Távolba tűnő irodalom

Publikálás dátuma
2015.05.16 10:18
Bertha Bulcsu FORRÁS: WIKIMEDIA
Az irodalom sorsa, a magyar irodalom sorsa is: szüntelen felfedezés, felejtés és újrafelfedezés. Erre gondoltam néhány napja, amidőn a szervezők felkérésének engedve részt vettem a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Bertha Bulcsú születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen. Hárman: Farkas Lászlóval, a már régóta megszűnt Új Írás című folyóirat egykori szerkesztőjével és Szakonyi Károllyal, az ismert íróval, Bertha Bulcsú egykori jó barátjával idéztük fel a csaknem két évtizede (1997 januárjában) elhunyt, valamikor igen nagy népszerűségnek örvendő elbeszélő azóta bizony igencsak megfakult emlékét. Valóban, Bertha Bulcsút a hetvenes és nyolcvanas években irodalmunk leginkább olvasott mesterei között tartottuk számon, ámbár (és ezt fájdalommal említem meg) a jogosan megérdemelt Kossuth-díjat a hatalmasok nem ítélték meg számára.

A három visszatekintő egykori barát személyes tükörben idézte fel az író valóban rokonszenves, mert nem csak tehetséges, hanem mindig őszinte: környezetével, az irodalompolitikával és önmagával is szüntelenül küzdő egyéniségét. Az est két előadóművésze: Havas Judit és Papp János hitelesen tolmácsolta műveit. Nekem mégis az jutott eszembe, hogy mi lehet a Bertha Bulcsú-felejtés hátterében. Az, hogy könyveit elkerülik a kiadók? Hogy az az írói világ, tudniillik a társadalmi gondokra érzékeny hagyományos „realizmus” nem tartozik a divatos írói eljárások közé? Vagy csak az, hogy Bertha Bulcsú elkötelezte magát a társadalmi igazságosság eszméje mellett és „szocialista” írónak vallotta magát? Persze az ő szocializmusa igen messze állott korának hivatalos ideológiájától és politikájától, minthogy a klasszikus szocializmusnak (az Evangéliumok és az európai gondolkodás nagyjai szocializmusának) bizony nem sok köze volt ahhoz, amit Leonyid Brezsnyev vagy Kádár János szocializmusnak nevezett. (És akkor Sztálin szocializmusáról már nem is beszélek…)

Ott üldögélve az Irodalmi Múzeum pulpitusán, az jutott eszembe, hogy megemlékezésemben Bertha Bulcsúnak arról a művéről, az 1969-ben az olvasó elé került Át a Styx folyón című történelmi regényről fogok néhány szót mondani, amely egy mostanában talán „rázósnak” tekinthető történelmi korszakot idézett az olvasó elé. Az 1919-es Tanácsköztársaság honvédő háborújáról van szó, amelynek eseményei ennek a regénynek a lapjain életre kelnek. Szeretném remélni, hogy az olvasó nem fog engem a proletárdiktatúra, Kun Béla és Szamuely Tibor hívének tartani. A tizenkilences tiszai hadjárat regénye ugyanis nem a diktatúra véres terrorját idézi fel, hanem azokat a harci cselekményeket, amelyekkel a magyar Vörös Hadsereg a betörő román csapatokkal szemben védelmezni próbálta a magyarok által lakott alföldi és partiumi városokat és falvakat. Kezdetben eredményesen, végül mégis sikertelenül, minthogy az Erdély (és egész Kelet-Magyarország) védelmére felvonuló magyar hadsereg súlyos vereséget szenvedett.

Köztudomású, hogy a nagy sikereket elért északi hadjáratnak Stromfeld Aurél, korábban császári és királyi vezérkari ezredes, a Ludovika Akadémia korábbi parancsnoka volt a szervezője. A hadsereg tisztjei nagyrészt a világháborús tisztikarból kerültek ki, később többen Horthy Miklós hadseregének tábornokai lettek. Hogy csak két beszédes példát említsek, Szombathelyi Ferenc, a második világháborús magyar vezérkari főnök és Beregfy Károly, utóbb nyilas honvédelmi miniszter is a magyar Vörös Hadsereg tisztjei közé tartozott, később háborús bűnösként végezték ki őket. (Szombathelyit a szerb, Beregfyt a magyar bíróság ítélete következtében.) A hozzájuk hasonló katonatisztek általában nem voltak hívei a vörös uralomnak, egyszerűen csak védelmezni akarták hazájukat, s területi integritását.

