Boldogult úrfi koromban egy nagyváros polgármesteri hivatalában dolgoztam. Ha irodámból a munkám elszólított, legjobban a jogi csoporthoz szerettem járni, ahol csupa fiatal, képzett ember dolgozott. Ebből a szempontból oázis volt más osztályokhoz képest.
Őszöd után voltunk. A Fidesz úgy tolta el a választásokon a baloldalt akár egy munkagép a földhalmot. Új polgármestert kaptunk, a jegyző alatt ingott a szék, és tömegével tűntek fel a hivatalban az új önkormányzati képviselők, akik eleinte azzal az idegenséggel közlekedtek a hivatalban, mintha egy muzsik tévedt volna be a Téli Palotába. Fél évnek sem kellett eltelnie, és kihízott öltönyeikben, zsebre dugott kézzel úgy járkáltak a folyósokon ugyanezek, mintha kisbírók volnának.
Éppen a jogi csoport egyik munkatársával egyeztettem egy hivatalos iratra adandó választ, amikor betoppant a frissen megválasztott polgármester. Papírt szorongatott kezében. Láthatóan nem örült, hogy nem találja egyedül a jogászt, mégis odaviharzott íróasztalához és két halk mondat kíséretében átnyújtott egy papírt, és már távozott is. Érezni lehetett, hogy valami nem szokványos történt, de hogy mi, nem tudtam.
A fiatal jogászt arra kérte a polgármester: írjon iskolai kikérőt a testületi ülés idejére, mert az egyik fideszes képviselő középiskolás. Edzett voltam, de ettől megtántorodtam. Gyorsan kiderült, hogy még csak nem is végzős. Másfél év múlva érettségizhet, és ráadásul egy olyan iskola növendéke (ezt a szót ízlelgetni kellett), amelynek fenntartója az önkormányzat. Elképzelni sem tudtam, hogyan viszonyulhatnak hozzá a tanárok? Merik egyáltalán feleltetni? Rászólnak-e oktatói, ha rendetlenkedne az órán? És egyáltalán: mit szólhatnak új keletű munkájához az osztálytársai?
A rendszerváltás utáni ötödik önkormányzati választásra kevés illúzióm maradt. Pedig kezdetben sok volt, amit ma talán szégyellni és letagadni illene, de arra valóban nem gondoltam 1990-ben, hogy a magyar politikai közösség annyira kiskorú, amennyire az azt követő évtizedekben mutatta magát. Arra pedig főleg nem, milyen hihetetlen mértékben gyorsul fel az idővel a kontraszelekció a politikai életben. A „romlást” helyben lehetett a leginkább, a legközvetlenebbül tapasztalni. Éppen azon a városi szinten, ahol az ismeretség, az ismerősség olyan kézenfekvő és magától értetődő.
A felkészületlenségnek, a műveletlenségnek, az iskolázottság hiányának – esetünkben a szó legszorosabb értelmében –, és ki kell mondani: az emberi silányságnak megdöbbentő példáival találkoztam. Hogyan és kiket választanak ki képviselő-jelöltnek? Kik kerülnek be egy politikai testületbe? Kik irányítanak egy várost? Ezek a kérdések ott sorjáztak bennem az irodában állva, és később sem hagytak nyugodni. Hogy a húszéves képviselő miért tartott ott iskoláztatásában, ahol tizenhét évesen szokás, ma sem tudom.
Hamarosan kiderült, hogy a képviselő-diák diszkalkuliás, számolászavarban szenved, matematikából nem osztályozható. Ez nem volt akadálya annak, hogy a város ipari parkjának felügyelőbizottsági tagja legyen. Számolni pedig ott kellett igazán.
