A sátán kéjes önelégültsége

Potrohos, megfáradt, keserű értelmiségi Faust, akinek olykor még a testét is nehéz vonszolnia, arra már végképp alig marad energiája, hogy frissen tartsa a szellemét. A Katona József Színház kétestés Faust előadásában, Schilling Árpád rendezésében, Máté Gábor alakításában, Gothe főhőse időnként alig lézeng.

Olykor csak megszokásból pislákol a tudás lángja a Máté Gábor megformálta Faustban, új utak felfedezésére is főleg csak az ördög noszogatja. Inkább letargikus, mint lázas hevületű világfelfedező. Valahol a lelke mélyén élnek benne a vágyak, de ezek kiéléséhez is elnyűtt már.

Az egyik leghátborzongatóbb jelenet, amikor az ördög által szállított, kívánatosan szép lány, Margaréta, már készségesen rendelkezésre áll, Faust akkurátus nehézkességgel vetkőzik neki, eltespedten, jókora hassal fészkelődik az ágy szélén, és fáradt lassúsággal kerül valahogy úgy fekvő helyzetbe, hogy „ekkora” hadművelet után aztán szinte moccanni sem tud. Képzelhetni milyen az a kéj, amiben ezután mindkettejüknek része van.

Az ördög és Faust (Kulka János, Máté Gábor)

Neki már mesterségesen, nagy erőkkel, durván drasztikus, vaskosan drabális, víziókkal lehet inkább csak felkorbácsolni a vágyát. Schilling Árpád rendez egy tébolyult, fülledt, riasztóan torz bacchanáliát, állatias tobzódást, állatmaszkokkal, valószínűtlen méretű műfalloszokkal, rémisztő torz pofákkal, olyan az egész, mint a soha véget nem érő rossz álom, de ahhoz meg túlságosan vaskosan valóságos.

Szűrreália keveredik nagyon is valósnak tűnő dolgokkal, elmosódik az álom és a realitás határa, ami azt is jelenti, hogy bár Faust eredeti célja a világmindenség megismerése, kiismerhetetlenné válik temérdek minden, ami már-már megfoghatónak tűnik, az is szertefoszlik, arról is kiderül, hogy csak illúzió, vagy éppen rettenetes, lúdbőröztető, fájdalmas tapasztalás.

Ehhez képest viszont a Kulka János által megformált Mephistopheles, az ördög, olyan, mint egy megingathatatlanul magabiztos top menedzser. Tökéletesen szabott a türkizkék öltönye, szűkített szabású ingét mellkasig kigombolva, magát kelletően viseli, teste hibátlanul kisportolt. Esetében ép testben gátlástalanul romlott lélek lakik. És legyőzhetetlen életkedv.

Ő aztán nincs megfáradva, megkeseredve, energikusan és jókora élvezettel, számára kéjt adó pikírt humorral, és kellő elmésséggel teszi a rosszat, ami akkor éppen jónak tűnhet, és esetenként tán az is, hiszen ebben a rendezésben gyakran a jó és a rossz gyakran összemosódik. Szétszálazhatatlan egymástól, ez olyan világ, melyben teljes a káosz, és a legeltökéltebb szándékkal, a legnagyobb nekibuzdulással sem lehet kiutat találni belőle.

Nem véletlen a letargia, a végletes, a halálos megfáradtság, és az sem, hogy ebben a közegben már ránézésre is az ördög áll nyerésre, ami érthetővé teszi a totális szétesettséget. Kulka hideglelősen fölényes gúnnyal, fellengzős, magabiztos, határozott gesztusok, lehengerlő mimika kíséretében, gyilkos hangsúlyokkal tud beszélni a letaglózó sátán nevében.

Aki nem kétséges, hogy Faust egyik énje, csak éppen ebben a világban ez az én hatalmasodik el. Máté pedig, már nem először, megmutatja a cselekvésképtelenné, pipogyává hatástalanított, kiszolgáltatottá tett, ezért másokon sem segíteni képes értelmiségit, aki valaha nagyra tört, vezetni, gyógyítani akarta a társadalmat, és közben magát is kiteljesíteni, de érdemben nem jutott semmire, saját szemében is összetöpörödött, nevetségessé vált, energiáját és hitét vesztette.