Bertha Bulcsú tizenkilences regénye is az országvédő küzdelmeknek állít emléket (és nem Kun Béla diktatúrájának). A regény eseményeinek színtere a román front, főhőse: Elek István a haza területének védelmét vállalva vesz részt a háborúban. Érdemes felidézni azokat a gondolatait, amelyek a beözönlő román csapatok feltartóztatásának történelmi szükségességét indokolják meg. „Most jöhetne a teljes nemzeti összefogás. Ha mindenki összefogna, munkások, parasztok, földesurak, tisztek, bérlők és tanárok, akkor segíthetnénk az országon. Most, hogy összeomlott a Monarchia, okosan kellene gondolkodnunk… Ezekben az években történelem készül. Ahogy most kialakul az országok határvidéke, úgy is marad. Talán mindörökre. Ahol többségében románok laknak, becsülettel oda kell adni a románnak. A szlovák és a szerb is kapja meg, ami illeti, de ne a mi rovásunkra. Okos rendezés kellene most. Ahol többségében magyar lakik, azt ne csatolgassa Vyx alezredes se északra, se délre…A Monarchia összeomlása négy-öt nép sorsfordulója. Most kellenének az okos, nyugodt tettek. Tanult úr és lelkes munkás összefogása mindent megmenthetne még.” Persze tudjuk, hogy ez az összefogás végül elmaradt, és megmenteni csak az ország egyharmadát sikerült.

Azért is idéztem fel az emlékezés keretében ezt a regényt, hogy bizonyságot tegyek arról, miszerint egy – a Tanácsköztársaság harcait bemutató írói mű – is lehet hazafias. Nem tudom, hogy a jelen hangadói ezt képesek lehetnek-e megérteni és méltányolni. Bertha Bulcsú háborús regénye manapság bizonyára nem jelenhetne meg. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy annak a prózaíró nemzedéknek jeles képviselői, amelyhez maga Bertha Bulcsú is tartozott, mára szinte eltűntek a feledésben. Olyanokra gondolok, mint Galgóczi Erzsébet, Sánta Ferenc, Kamondy László, Kardos G. György, Gyurkó László – és sorolhatnám tovább a neveket. Lassan születésük centenáriuma közeledik, jó lenne gondoskodni arról, hogy nemzeti irodalmunk közelmúltjának egykor olyannyira megbecsült mesterei ne váljanak a feledés áldozataivá.

