Távolba tűnő irodalom

Publikálás dátuma
2015.05.16. 10:18
Bertha Bulcsu FORRÁS: WIKIMEDIA
Az irodalom sorsa, a magyar irodalom sorsa is: szüntelen felfedezés, felejtés és újrafelfedezés. Erre gondoltam néhány napja, amidőn a szervezők felkérésének engedve részt vettem a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Bertha Bulcsú születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen. Hárman: Farkas Lászlóval, a már régóta megszűnt Új Írás című folyóirat egykori szerkesztőjével és Szakonyi Károllyal, az ismert íróval, Bertha Bulcsú egykori jó barátjával idéztük fel a csaknem két évtizede (1997 januárjában) elhunyt, valamikor igen nagy népszerűségnek örvendő elbeszélő azóta bizony igencsak megfakult emlékét. Valóban, Bertha Bulcsút a hetvenes és nyolcvanas években irodalmunk leginkább olvasott mesterei között tartottuk számon, ámbár (és ezt fájdalommal említem meg) a jogosan megérdemelt Kossuth-díjat a hatalmasok nem ítélték meg számára.

A három visszatekintő egykori barát személyes tükörben idézte fel az író valóban rokonszenves, mert nem csak tehetséges, hanem mindig őszinte: környezetével, az irodalompolitikával és önmagával is szüntelenül küzdő egyéniségét. Az est két előadóművésze: Havas Judit és Papp János hitelesen tolmácsolta műveit. Nekem mégis az jutott eszembe, hogy mi lehet a Bertha Bulcsú-felejtés hátterében. Az, hogy könyveit elkerülik a kiadók? Hogy az az írói világ, tudniillik a társadalmi gondokra érzékeny hagyományos „realizmus” nem tartozik a divatos írói eljárások közé? Vagy csak az, hogy Bertha Bulcsú elkötelezte magát a társadalmi igazságosság eszméje mellett és „szocialista” írónak vallotta magát? Persze az ő szocializmusa igen messze állott korának hivatalos ideológiájától és politikájától, minthogy a klasszikus szocializmusnak (az Evangéliumok és az európai gondolkodás nagyjai szocializmusának) bizony nem sok köze volt ahhoz, amit Leonyid Brezsnyev vagy Kádár János szocializmusnak nevezett. (És akkor Sztálin szocializmusáról már nem is beszélek…)

Ott üldögélve az Irodalmi Múzeum pulpitusán, az jutott eszembe, hogy megemlékezésemben Bertha Bulcsúnak arról a művéről, az 1969-ben az olvasó elé került Át a Styx folyón című történelmi regényről fogok néhány szót mondani, amely egy mostanában talán „rázósnak” tekinthető történelmi korszakot idézett az olvasó elé. Az 1919-es Tanácsköztársaság honvédő háborújáról van szó, amelynek eseményei ennek a regénynek a lapjain életre kelnek. Szeretném remélni, hogy az olvasó nem fog engem a proletárdiktatúra, Kun Béla és Szamuely Tibor hívének tartani. A tizenkilences tiszai hadjárat regénye ugyanis nem a diktatúra véres terrorját idézi fel, hanem azokat a harci cselekményeket, amelyekkel a magyar Vörös Hadsereg a betörő román csapatokkal szemben védelmezni próbálta a magyarok által lakott alföldi és partiumi városokat és falvakat. Kezdetben eredményesen, végül mégis sikertelenül, minthogy az Erdély (és egész Kelet-Magyarország) védelmére felvonuló magyar hadsereg súlyos vereséget szenvedett.

Köztudomású, hogy a nagy sikereket elért északi hadjáratnak Stromfeld Aurél, korábban császári és királyi vezérkari ezredes, a Ludovika Akadémia korábbi parancsnoka volt a szervezője. A hadsereg tisztjei nagyrészt a világháborús tisztikarból kerültek ki, később többen Horthy Miklós hadseregének tábornokai lettek. Hogy csak két beszédes példát említsek, Szombathelyi Ferenc, a második világháborús magyar vezérkari főnök és Beregfy Károly, utóbb nyilas honvédelmi miniszter is a magyar Vörös Hadsereg tisztjei közé tartozott, később háborús bűnösként végezték ki őket. (Szombathelyit a szerb, Beregfyt a magyar bíróság ítélete következtében.) A hozzájuk hasonló katonatisztek általában nem voltak hívei a vörös uralomnak, egyszerűen csak védelmezni akarták hazájukat, s területi integritását.

