Nem volt kétséges, hogy Orbán Viktor megkísérli visszafogni a szelet kormányzása minden jel szerint egyre petyhüdtebb vitorláiba, és ahhoz sem kellett jóstehetség, hogy előre lássuk, milyen manőverekbe kezd. Biztosra vehettük, hogy megint szüksége lesz egy zord ellenségképre, és keresni fog olyan területeket, amelyeken látványos gesztusokat tehet a „magyar embereknek”. Ismerve politikai módszertanát, sejthettük, hogy mindkét vonatkozásban cinkelt lapokkal játszik majd: olyasvalakik ellen próbál uszítani, akik erre semmivel sem adnak okot, illetve talmi ígéreteket szuszakol a szavazók zsebébe.
Így is történt. A bevándorlásról indított úgynevezett nemzeti konzultáció kérdései egy közönséges hecckampány eszköztárából valók; a miniszterelnök megkísérli elültetni a fejekben a migránsoktól való félelmet – tekintet nélkül arra a tényre, hogy Magyarország csupán tranzitállomása a Nyugat felé tartó menekülteknek -, egyszersmind azt sugallja a félrevezetett közvéleménynek: megvédem az országot a ránk törő idegenektől. Aztán közteher-csökkentést hirdet; igen, a jövő évben a személyi jövedelemadó tizenöt százalékra, tehát egy százalékkal mérséklődik. A hivatalos kommunikáció úgy szól, hogy 2016-ban 120 milliárddal több marad az emberek zsebében. És persze arról nem tesz említést, hogy a várhatóan kétszázalékos infláció viszont a dupláját veszi ki ugyanazokból a zsebekből – magyarán szólva még a propagandafogásnak szánt adócsökkentéssel sem leszünk a pénzünknél.
Mindezen felül van azonban az eltökélt népámításnak egy másik terepe is: az egészségügy. Sokat beszéltünk már arról, hogy a súlyosan alulfinanszírozott intézményhálózat miféle anomáliákkal terhelt; hogy a kórházak halmozódó adósságállománya, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által kimért teljesítmény-korlát, az orvosok és az ápolók folyamatos elvándorlása miként teszi mind áldatlanabbá a rendszer működését. És mindahányszor kénytelenek voltunk megállapítani, hogy a rezsim nem képes, vagy inkább nem akarja felfogni, mi volna a tovább nem halogatható kötelessége. Nem kevesebb, mint az ágazat átfogó strukturális reformja – mégpedig korántsem a költségek csökkentése, hanem a kielégítő személyi-tárgyi feltételek megteremtésének és megtartásának sürgető igénye miatt. Mert nem tartható tovább a helyzeten fokozatosan tovább rontó, a permanens válságot igazán soha nem kezelő szűkmarkúság.
Nos, a legújabb közérzetjavító intézkedések egyikeként az egészségügyi államtitkár, aki hosszú hónapok óta képtelen megkezdeni a kórházak adósságának beígért törlesztését (noha az egyébként újra csak ideiglenes tűzoltásra elegendő hatvan milliárd állítólag rendelkezésre áll), most hirtelenjében azzal állt elő, hogy a szaktárca rendeletben rögzíti, miszerint ezentúl minden daganatos betegség gyanújával orvoshoz kerülő állampolgár két héten belül diagnosztizálandó, mi több, kezelését haladéktalanul meg kell kezdeni. Mondhatnánk: mindig is ez lett volna a természetes követelmény. Aminek azonban az ellátórendszer a szükséges kapacitások hiányában nem tudott, és ma sem tud megfelelni.
Nem kétséges, hogy a szakállamtitkárság – meg a politikai „felsőbbség”, ahonnan a megrendelés ezúttal érkezett – ezzel tökéletesen tisztában van. Nemkülönben azzal is, hogy az intézkedés finanszírozására a hírek szerint megajánlott nem egészen kétmilliárd forint a feladathoz mérten semmire sem elég. Tudniillik úgy a képalkotó vizsgálati berendezésekből, mint a szakorvosokból sokkal kevesebb van a kelleténél. De ahol ezek a feltételek történetesen mégis adottak, ott az úgynevezett teljesítmény-volumen korlát állja útját a meglévő kapacitások kihasználásának. És ma már egyébként az sem ritka eset, hogy az elvégzett CT vagy MR-vizsgálatról a beteg csak hetek múltán kapja meg a leletet, mert csak akkor akad orvos, aki megírja. Egyszóval, átfogó változások és nagyságrendileg több pénz nélkül reménytelen, hogy a rendszer megfelelhessen a mégoly fontos rendeletnek, és valamennyi rászoruló ne csak hónapok múltával, hanem csakugyan két héten belül hozzájusson a megfelelő kezeléshez.
Annál is inkább, mert a mai - voltaképp nem létező - betegirányítási szisztéma is alkalmatlan arra, hogy általa a betegek a legrövidebb úton kerüljenek a legjobb kezekbe. A körzeti orvosoknak nincs joguk közvetlen beutalásra a központi intézményekbe, és nem áll módjukban végigkövetni pácienseik további sorsát. Ezért ma senki nem garantálja intézményesen a „betegutak” ellenőrzését, senkin nem kérhető számon, hogy a képalkotó vizsgálatok eredményétől függően mennyi időn belül készül el a szövettani diagnózis, majd mikor nyílik a betegnek lehetősége a szükséges kezelés megkezdésére. Vagyis itt nélkülözhetetlenek volnának a rendszerszintű átalakítások – de ilyesmivel a nagyralátó rendelet nem foglalkozik. Alighanem azért, mert megalkotói nem rendelkeznek az elvárható anyagi forrásokkal.
Így viszont az egész nem több egy olcsó kormányzati reklámfogásnál. Puszta trükk; jól hangzó, de be nem váltható ígérvény; lelkiismeretlen és felelőtlen, hiszen olyan reményt kelt a betegek emberekben, aminek nyilvánvalóan nem képes megfelelni.
Nincs az a politikai cél, ami ezt szentesíthetné.
