Távolba tűnő irodalom

Az irodalom sorsa, a magyar irodalom sorsa is: szüntelen felfedezés, felejtés és újrafelfedezés. Erre gondoltam néhány napja, amidőn a szervezők felkérésének engedve részt vettem a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Bertha Bulcsú születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen. Hárman: Farkas Lászlóval, a már régóta megszűnt Új Írás című folyóirat egykori szerkesztőjével és Szakonyi Károllyal, az ismert íróval, Bertha Bulcsú egykori jó barátjával idéztük fel a csaknem két évtizede (1997 januárjában) elhunyt, valamikor igen nagy népszerűségnek örvendő elbeszélő azóta bizony igencsak megfakult emlékét. Valóban, Bertha Bulcsút a hetvenes és nyolcvanas években irodalmunk leginkább olvasott mesterei között tartottuk számon, ámbár (és ezt fájdalommal említem meg) a jogosan megérdemelt Kossuth-díjat a hatalmasok nem ítélték meg számára.

A három visszatekintő egykori barát személyes tükörben idézte fel az író valóban rokonszenves, mert nem csak tehetséges, hanem mindig őszinte: környezetével, az irodalompolitikával és önmagával is szüntelenül küzdő egyéniségét. Az est két előadóművésze: Havas Judit és Papp János hitelesen tolmácsolta műveit. Nekem mégis az jutott eszembe, hogy mi lehet a Bertha Bulcsú-felejtés hátterében. Az, hogy könyveit elkerülik a kiadók? Hogy az az írói világ, tudniillik a társadalmi gondokra érzékeny hagyományos „realizmus” nem tartozik a divatos írói eljárások közé? Vagy csak az, hogy Bertha Bulcsú elkötelezte magát a társadalmi igazságosság eszméje mellett és „szocialista” írónak vallotta magát? Persze az ő szocializmusa igen messze állott korának hivatalos ideológiájától és politikájától, minthogy a klasszikus szocializmusnak (az Evangéliumok és az európai gondolkodás nagyjai szocializmusának) bizony nem sok köze volt ahhoz, amit Leonyid Brezsnyev vagy Kádár János szocializmusnak nevezett. (És akkor Sztálin szocializmusáról már nem is beszélek…)

Ott üldögélve az Irodalmi Múzeum pulpitusán, az jutott eszembe, hogy megemlékezésemben Bertha Bulcsúnak arról a művéről, az 1969-ben az olvasó elé került Át a Styx folyón című történelmi regényről fogok néhány szót mondani, amely egy mostanában talán „rázósnak” tekinthető történelmi korszakot idézett az olvasó elé. Az 1919-es Tanácsköztársaság honvédő háborújáról van szó, amelynek eseményei ennek a regénynek a lapjain életre kelnek. Szeretném remélni, hogy az olvasó nem fog engem a proletárdiktatúra, Kun Béla és Szamuely Tibor hívének tartani. A tizenkilences tiszai hadjárat regénye ugyanis nem a diktatúra véres terrorját idézi fel, hanem azokat a harci cselekményeket, amelyekkel a magyar Vörös Hadsereg a betörő román csapatokkal szemben védelmezni próbálta a magyarok által lakott alföldi és partiumi városokat és falvakat. Kezdetben eredményesen, végül mégis sikertelenül, minthogy az Erdély (és egész Kelet-Magyarország) védelmére felvonuló magyar hadsereg súlyos vereséget szenvedett.

Köztudomású, hogy a nagy sikereket elért északi hadjáratnak Stromfeld Aurél, korábban császári és királyi vezérkari ezredes, a Ludovika Akadémia korábbi parancsnoka volt a szervezője. A hadsereg tisztjei nagyrészt a világháborús tisztikarból kerültek ki, később többen Horthy Miklós hadseregének tábornokai lettek. Hogy csak két beszédes példát említsek, Szombathelyi Ferenc, a második világháborús magyar vezérkari főnök és Beregfy Károly, utóbb nyilas honvédelmi miniszter is a magyar Vörös Hadsereg tisztjei közé tartozott, később háborús bűnösként végezték ki őket. (Szombathelyit a szerb, Beregfyt a magyar bíróság ítélete következtében.) A hozzájuk hasonló katonatisztek általában nem voltak hívei a vörös uralomnak, egyszerűen csak védelmezni akarták hazájukat, s területi integritását.

Bertha Bulcsú tizenkilences regénye is az országvédő küzdelmeknek állít emléket (és nem Kun Béla diktatúrájának). A regény eseményeinek színtere a román front, főhőse: Elek István a haza területének védelmét vállalva vesz részt a háborúban. Érdemes felidézni azokat a gondolatait, amelyek a beözönlő román csapatok feltartóztatásának történelmi szükségességét indokolják meg. „Most jöhetne a teljes nemzeti összefogás. Ha mindenki összefogna, munkások, parasztok, földesurak, tisztek, bérlők és tanárok, akkor segíthetnénk az országon. Most, hogy összeomlott a Monarchia, okosan kellene gondolkodnunk… Ezekben az években történelem készül. Ahogy most kialakul az országok határvidéke, úgy is marad. Talán mindörökre. Ahol többségében románok laknak, becsülettel oda kell adni a románnak. A szlovák és a szerb is kapja meg, ami illeti, de ne a mi rovásunkra. Okos rendezés kellene most. Ahol többségében magyar lakik, azt ne csatolgassa Vyx alezredes se északra, se délre…A Monarchia összeomlása négy-öt nép sorsfordulója. Most kellenének az okos, nyugodt tettek. Tanult úr és lelkes munkás összefogása mindent megmenthetne még.” Persze tudjuk, hogy ez az összefogás végül elmaradt, és megmenteni csak az ország egyharmadát sikerült.

Azért is idéztem fel az emlékezés keretében ezt a regényt, hogy bizonyságot tegyek arról, miszerint egy – a Tanácsköztársaság harcait bemutató írói mű – is lehet hazafias. Nem tudom, hogy a jelen hangadói ezt képesek lehetnek-e megérteni és méltányolni. Bertha Bulcsú háborús regénye manapság bizonyára nem jelenhetne meg. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy annak a prózaíró nemzedéknek jeles képviselői, amelyhez maga Bertha Bulcsú is tartozott, mára szinte eltűntek a feledésben. Olyanokra gondolok, mint Galgóczi Erzsébet, Sánta Ferenc, Kamondy László, Kardos G. György, Gyurkó László – és sorolhatnám tovább a neveket. Lassan születésük centenáriuma közeledik, jó lenne gondoskodni arról, hogy nemzeti irodalmunk közelmúltjának egykor olyannyira megbecsült mesterei ne váljanak a feledés áldozataivá.