Bertha Bulcsú tizenkilences regénye is az országvédő küzdelmeknek állít emléket (és nem Kun Béla diktatúrájának). A regény eseményeinek színtere a román front, főhőse: Elek István a haza területének védelmét vállalva vesz részt a háborúban. Érdemes felidézni azokat a gondolatait, amelyek a beözönlő román csapatok feltartóztatásának történelmi szükségességét indokolják meg. „Most jöhetne a teljes nemzeti összefogás. Ha mindenki összefogna, munkások, parasztok, földesurak, tisztek, bérlők és tanárok, akkor segíthetnénk az országon. Most, hogy összeomlott a Monarchia, okosan kellene gondolkodnunk… Ezekben az években történelem készül. Ahogy most kialakul az országok határvidéke, úgy is marad. Talán mindörökre. Ahol többségében románok laknak, becsülettel oda kell adni a románnak. A szlovák és a szerb is kapja meg, ami illeti, de ne a mi rovásunkra. Okos rendezés kellene most. Ahol többségében magyar lakik, azt ne csatolgassa Vyx alezredes se északra, se délre…A Monarchia összeomlása négy-öt nép sorsfordulója. Most kellenének az okos, nyugodt tettek. Tanult úr és lelkes munkás összefogása mindent megmenthetne még.” Persze tudjuk, hogy ez az összefogás végül elmaradt, és megmenteni csak az ország egyharmadát sikerült.

Azért is idéztem fel az emlékezés keretében ezt a regényt, hogy bizonyságot tegyek arról, miszerint egy – a Tanácsköztársaság harcait bemutató írói mű – is lehet hazafias. Nem tudom, hogy a jelen hangadói ezt képesek lehetnek-e megérteni és méltányolni. Bertha Bulcsú háborús regénye manapság bizonyára nem jelenhetne meg. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy annak a prózaíró nemzedéknek jeles képviselői, amelyhez maga Bertha Bulcsú is tartozott, mára szinte eltűntek a feledésben. Olyanokra gondolok, mint Galgóczi Erzsébet, Sánta Ferenc, Kamondy László, Kardos G. György, Gyurkó László – és sorolhatnám tovább a neveket. Lassan születésük centenáriuma közeledik, jó lenne gondoskodni arról, hogy nemzeti irodalmunk közelmúltjának egykor olyannyira megbecsült mesterei ne váljanak a feledés áldozataivá.

Szerző

Ódonság és korszerűség

Publikálás dátuma
2015.05.16. 10:11

Szerettem az Alabárdos étterem régi külsejét a Budai Várban, a patinás, több száz éves falakhoz jól illettek a veretes pajzsok, íjak, kardok, szépen kiglancolt régi fegyverek, ahogy a hagyományos, gyakran igencsak nehéz, magyar ételek is. 