Baló győzött

Publikálás dátuma
2019.03.24 09:09

Fotó: RTLKLUB.SAJTOKLUB.TV
Miniszterelnök úr, a médiának nem az a dolga, hogy örüljön, hanem az, hogy tájékoztasson - ez a mondat valamikor 1990 őszén hangzott el, természetesen a Magyar Televízióban, élő adásban. Baló György idézte fel abban a hosszú és egész pályájára emlékező interjúban, amelyet Veiszer Alinda készített vele. Persze ennek a kijelentésnek – amely Baló egész újságírói habitusát és hitvallását jellemzi – voltak előzményei. Valaki ugyanis a tévében kitalálta, hogy csináljanak a kormány első 100 napjáról egy olyan műsort, amelyben a Magyarországon dolgozó külföldi tudósítók kérdezhetnek. Baló, mint műsorvezető előtte beszélgetett is Antall Józseffel, hogy egyeztessék a témákat. De mivel a médiahelyzet akkor már javában puskaporos volt, megkérte a miniszterelnököt, ha lehet, ne szidja a médiát, mert ha megteszi, azt nem hagyhatja szó nélkül. Az élő adásban aztán Antall megjegyezte, hogy a magyar média nem nagyon örült az MDF győzelmének. Baló erre reagált a már idézett mondattal.
Nem ez volt azonban az egyetlen eset, amikor vitába szállt a hivatalban lévő miniszterelnökkel. Gyurcsány Ferenccel is közölte, neki – és vele együtt a közszolgálati médiának – nem az a dolga, hogy támogassa elképzeléseit, vagy legalább szimpátiát keltsen irántuk. Ez egy történelmi pillanatban készült interjúban hangzott el, 2006. szeptember 20-án, vagyis az MTV székháza elleni ostrom másnapján. És két nappal azután, hogy nyilvánosságra kerültek a hónapokkal korábban elhangzott őszödi beszéd részletei, majd az egész hangfelvétel is. Ugyanaznap este Baló még egy vezető politikussal beszélgetett, Orbán Viktorral. Majdnem 13 év távlatából visszanézve mindkét „műsor” – nevezzük így, hiszen nem szimpla interjúkról van szó – kolosszális. Baló ugyanis máig érvényes portrét alkotott a két emberről. Nagyon udvariasan, de közben kérlelhetetlen keménységgel lényegében pőrére vetkőztette őket. Az egyiket, aki a hatalom sáncai mögül védte álláspontját és nem értette meg, hogy a kialakult helyzetben egyetlen választása lehetne: a lemondás. Meg a másikat, aki magabiztosan és mosolyogva hazudott, az akkor még távoli, de már biztosnak látszó győzelem tudatában, a jövendő bosszú reményében.
Két – egészen eltérő – következtetés adódik a most felidézett televíziós esetekből. Az egyik – és kétségkívül a fontosabb -, hogy mekkora felelősség terheli mindazokat, akik a hatalom szolgálójává tették a közmédiát. Méghozzá a rendszerváltás óta sosem látott mértékben és csakis a '90 előtti időszakra emlékeztetően, de még annál is rigorózusabban. Hiszen 2010 előtt – és mondjuk 1988-tól folyamatosan – voltak sokrétű és valóban kiegyensúlyozott, az összes érintett álláspontját ismertető és elemző programok az akkor még nevéhez méltóan közszolgálati rádióban és televízióban. A miniszterelnökök például kénytelenek voltak valódi kérdésekkel szembesülni és meg kellett próbálniuk érvekkel alátámasztani álláspontjukat. A hírműsorok nem csak a hatalom kényét-kedvét szolgálták, a háttérműsorokban gyakran ütköztek a vélemények. Mindez mára megszűnt. Mikrofonállványok és fizetett propagandisták dúlnak a kamerák és a mikrofonok előtt.
A másik tanulság: talán egyszer eljutunk oda, hogy Baló Györgyöt – műsorkészítői hitvallását és annak gyakorlati megvalósítását – tanítani fogják. Hogy az újságírók – dolgozzanak akár az írott sajtóban, akár az elektronikus médiában – példát kapjanak arról, hogyan kell felkészülni az interjúkra, és aztán viselkedni beszélgetés közben. A már említett interjúban Baló is szóvá tette, hogy tartották őt baloldalinak, jobboldalinak, persze hazaárulónak is, továbbá Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc mikrofonállványának. Mindezt csak azért, mert sosem volt hajlandó tisztelni a rangot és a titulust. Úgy ült le beszélgetni államfőkkel, miniszterelnökökkel, pártvezérekkel (is), mint egy emberrel. Kíváncsi volt az álláspontjukra, hagyta is elmondani, de bármikor kész volt vitába is szállni velük és rámutatott arra, ha gyengének találta az érvelésüket. Nagyon-nagyon kevesen vannak, akik napjainkban ugyanilyen hozzáállással interjúznak. Igaz, nem is nagyon van rá igény.
Persze – mondhatnánk – könnyű volt neki, mert okos volt, vágott az agya. Szinte gyerekkorától olyan tudásanyagot volt képes elraktározni, hogy szinte az élet egyetlen területén sem lehetett zavarba hozni. Többször is elmesélte, ő igazából szerkesztői alkat, hiszen átlátja a témákat és össze is tudja rakni a műsorokat. Ám – szerénytelenül hozzátette - kénytelen volt a képernyőre kerülni, mert rájött, hogy amit kitalált, azt ő tudja a legjobban elmondani is.
A független és szabad véleménynyilvánítás vezérelte. Abban a rendszerben, amelyben megtette a kezdeti lépéseket, s a rendszerváltás után is, amikor szintén gyakran béklyók nehezítették ennek megvalósítását. De alapelveiből nem engedett, inkább félreállt. Az idézett interjúban Veiszer Alinda megkérdezte tőle, miért lett ellensége a jobboldalnak. Mire azt válaszolta, szerinte nem a jobboldalnak lett ellensége, hanem mindenkinek, aki nem akar erős, független közmédiát. Így hát majdnem mindenkinek. Halála után most olyanok is siratják, akik életében a hátuk közepére kívánták, mondandójáért, kérdéseiért, hozzáállásáért.
Ám az biztos, Baló győzött.
Frissítve: 2019.03.24 09:09

