hibát, ennyi szerződést kell újra kötni. Gyanítom, a szám nem valós, noha mint azt Nagy István államtitkár kifejtette: „a korrupciónak még a gyanúja sem merült fel”, vannak ugyan „kisebb formai hiányosságok”, de azok nem jogsértők. A kormány embere úgy gondolja, ha töredékét kapják a gazdák a korábbi területnek és a támogatások révén százmilliókat kaszálhatnak a pályázat nyertesei, az rendjén van, még belefér a jogállami keretekbe.

Ha a tárca vezetői inkognitóban, rangrejtve tartanának egyszer határjárást, saját szemükkel győződhetnének meg a hajdúsági településeken lakók nincstelenségéről. Tapasztalhatnák, hogy a rendszerváltozás után a parasztság miként kapaszkodik a negyedévszázad alatt megteremtett, napi létezését jelentő állattartáshoz. De nem, Fazekas miniszter inkább falatozik a terített asztalnál, vadászházat avat a pusztán, elnézi, hogy tizedelik az állatvilágot, tönkreteszik a növényvilágot, és csodálkoznak, hogy megborul a hortobágyi ökoszisztéma. És ehhez a mostani törvénymódosítás is szabad utat adhat.

Érdekel ez még valakit? Aradi Csaba, a Nemzeti Park volt igazgatója, tekintélyes ökológusa nyilatkozta az UNESCO által világörökségi kultúrtájnak nyilvánított pusztaságról: ha nem legeltetnek a Hortobágyon, semmibe vész a világörökség léte. A legelők karbantartása nem isteni adomány, az okszerű gazdálkodás dönt a jövőjéről. A parlagon hagyott legelők kopárrá teszik az éppen az élővilág által determinált környezeti változatosságot, a róna amúgy is kényes és törékeny ökológiai egyensúlyát.

A gazdálkodók nem politikai hovatartozásuk szerint mérik a kormányzatot, csak szeretnék, ha végre emberszámba vennék őket és nem „számosállatként” bánnának velük. Szembe kell nézniük a kormány diktálta valósággal: állataik egy részének útja, ha lefogy a dága abrak a téli szálláson a vágóhidakra vezet majd. A szakminiszter pedig csak megvonja a vállát, mondván, az állatok értékesítésével megoldódik a juh-és marhatartók gondja. Ő maga talán még elégedett is a válasszal, hiszen a támogatói, a fideszbárók, amúgy sem kevés vagyona tovább hízik.

Hogy a bihari nép legfeljebb serclivel tunkolhat a maradékból? Neki ezzel nincs mit kezdenie. József Attila is megmondta: „aki szegény, az a legszegényebb”. Ma az ország vezetői azt hiszik, az akol melegével is megelégszik a birkának nézett nép.

Szerző

Konzultáció a gonoszságról

A nemzeti konzultáció Orbán legnagyobb pofátlansága. Vagy a Habonyé? Tulajdonképpen mindegy. Ha a vezér tényleg kíváncsi volna az ő népe véleményére, akkor népszavazást tartana, de azt a törvényeivel megtiltatta. Hogy is ne! Más számolja össze az eredményt? Nyavalyát! Nemzeti konzultálunk. Annak az az eredménye, amit mi akarunk. Na nem a vasárnapi zárva tartás ügyében, meg az autópálya díjak emeléséről, amivel bekerítették a fővárost, hanem idegenrendészeti, menekültügyi kérdésekben. Mert ahhoz minden magyar ért, nosza, hadd mondjon véleményt!

Erről az egész szörnyűségről 2004 december 5-ike jut eszembe. Igaz, az egy népszavazás volt. Arról szólt akarjuk-e egyszerűsítve honosítani a határon túli magyarjainkat? Világ szégyenére nem akartuk. Jól tudta ezt a kezdeményező, a Magyarok Világszövetségének rossz emlékű elnöke. Erdélyi származék lévén tudnia kellett azt is, hogy ezzel a kezdeményezéssel, az MSZP és az SZDSZ ellen-kampányával a környező, magyarok által is lakott országok kormányai és nacionalistái malmára hajtja a vizet. A világ értelmesebb fele szánakozva mosolygott rajtunk. Nemzetünk önkezével ejtett teljesen felesleges, máig alig gyógyuló durva sebet saját testén.

Ugyanilyen aljasságra készül Orbán és Habony. Saját embertelenségüket készülnek az egész magyarságra kivetíteni. A menekültügyet a kérdésekben szankciókkal, büntetéssel összekötni - több mint hiba. Arról most szót se ejtsünk, hogy a legnagyobb politikai aljasság, a mindenkiben lakozó kettős-én rosszabbikát előhívni. Márpedig aki a büntetéssel, a megtorlással kapcsolatos kérdéseket teszi fel, a rosszabb-én együttműködésére apellál. Az ilyen attitűd lesújtó társadalmi hatásokkal járhat, már pedzi Orbán, hogy legközelebb akár nemzeti konzultációt lehetne tartani a halálbüntetés visszaállításának lehetőségéről, esetleg a kivégzési halálnemek társadalmi preferenciáiról is.

Orbán, a Charlie hebdo munkatársait ért merénylet után, párizsi nyilatkozata nyomán, elszigetelődött Európa normálisabb részétől. Most újabb harcra készül. Muníciót gyűjt. Meg akarja mutatni a világnak, meg Európának, hogy nincs egyedül. A magyarok vele vannak. Szerinte. A nemzeti konzultáció a zsugorodó Fidesz hatalom kétségbeesett kísérlete a tömegek maga mögé állítására. A kérdésekre adott válaszokat az Orbán által kijelölteken kívül senki hitelesen nem ellenőrizheti. Borítékolható az eredmény. A tömegek vágyják, akarják az erőskezű vezető védelmező oltalmát a betolakodó nyomorultak ellen. Büszkén lobogtathatja Európa vezető politikusai előtt az eredményt: nem én vagyok ilyen zord lelkű, hanem a népem.

A nép faggatásával egy keresztény kormánynak különösen vigyáznia illene, vagy a Bibliát kellene többet forgatniuk. Annak egyik igen fontos részében Pilátus előtt felteszik a kérdést a népnek: kit feszítsenek meg? Krisztust, vagy Barabást? Az eredményt ismerjük. Ott is, akkor is, diadalmaskodott a rosszabbik "én". Most talán, egy keresztényibb kísérletbe fogva nem arról kéne faggatni a népeket, akarunk-e és hogyan segíteni a világ nyomorultjain? Nagy összegben fogadnék, hogy a magyarság elsöprő többsége a segítség mellett döntene. De ha Orbán és a nyugdíjasokat rugdosó Habony nem akar segíteni, akkor a népnek sem kell akarnia azt.

Erről szól a nemzeti konzultáció, így tessenek válaszolgatni!