Aztán fokozatosan megújultak az ételek. Megőrizve a nagyszerű, eredeti ízeket, a konyhán használták a korszerű technológiákat, könnyedebbé, egészségesebbé tették a különböző fogásokat, Bicsár Attila séf vezetésével. Ezekhez már nem passzolt a régi külső, amihez tán leginkább a középkori lakomák végeérhetetlen ételsora, monumentális adagjai, gyomrot megterhelő zsírossága illett volna. Ezért az étterem tavalyi, ötvenéves jubileumán alaposan változtattak a külcsínen. Az ódonság persze érződik, hiszen hétszáz éves a nagyterem, a legöregebb olyan terem a várban, amit nem ért kár. Most mégis kicsit maibb, oldottabb hangulatú lett a helyiség, eltűntek a falakról a fegyverek, de az ételeket, gyümölcsöket ábrázoló festmények is jó miliőt teremtenek. A székek támlája némiképp az ég felé mered, mintha trónusok lennének, de azért sokkal korszerűbb a dizájn, és a színesség is lazaságot mutat. Ez egy elegáns hely, herendi porcelánnal, garantáltan fehér abroszon terítenek. A főételeknél pedig használják az ételburát, ami önmagában impozáns látvány, hát még amikor az asztalnál a pincérek hirtelen mozdulattal leveszik arról a fogásról, amit addig takart, és az ember meglátja a finomságot. Ami Bicsár Attila esetében rendre festői látvány, a formák, a színek fantáziadús kavalkádja, szívesen használ ehető virágokat is. Érződik, hogy az ételek szerelmese. Már gyerekkorában is a szakácskönyveket bújta, vacsorával várta haza a szüleit, pedig nem volt vendéglátós a családban. Nála viszont egyértelmű volt, hogy mi akar lenni. A Flamenco Hotelban kezdte a pályát, ahol jó mestere volt Lusztig Tamás személyében. Aztán rögtön az Alabárdos következett, majd jött egy kis kitérő, például Ausztriában, de 2001-ben visszatalált az Alabárdoshoz, ami persze nem jelenti azt, hogy Franciaországtól Amerikáig ne járt volna tanulmányutakon. Meglehetősen jó a neve a szakmában, nem véletlen, hogy a Dining Guide toplistáján az Alabárdos az első tíz vendéglő között szerepel. Alkalmazkodik az idényhez, most például sok a spárga az étlapon, ami négy menüsort tartalmaz, ezeket választhatja egészében is valaki, de ezek csak javaslatok, külön-külön bármelyik fogás is rendelhető.

A nyúlpástétom lefegyverző lágyságát ellenpontozza a hozzáadott fekete szezám ropogós. A rebarbara és a bodzazselé a színek kavalkádját fokozza. A tányérok formája is változatos, ehhez például hosszúkás dukál, hófehérsége még inkább kiemeli a rajta lévő színpompát. A tradicionális kacsamájterrin könnyedségét fokozza a kacsamájhab, a máj édeskésségét hangsúlyozza a körtechutney, és megint csak roppanós elem az aszalt meggyes müzli. A marinált lazacpisztrángot retek saláta, ugyancsak roppanós sült zeller, és pisztrángkaviár teszi még erőteljesebbé. Elementáris hatású a gombaerőleves, ami nem tartalmaz húsleves alapot, különböző gombák igen erős koncentrációja érződik a nedűben. És, ha már spárgaszezon, akkor persze az elmaradhatatlan spárgakrémleves, még harsogóbban frissé teszi a benne lévő vadsóska. A burgonyakrémlevesben véres hurka is tanyázik, és, hogy krémesség ide, vagy oda, de azért megint csak legyen mit ropogtatni, kolbászchips is. A házias ízek is valamennyire átértelmeződnek, átformálódnak. A szájban elolvadó rostonsült fogas filét is megbolondítja egy kis citromos vajtök, meg paprikás halmártás.

Alapvetően magyar alapanyagokat használnak fel, hazai halakkal dolgoznak, és nem táppal etetettekkel, hanem olyanokkal, melyek szabad vizekben úsztak. Juhász Béla üzletvezető bármiről tud érdekesen beszélni, lazán anekdotázik, jó hangulatot teremt, és felszolgál is, ha kell, de soha nem válik tolakodósan bratyizóssá. Ő is régen van már itt, érződik rajta, hogy vérbeli vendéglátós. Tüü Péter pedig szeretettel és szakértelemmel ajánlja az éppen az ételekhez passzoló borokat. Jellegzetessége a helynek a halk, diszkrét gitárszó, ezt Gönczi Péter szolgáltatja már húsz esztendeje. Érdekesség, hogy napközben általános iskolai testnevelő tanár.

A főételekre sem lehet panasz, a grillezett tejes báránycomb, kecskesajtos padlizsánnal, konfitált datolyaparadicsommal és búzatörettel impozáns kompozíció. A serpenyőben sült érlelt marhafartő nedvekben dús, zaftos hús, áldozva a szezonalitásnak, medvehagymás házi tésztákkal, grillezett gombákkal és borsmártással érkezik. Az áfonya és csokoládé alapanyagú desszert, melyhez még citrom sorbet is társul, leleményesen ötvözi az édes, a fanyar és a savanykás ízeket. Az Alabárdosban jó csapat, a szakma mesterei dolgoznak.

Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával.

Szerző

Legyen ön is milliomos

Publikálás dátuma
2015.05.16. 10:05
FOTÓ: Tóth Gergő

Sajátos tény, hogy a Fidesz 2010-es fülkeforradalmi mámora óta a közszolgálat ex-államtitkári rangra emelte az újra és újra átalakított, megújított intézmény újra és újra átalakított, megújított kommunikációját, bizonyítva ezzel, hogy a céget ismét állami irányítás alá hajtották. Vagyis olyan embereket bíztak meg a médiaóriás kommunikációjával, akik nem újságírók, stúdiót, kamerát vagy mikrofont legfeljebb vendégként láthattak. De azt, hogy mi a hír, a hírsorrend, mi a különbség riport és interjú között, azt soha meg nem tapasztalták. A műsorkészítés más körülményeiről sem szereztek tapasztalatot: nem voltak egyetlen szerkesztőségnek sem a tagjai, nem tudják, mi az adásbiztonság, talán a lapzárta is csak egy film címe számukra. Eddigi életük során egy dologban bizonyítottak: a Fideszhez, Orbán Viktorhoz fűződő hűségüket soha senki meg nem kérdőjelezte. Amikor a Fidesz kormányt alakíthatott, ezek az emberek a pártsarzsi mellé kaptak államit (közszolgálatit) is.

Javítani akartak a képen

Szabó László 2002-ig Deutsch Tamás Ifjúsági és Sportminisztériumának volt az egyik vezetője. A kormány bukása után az akkora már fideszes Schmitt Pál budapesti főpolgármester-jelölt kampányfőnöke lett, majd a fővárosi Fidesz-MKDSZ frakció kabinetfőnöke. A 2006-os kampányban a párt kommunikációs igazgatóhelyettese volt, majd a Fidesz a Duna Tv kuratóriumi elnökségébe küldte. 2011 januárjától a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap tanácsadója, márciusától kommunikációs igazgatója. Neki jutott a szerep, hogy a megújuló közszolgálat összes nagyszabású ötletét megmagyarázza. Beszélhetett arról, hogy melyik Fideszhez köthető vállalkozó (Simicska Lajostól Kálomista Gáborig, Závodszky Zoltántól Fazekas Csabáig, Jáksó Lászlótól Fábry Sándorig…) miért és mennyiért érdemelte ki, hogy a közszolgálat beszállítója, műsorgyártója lehessen. Megvédhette Papp Dániel hírhamisítót, de karrierje csúcsát Lomnici Zoltán kimaszkolásának közérthető kommunikációja jelentette.

Amikor a hírhamisító - aki tettéért később vezető beosztással lakolt -, hazudott, akkor így védte a mundér becsületét: „Meggyőződésünk, hogy egy európai parlamenti képviselőnek kötelessége a sajtó kérdéseire megfelelő válaszokat adni.” Az kicsit se zavarta se őt, se az általa képviselt intézményt, hogy ekkorra már ország-világ tudhatta a tényeket a Cohn-Bendit sajtótájékoztatóról.

A Lomnici volt főbírót ért emberi és szakmai gyalázatra az államigazgatás csúcsát is megjárt pártkorifeus ezt mondta: „Olyan utasítás, hogy ki kell takarni Lomnici Zoltánt, nem született, és nem születhetett.” Ez már akkor is nagyon megnyugtató volt. Mert azt üzente, hogy az MTVA vezető fórumain nem volt napirenden a főbíró esetleges szereplése esetére megfelelő retorzió kifundálása. A tájékoztatás akkor lett volna tisztességes, ha hozzáteszi, hogy szakmai és emberi túlkapás történt, egyik(több) vezetőjük túljátszotta a szerepét, és ezért a vezetés a közszolgálat tisztességének megőrzése érdekében azonnali hatállyal… stb. De nem ez történt. A helyettes ex-államtitkár az ATV-ben tovább maszatolt: „az a képi anyag, ami elkészült, abban a formájában szakmailag nem volt vállalható, azon javítani kellett, és ehhez a javításhoz választottak egy rossz formát.” A műsorvezető, Kálmán Olga ezen az érven mélyen elgondolkodott, majd megadta a kegyelemdöfést: „ezt ugye nem kajálta be?”