Lengyel László: Döntések kora

Publikálás dátuma
2019.03.23 18:53

Fotó: AFP/ JOHN THYS
Az európai választásoknak most az a tétje, hogy a pártcsaládok hol látják a politikai törésvonalat Európában. Négy nagy pártcsalád – a konzervatív, a szocialista, a liberális és a zöld – az EU-párti, jogállami, liberális demokrata, klímavédő és szociális politika eszméit és gyakorlatát kívánja megvédeni az EU-szkeptikus, populista, nacionalista, illiberális és korrupt politikával szemben. Tudjuk, Orbán Fidesze és Salvini Ligája a migránspárti és a migránsellenes Európa között húzzák meg a határt. Végül, létezik határhúzás a jobb- és a baloldal között. Utóbbi felfogás a néppárti és szocialista elitek piszkos alkujának tekinti az eddigi ciklus nagykoalícióját, a Juncker-bizottság csődjeként írja le a gazdasági-, a szociális- és a migránsválságok elhibázott kezelését, a Brexitet, Dél- és Kelet-Európa elidegenítését.

Versengő kampányirányok

Ki és milyen kampányt folytasson az egységes, vagy a nemzetek Európájáért? A Macron-levél és Annegret Kramp-Karrenbauer (AKK) válasza, Timmermans nyilatkozatai a szociális Európáról, Ska Kelleré a zöld Európáról megmutatták a „bevett pártok” egyszerre közös és egymással versengő kampányirányait. Orbán Juncker-Soros kampánya pedig megmutatta, hogy milyen negatív, karaktergyilkos, Brüsszel- és nagykoalíció-ellenes kampányt kell csinálnia mindenkinek - Salvinitől Le Penig, Kaczyńskitől Wildersig, sőt, Webertől Kurzig, AKK-tól Söderig. A Néppárt csak így győzhet, ha élére áll bírálatával a Juncker-Timmermans-bizottság, a Tajani elnökölte nagykoalíciós Európai Parlament (EP), de leginkább a bukott Merkel politikájának. Tönkretették Európát, mert kiegyeztek a szocialistákkal és a liberálisokkal. Kohl vagy Franz Josef Strauss sose kötött volna koalíciót a baloldallal! Legyen vége a nyílt és titkos nagykoalíciónak. Lépjünk az osztrák útra: támadjuk a szociálliberális, keresztényietlen és nemzetietlen tábort, mi, jobboldaliak, menjünk együtt! Egy a tábor, egy a zászló: előre a keresztény és nemzeti Európáért!
A Néppárt, és ezen belül meghatározó ereje, a német CDU eszmei és reálpolitikai okokból nem dönthetett az orbáni stratégia mellett. Eszmei oka, hogy nemcsak a párt elitje, de választói többsége is minden megpróbáltatás ellenére polgári liberális demokrata, a kereszténységről vallott álláspontja közelebb áll Ferenc pápáéhoz és Merkeléhez, mint Orbánéhoz. Reálpolitikai oka, hogy a jobbközépet megrémítették az AfD és a Pegida akciói, hogy a Seehofer-Söder páros orbáni szellemű bajor kampánya hatalmasat bukott. Merkel és a nagykoalíció nem bukott meg, és AKK soha nem engedné meg magának, hogy a szocialistákkal, a liberálisokkal és a zöldekkel köthető koalíción kívül az AfD-re gondoljon. Ennél még könyörtelenebb érv: ha a Néppárt a ma háromfelé oszló jobboldali radikálisokkal fog össze, nem tud többséget szerezni az EP-ben. A populistákat túlszámolva feltételezhető, hogy együtt annyit érhetnek el, mint a szocialisták, ami ugyanúgy nem elég, ahogy a néppárti-szocialista koalíció (300-310 képviselő a 705 fős EP-ben). Az összefogás a szélsőjobbal azonnali pártszakadást okozna, és a CDU-val az élen a többség távozna.
A Fidesz felfüggesztésével a Néppárt kinyilatkoztatta, hogy nem köt alkut a szélsőjobbal, nem csinál karaktergyilkos kampányt, és együtt szeretne kormányozni a szocialistákkal, a liberálisokkal és a zöldekkel. Ha kormányozni akar, nem tehet mást, mert csak a szocialistákkal és a liberálisokkal van 400, a zöldekkel együtt 440 képviselő körüli szilárd többsége. A Fidesz 10-13 mandátumára szüksége van, de még inkább az EP-ét és a Bizottságot vezető legszélesebb nagykoalícióra.