Schilling meglehetősen komor képet fest. A Katona jobbára értelmiségi közönsége elé tárja rólunk való rút látomását. Többen el is utasítják ezt, szünetben, előadás után, nem tetszésüknek indulatosan hangot adva. Ennek oka nem csupán az lehet, hogy nem mutat kedvező képet a tükör. Ez a roppant vállalkozás, kétestés produkció, ami így is csak Goethe szövegének körülbelül negyedét tartalmazza, igencsak szövevényes, szerte indázó, az epikus részek nem mindig válnak drámává, a filozofikus, gyönyörű szógörgetegek olykor nehezen követhetők, miközben gondolati monumentalitásuk lenyűgöző.

Márton László az első részt már korábban magyarra ültette, a másodikat kifejezetten a Katona számára fordította. Jól mondható ez a szöveg, mintha Goethe szellemi kortársunk lenne, de azért maradt benne fennköltség, szép, ahogy egymásra tolulva, gondolatébresztően, áradnak a szavak.

Már az bámulatos teljesítmény a színészektől, hogy megtanulták ezt a zengzetes szöveget, és éreztetni képesek a zeneiségét, elérik, hogy bekússzon a fülünkbe, és ne tudjunk szabadulni tőle. De időnként kevés az értelmi fogódzó, le-leül a játék, vagy éppen alig van játék, csak a szavak csatáznak egymással, és ez nem ad mindig kellő feszültséget, lankad a figyelem.

Rögtön az első rész elején hatalmas papírkötegeket, könyvhalmazt hurcolnak el a színpadról játékos kedvű gyerkőcök, és dobálják le ezeket a nézőtér elé, mintha elmúlt évszázadok dokumentumait, kultúráját takarítanák el az útból, hogy aztán gondtalanul tapossanak rajtuk a szereplők. Erős, letaglózó felütés, ahogy az is, hogy Mephistopheles először bohócként jelenik meg, és később öltönyösen is felemás, élénk színű zokni marad rajta. Jelzi, hogy könnyedén bohócot csinál a világból, amit leginkább még a Monori Lili által megformált alakok jelképeznek.

Monori már Mundruczó Kornél produkcióiban is a kiábrándultság, az elfásult cinizmus, az elidegenedettség élő szobra lehetett volna. Most ősanyaként vagy portásként, boszorkányként, vagy gonosz szellemként, ezt egyaránt hozza. Lefelé fittyedő szája, lekicsinylő hangsúlyai, borízűen kesernyés hangja, és ahogy elfásultan, a közönség felé fordulva, foga között szűrve a szót, de mégis nyomatékosan, ellentmondást nem tűrve beszél, az hátborzongató, ugyanakkor némiképp parodisztikusan röhejes is. Mészáros Blanka Margarétaként az igézően fiatal, ártatlan áldozattól eljut a gyilkos őrületig.

Ágh Márton az első részben csaknem üresen hagyja a teret, mintha végtelenségében megismerhető lenne a mindenség. A második részben viszont nagyon is leszűkíti a mozgáslehetőséget, omladozó falú lakásbelsőt mutat, ami szűkre szabja a cselekvés módozatait, a Keresztes Tamás által alakított nyughatatlan Wagner is csak úgy tud kitörni innen, hogy a tetőről levetve magát vet véget az életének.

Dargay Marcell démoni, élvetegen nyomasztó zenét szerzett, fiúkórus és asszonykórus is fokozza a hatást, olykor aláhúzva, máskor ellenpontozva a történteket. A színészek színe-java több, akár villanásnyi szerepben áll helyt odaadóan. Székely B. Miklós, Dér Zsolt, Nagy Ervin, Tasnádi Bence, Dankó István, Haumann Péter, Bodnár Erika, Pelsőczy Réka, Bán János, Tóth Anita áldozatos munkát végeznek.

Mindkét rész végén színpadra lép a műszak is, és a nyílt színen, ahogy kezdés után a fiúkórus tagjai a papírkötegeket, ők is eltakarítanak minden díszletet, kelléket, rutinosan unott mozdulatokkal, fád arckifejezéssel. Hangsúlyosan jelzik, hogy színház a színházban történetet láttunk, egy világmindenségről szóló mesét, melyben elvileg megsemmisül a Faust és a sátán között kötött szerződés, de abból az elgyötört érdektelenségből, ahogy a műszak előttünk megjelenik, és alig vonszolva az életét, kényszerűen végzi a munkáját, abszolút érezhető, hogy az ördög nagyon is jelen van, és kéjes önelégültséggel uralja a világot.