A Lomnici-ügy miatt a Kunigunda utcában éhségsztrájkba kezdett Nagy Navarro Balázzsal és Szávuly Arankával szemben először munkajogi eljárást kommunikáltak. Szabó László azt mondta, hogy az éhségsztrájk provokáció és jogszerűtlen, amelyet két hétig ugyan tudomásul vettek, de már „nem maradt más lehetőség, mint helyreállítani a jogszerű állapotot”. És amikor a demonstráló tévéseknek rendkívüli hatállyal felmondtak, akkor kijelentette, hogy „az MTVA minden lépése jogszerű volt”. Nos, ezt így konkrétan se az idő, se a tények nem igazolták, de ez akkor senkit nem hatott meg. Az akkor Böröcz István vezette MTVA karácsony közeledtével éjszaka reflektorokkal világíttatta meg a demonstrálókat, hogy ne tudjanak aludni, és ajándékként két monoton, hangosan ismételt karácsonyi dalt üvöltettek a közszolgálati hangszórókból. Ez állítólag Szabó László ízlésén már túlcsordult, ezért kikerült a rendszerből. Nem mondott le, nem rúgták ki, hanem utólag bejelentették, hogy ő már előre bejelentette, hogy csak egy évre vállalja, az pedig éppen lejárt, ez az egy év pedig olyan sikeres volt, hogy most, a csúcson kell abbahagyni. Ezt így fordították le a kommunikáció (fideszes parasztvakítás) nyelvére: „a mai nappal közös megegyezéssel távozik az MTVA-tól Szabó László kommunikációs igazgató.

A közmédia megújításának első éve sikerrel zárult, a kommunikációs igazgató - korábbi megállapodásának megfelelően befejezte tevékenységét.” 2012. január 3-át írtunk. Az előző nap története, hogy az Operaházban rendeztek állami ünnepi estet az alaptörvény hatályba lépése alkalmából. Az épület előtt tízezrek demonstráltak. A köztévé Híradója az eseményről úgy számolt be, hogy a demonstrálókat nem mutatta a felvételeken. De ezt a szégyent már nem Szabó Lászlóval magyaráztatta el a közszolgálat.

A szolgálat "fogalma"

A Szabó László távozásával keletkező űrt az MTVA nem egy, a közszolgálatot, az intézményt jól ismerő emberrel próbálta kitölteni – ilyen a folyamatos átalakulás miatt talán nincs is, vagy az ilyen emberben egyszerűen nincsen a folyamatosan átalakuló vezetésnek bizalma. Viszont rátaláltak az első Orbán-kormány egyik botrány-intézményének vezetőjére, az Országimázs Központ vezetőjére, Tóth István Zoltánra.

Az intézmény főként arról marad örök emlékezetű, hogy két kézzel szórta a (köz)pénzt (megbízást) a baráti Happy End Kft.-nek, a Fidesz akkori aranytojást tojó párt-tyúkocskájának. Tóth fegyelmezett kommunikátorként bizonyított az intézmény élén. Ugyan közpénzzel gazdálkodott, de annak részleteiről adatokat harapófogóval se lehetett belőle kiszedni. Hallgatott a millenniumi tűzijáték költségeiről, de hiszen a karácsonyi bejgli részleteiről se faggatjuk a nagymamát, tudtuk meg az örök érvényű imázsformáló-gondolatot. Tóth rutinosan elhárított minden, a költségek nagyságát, összetételét firtató kérdést.