Alku Weberrel szemben

Timmermans szocialistái, Verhofstadt liberálisai és Keller zöldjei megkérdőjelezték Orbánon keresztül a Néppárt, Manfred Weber demokratikus és európai elkötelezettségét. A felfüggesztés kielégíthette a néppártiakat, de nem a koalíciós partnereket. Gyenge trükknek tartják, és kampányaikban minduntalan fel fog tűnni Orbán és a Néppárt azonosítása: ha a konzervatívokra voksolsz, Orbánra és vele Le Penre, a VOX-ra szavazol. A szocialisták és a liberálisok, akik együtt többen lesznek, mint a konzervatívok, már alkut kötöttek, hogy Weberrel szemben Timmermans-t ajánlják a Bizottság elnökének. Macron messzebb ment: miért kellene elfogadni a mostani ciklusban működő Spitzenkandidat-rendszert, miért ne térhetnénk vissza arra, hogy az országok vezetőiből álló Európai Tanács megegyezik a Bizottság elnökében, amit az EP megszavaz? Barnier nevét vetette fel, ezzel is gondot okozva a francia és az európai konzervatívoknak: közülük való.
Azzal, hogy Németországban Merkel és politikája, Franciaországban Macron és rendszere lábon maradtak, hogy Aachenben megköttetett a tartós szövetség a következő ciklusra, hogy a Brexit tragikomédiába fúl, talán eldőlt az európai irány. Konzervatív, szocialista, liberális és zöld intézményes együttműködés, ennek megfelelő Bizottság, EP vezetés és pénzelosztás. A felfüggesztéssel jelezték, nincs helye a populista-nacionalista vonalnak. A Fidesz, és sajnos Magyarország, kikerül a stratégiai és a taktikai döntések, az intézmények és döntéshozók köréből. Csak rendszerváltással fogunk visszatalálni.
EZ MÉG BARÁTI POFON VOLT - A Fidesz felfüggesztése azt jelenti, hogy a néppárt nem köt alkut a szélsőjobbal

Ellenzéki választói döntések

A Fidesz határozatlan idejű felfüggesztésével választóinak nincs európai helye. Mondhatja, hogy bent akar maradni a Néppártban, de ez nem rajta és választóin múlik. Ha kampánya finkelsteini-habonyi, véres és negatív lesz, bizonyosan kizárják vagy kiléptetik. Ha puha, „március 15-i” hangfogós, családbarát gügyögő, akkor nehéz lesz mozgósítania törzsszavazóit. A kampánynak nincs hőse. Orbán, mielőtt kirakták a ház elé, Európa meghódítója szerepében tetszelgett. Most kiderült, hogy a klub, amelyhez tartozni szeretne, nem akarja látni, jó ideig nem léphet be. Fenyegetően lebeg fölötte a 7. cikkely alapján elindított eljárás. A bizonytalan lengyeleken kívül, nincs állam- vagy kormányfő, aki mellette foglalna állást. Hová fognak ülni a képviselői, ki áll majd szóba velük?
Leegyszerűsödött az ellenzéki választók döntése is a májusi EP-, és az októberi önkormányzati választásokra. Nincs vezetője, vezérkara, vezérfonala az ellenzéki választóknak se. Nincs Európa-párti ellenzéki mozgalom. Az EP-választásra nem jött létre stratégiai megállapodás. De megérkezett a jelzés Európából: Orbánt és pártját nem kérjük! Jó lenne egy európai típusú hős, mint a szlovák Čaputova, de nincs. Ilyenkor a döntés a vezetés nélküli, de racionális választóra marad. Döntése nem ideológiai, nem offenzív és nem stratégiai, hanem taktikai: kizárólag az ellenfél, az állam-párt és párt-állam visszaszorítása a célja. A taktikai szavazás lépései a következők. Akarja-e, hogy a Fidesz-párt és az Orbán-állam képviselje Magyarországot Európában? Nem. Akarja-e, hogy az Orbán-rendszer miatt kizáródjunk Európából? Nem. Otthon akar-e maradni, hogy az állam-pártot támogassa? Nem. Akkor el kell mennie szavazni.
Akarja-e, hogy több magyar ellenzéki képviselő legyen az EP-ben, mint állam-párti? Igen. Akkor ellenzéki listára kell szavaznia. Nincs egységes és esélyes ellenzéki lista, hanem nagyobb bal- és jobboldali pártszövetségek és kisebb pártok vannak. Igaz. Akarja-e, hogy az esélytelen kisebbek miatt elvesszenek az ellenzékre leadott szavazatok? Nem. Akkor a nagyokra és esélyesekre kell szavaznia: az MSZP-PM-re, illetve a Jobbikra. Ne kérdezze, mitől ők a nagyobbak és esélyesebbek. Egyszerű: nekik van több választójuk. A kicsik lehetnek nagyszerűek, de nincs választójuk. Akar-e baloldaliként és/vagy liberálisként a Jobbik listájára szavazni? Nem. Akkor baloldaliként és liberálisként válassza az MSZP-PM listát. Akar-e jobboldaliként a szocialistákra szavazni? Nem. Akkor jobboldaliként döntsön a Jobbik listája mellett. A Jobbik leginkább azzal bizonyíthatná néppártosodását, ha felvételét kérné az Európai Néppártba. Hosszú út lesz, ha lesz ilyen út, amíg a Jobbik valóban konzervatív, mérsékelt nemzeti párt lesz. De ezen az úton támogatni kell, nem lelökdösni róla. Fidesz ki az európai szélre, Jobbik be az európai középre. Ne nézzünk személyre, múltra, ahogy a taktikai szavazók 2018-ban a parlamenti választásokon se néztek, csak arra, hogy ki esélyesebb a Fidesz ellen. E két lista, két pártcsoport ezer sebből vérzik, de az EU-ellenes Fidesz állam-párttal szemben EU-barátok, demokráciát és jogállamot hirdetnek. A két nagy ellenzéki lista eséllyel hozhatja össze az ellenzéki szavazók különböző csoportjait. Nem vesznének el az ellenzéki voksok.
A pártoknak, civil szervezeteknek, az ellenzéki és független önkormányzatoknak mozgósítaniuk kell az EP-választásra, mert az az önkormányzati választás első fordulója. Ha az ellenzék jó eredményt ér el, megfogja a Fideszt május 26-án, akkor nemcsak az ellenzéki választók éreznek nagyobb késztetést az októberi részvételre, hanem a potenciális jelöltek is az indulásra: van remény. Ha az ellenzék széttartása miatt súlyosan veszít májusban, a jelöltek és a választók elvesztik a reményt, s az állam-párt megint elfoglalja a városokat és falvakat.
Az önkormányzati választások előszele, hogy budapesti kerületekben és vidéki városokban kezdenek összeállni az ellenzéki koalíciók az egységes jelöltek mögött. Itt már fontos, hogy kik a jelöltek, akik mögé odaállnak. A helyi stratégiai koalíciók a bal- és jobboldal, a pártok és mozgalmak, civil szervezetek között eséllyel vehetik fel a harcot az állampárti jelöltekkel szemben. A Jobbikkal kötött megállapodások helyi alkuk az adott város vagy falu érdekében, nem ideológiai-politikai szövetségek. Szombathelytől a budapesti XI. kerületig, Egertől a II. kerületig, Pécstől a IV. kerületig sorra köttetnek az ellenzéki koalíciók.
Még nem tudjuk, hogy a néppárti csapás hogyan hat a valóban konzervatív, nemzeti érzelmű, Európa-párti, Ferenc pápa kereszténységében hívő, a tolvajlást és a hatalmi erőszakoskodást sokalló Fidesz szavazókra. Most már nemcsak a baloldali, liberális és zöld Európa üzeni, hogy elege van Orbán rendszeréből, hanem a jobboldali, keresztény és nemzeti Európa is. És e pártok ilyen vagy olyan koalíciója fogja Európát május 26-a után vezetni. A választásokat nem(csak) a hívő törzsszavazók, hanem a független, illetve a Fideszben csalódott választók fogják eldönteni. Akarják-e, hogy kizáródjunk az európai intézményekből, pénzekből, szellemi áramlatokból, vagy sem? Dönteni nekik kell.
A nyugtalanság völgyében járunk, írta Márai 1937-ben. „A civilizáció óriási szerkezete működik, csak nem bízunk benne. Ötven év előtt az emberek azzal a tudattal hajtották nyugalomra a fejüket, hogy Európa tíz év múlva nagyjából és egészen pontosan úgy lesz Európa, mint volt tegnap; ma tíz napra előre sem tudunk jósolni, s okunk van rá, hogy ne jósoljunk.”
Fordított Kasszandraként hogyan jósolhatnék. De most kékebb az ég, talán politikai tavasz jön.
Frissítve: 2019.03.23 19:02