A 2002-es választási fiaskó után Tóth István Zoltán a Hír tv-nél talált menedéket, sok év elmúltával itt talált rá a közszolgálat hívó parancsa. A párttévés rögtön elmondta, hogy óriási megtiszteltetés és kihívás számára ez a munka. „Ugyanakkor mindehhez szeretném hozzátenni a szolgálat fogalmát is. Hiszen a közszolgálati televízióknak, a rádiónak, a hírügynökségnek, valamint a tartalomszolgáltatónak - azaz egyszóval az egységes közmédiának - a hiteles hírszolgáltatás, a nemzet szolgálata, a nemzeti értékek őrzése és közvetítése az elsődleges feladata. Végigjárva a szakmai ranglétra lépcsőfokait, az egymástól oly sokban különböző médiumokat és hivatalokat, úgy gondolom: ennek a sokrétű és izgalmas szakmának mindig is a közszolgálati média volt és maradt az alfája és ómegája.”

De vajon mennyire tekinthető szolgálatnak, vagy elsődleges feladatnak az, ami Tóth István Zoltán segítő közreműködése óta a közszolgálatban történt és történik? Az M1 1957 óta nemzeti főadó profiljának megszüntetése (ma már van olyan napilap, amelyikben a közszolgálati műsor közlése az M2-vel kezdődik!), a közszolgálat állami "hírtévésítése" kinek tett szolgálat?! Kit szolgál, hogy a parlamenti közvetítésről egyetlen tollvonással lemondott a közszolgálat, amely hát akkor minek is alfája és ómegája?!

Tóth István Zoltán ma is szolgál. Hogy kit és mit, azt csak találgathatjuk. Egyet tudunk: újságírói munkát nem folytat.

A jobbösszekötő

Az első Orbán-kormány Nemzeti Kulturális Örökségért felelős volt államtitkárát, a Fidesz volt pártigazgatóját, Szolnok város volt polgármesterét, akit „2002-ben folytatólagosan elkövetett, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette miatt jogerősen egyéves felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt a bíróság”, aki a párt alkalmazottjaként kampányigazgató is volt, majd több fideszes önkormányzat kommunikációját is segítette, nos, ezt a Várhelyi Attilát is elszólította a kötelesség a Lendvay utcai pártirodáról, és a közszolgálatig meg sem állt. Ment, hívták, küldték, szinte mindegy is. A lényeg, hogy a közszolgálatban eltöltött évek tapasztalatai ne homályosíthassák el a folyamatosan megújuló pártérdekek képviseletét, ugyanis Várhegyi sem dolgozott újságíróként, természetesen a közszolgálatban sem, médiával akkor volt dolga, amikor polgármesterként a testület felügyelte a városi televíziót. De most ő lett az alkalmas közszolgálati ember. Még az is kiderült, hogy nem is ő akarta ezt az állást. Erről azonban beszéljen ő maga: „Óriási megtiszteltetés és nagyon nagy kihívás számukra ez a megkeresés.” Azt is hozzátette, hogy 21. századi megoldásokat szeretne nyújtani az MTVA-nak. Ennek részleteit ez esetben is homály fedi, miként Várhegyi személyét is. Több forrás azt állítja, hogy tulajdonképpen ő az MTVA vezetője. Az összekötő.

Minden ember büszke lenne arra, ha egy nagyszabású átalakításra kaphatna pénzt, embert, technikát, ha felborítva az évtizedes hagyományokat átszabhatná a televíziók csatornaprofiljait, újakat hozhatna létre, és ezzel a közt szolgálná. Ilyen ember bátran kiállna a nyilvánosság elé. Várhegyi (ha tényleg ő az új műsordúlás felelőse) nem ezt tette. Hallgatott, csendben volt, talán épp jelentést fogalmazott a Lendvay utcába? Talán még följebb? Ki tudja. A képernyősök eközben köznevetség tárgyává tették magukat, egy szakmát, egy hivatást, és egy intézményt, amelyet egykor büszkén közszolgálatnak hívtak. Ma pedig megsértődnek, amikor valaki kimondja, hogy az bizony államivá silányult. Lehetne persze pártállaminak is nevezni, hiszen a kulcspozíciókba, mint látjuk, a párt és az állam delegálja elsősorban a lojalitás szempontját figyelembe véve a kádereket. A Fidesz és a KDNP is csak tolja a levitézlett vagy küldetéses embereit oda, ahol azoknak semmi keresni valójuk nem lenne.

Ja, keresni való! Itt van a kutya elásva. 2010 óta a Fidesz-kormány alaposan kipárnázta a közszolgálatot pénzzel. Ez a méz a madzagon. Ezért legyeskednek a pártkáderek az intézmény körül. Miközben a parlamentben a keményen dolgozó kisemberekről papol a kormány/párt, a közszolgálat hiénái nem aprózzák el a saját millióikat. Várhegyivel kapcsolatban tekintsük pontosnak a Népszabadság minap nyilvánosságra került adatait.

Nos, Várhegyi Attila a cégeivel (egy számlázó nem számlázó) különböző tevékenységek elvégzésére szerződött az MTVA-val. Az első megbízásokat az MTVA-tól később szintén eltávolított/közös megegyezéssel távozó (kirúgott?!) Cserháti Ágnes szóvivő magyarázta meg 2012-ben: „az MTVA a költséghatékony megoldások érdekében több kommunikációs ügynökséggel vette fel a kapcsolatot, a Prestige Média tette a legrészletesebb és legkedvezőbb ajánlatot, ezért az MTVA január 15-től megkezdte a közös munkát a Várhegyi Attila által vezetett céggel.”

A megbízás június 15-én lejárt, de a következő tendert is Várhegyi cégének sikerült elnyernie. A Prestige Média Kft. nyertes ajánlata 10 millió 694 ezer forintról szólt, ám a szerződést 16,8 millió forintról kötötték meg. Ez a szerződés már egy évre szól, és „magában foglalja az általános marketingkommunikációs tanácsadás díját 12 hónapra, a marketingstratégia karbantartásának, aktualizálásának díját 12 hónapra, valamint tízórányi eseti megbízás díját”. Bizonyosak lehetünk benne, hogy az egy évre tervezett tízórányi eseti megbízás miatt foghatott vastagabban a közszolgálati ceruza.

Mára olyannyira nélkülözhetetlenek lettek Várhegyi tanácsai, hogy havi 1,3 millió forintot (plusz áfa) számlázhat az egykori pártalkalmazott. Napjaink jövedelmi lehetőségeit ismerve ez bizony irigylésre méltóan szép summa. És ha ehhez az alkalmi megbízásokat is hozzávesszük, még a szemünk is kikerekedhet. Éppen egy éve járt le a Nemzeti hírháló projekt, amelyben Várhegyi vezetői feladatokat látott el. A fél évnél kicsit több időre 5,6 millió forintot számlázhatott. És hogy mi fán terem a Nemzeti hírháló? Hát ez titok, amelyet nem osztottak még meg a nyilvánossággal. Lehet, hogy az állami bérblogger hálózat kiötléséről van szó, ami március idusa óta vérlázítóan folyik a neten, de lehet, hogy más pók más hálójáról van szó.

Az ezt megelőző években Orbán ex-államtitkára „a közszolgálati médiaszolgáltatók műsorainak vonatkozásában a nézettség és hallgatottság növelése érdekében az MTVA által indított komplex tájékoztatási projektet" irányította. Nem tisztem az intézmény belügyeibe beavatkozni, de ha jól értelmezem az amúgy szinte értelmezhetetlen feladat lényegét, akkor ezzel a munkával Várhegyi Attila az MTVA Médiakutatási Iroda tevékenységét is elvégezte egy füst alatt. Végül is 7,2 millió forintért keményen meg kell dolgozni. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ezzel a nem kis feladattal szinte azonos időben Várhegyi volt államtitkár segített A Dal szereplői, partnerei és a zsűri közötti bizonyára rendkívül bonyolult és alkalmas emberért kiáltó feladat ellátásában. És még az is lehet, hogy az újabb 7,2 millió (plusz áfa) díjazással nincs is rendesen megfizetve ez a munka. Ennek viszont csak az lehet az oka, ha új megbízások vannak kilátásban. Alighanem vele és cégeivel fog szerződni az MTVA, amikor a főzős műsorok mellé előkóstolásra keresnek megbízható, a Lendvay utcát belülről is ismerő embert, vagy ha a hazai bajnoki focimeccsek közvetítéséhez kötnek szerződést hivatalos nézőszámlálót keresve a közszolgálat iránt elkötelezett, és a 21. századi megoldásokat nyújtani képes kommunikációs pártállamtitkárt.

Szerző