Előfizetés

A könyvesboltok zárnak, a Könyvmolyképző nyit

Göbölyös N. László írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2015.05.15. 07:47
Bíznak az olvasókban FOTÓ: NÉPSZAVA
Évek óta mást sem hallunk, mint hogy világszerte csődben van a könyvpiac, az új nemzedékek nem olvasnak, omlanak össze egymás után a kiadók, és zárnak be a könyvesboltok. Mi több, már az antikváriumok is húzzák le a rolót, nem vesznek új könyveket, legfeljebb eladnak. Szinte a legjobb megoldásnak az tűnik, ami például az egyik óbudai piacon van egy hentespult előtt: egy kosárba az arra járók beleteszik elolvasott, megőrizni nem kívánt könyveiket, és helyette vihetnek egy másikat a naponta változó kínálatból.

Ebben a helyzetben valóságos szenzációszámba megy, hogy a szegedi Könyvmolyképző Kiadó, amely eddig könyveit webáruházán keresztül terjesztette, megnyitotta első saját boltját a budapesti WestEndben – méghozzá a nemrégiben tönkre ment Ulpius-ház Könyvkiadó Kft. korábbi üzletében.

A megnyitón Katona Ildikó, a kiadó vezetője ezt a „védőháló nélküli halálugrást” azzal indokolta, hogy minden tévhittel ellentétben igenis van az ifjúság körében olvasói potenciál és ez a Harry Potter-regények feltűnésével bizonyosodott be. Különösen bíznak saját olvasóikban, akik - elmondása szerint - imádják a Vörös Pöttyös könyveket, Csukás István köteteit és olyan energiákat küldenek feléjük, hogy bízhatnak: nem ejtik őket le. Az igazgatónő nem fukarkodott a nagy szavakkal, amikor a könyvesbolt megnyitását a kiadó „missziója” újabb állomásának nevezte.

Elutasította azt az elmúlt években elterjedt gyakorlatot, hogy az olvasókat a könyvesboltok „álfélárú” vagy a 2+1 akciókkal bombázzák, a „leértékelés” szerinte magának a könyv tartalmának és az olvasónak a „leértékelése”. Ők éppen ennek ellenkezőjét akarják: az árközpontúság helyett az olvasóközpontúságot.

Már a boltban is megjelentek a webáruházban bevált „Jó könyv-garancia” kötetek, amelyeket fél évvel megvásárlásuk után vissza lehet váltani, amennyiben az olvasók megindokolják, hogy miért okoztak nekik csalódást. Katona Ildikó az iskoláskorúak és a fiatalok mellett fontos célközönségként jelölte meg a nagyszülőket is. Talán újra lehetne teremteni azokat a meghitt délutánokat, estéket, amikor a nagyszülők meséket, verseket olvastak fel a gyerekeknek és ezzel ültették el beléjük az olvasás, az irodalom szeretetét.

A bolt, amely jelenleg „pop-up”-ként hirdeti magát (kicsit magyarosabban „spontán”), jelenlegi formájában csak júniusig lesz nyitva, augusztusban nyit majd meg végleg, új dizájnnal, amelyet egy ismert belső építész cég tervez meg. Még az év végéig 5-7 bolt megnyitását tervezik, elsősorban Budapesten, de vidéki nyitásokon is gondolkodnak, mindenekelőtt a kiadó szűkebb pátriájában, Szegeden.

Az első üzlet kiválasztását csupán az indokolta, hogy „jó helyen van” és a Könyvmolyképző nem kívánja átvenni az Ulpius Ház örökségét, sem pedig annak könyveit. Ugyanakkor a kiadó vezetője elképzelhetőnek tartja, hogy bevonzhatják azokat a szerzőket, akik csalódtak a korábbi kiadóikban is terjesztőikben, ezzel is színesítve palettájukat.

A Könymolyképző boltja nem csupán a szellem épülésére fordít figyelmet: a megnyitón megjelentek kóstolót kaptak azokból a biotermékekből, amelyeket itt rendszeresen árusítani fognak. Akik szeretik az egészséges, ám szokatlan ízű étkeket, azoknak ajánljuk a kurkumás vagy medvehagymás csicsókapástétomot, a fetával töltött gombát, valamint a lilahagymalekvárt.

Dráma a senkiföldjén

Bársony Éva
Publikálás dátuma
2015.05.15. 07:45
Ilyas Salman öregembere megkapóan igaz, őszinte fi gura FORRÁS: MOZITERN
Ragályi Elemér volt az operatőre a grúz George Ovasvili filmjének; a Kukoricasziget az Abháziát Grúziától elválasztó Ingur-folyón játszódik. Szereplői egy öregember, egy kamaszlány és néhány komor fegyveres. A fiatal grúz rendező és a nemzetközi hírű magyar operatőr együtt olyan sűrű szépséget, erőt és drámát tett ebbe a száz percbe, amire mostanában alig-alig akad példa.  

Ragályi Elemér operatőri közreműködésével rendezte meg a grúz George Ovasvili a természet és az ember kapcsolatának időtlenül szépséges és kegyetlen drámáját. Szereplői egy öregember, egy kamaszlány, néhány komor fegyveres, kellékei a fenséges táj, a növekvő kukorica, néhány puskalövés, 5-6 rövid mondat és a grúz–abház határt jelző folyó.

Megfoghatatlanul szép film a Kukoricasziget. A fiatal grúz rendező, George Ovasvili és a nemzetközi hírű magyar operatőr, Ragályi Elemér együtt olyan sűrű szépséget, erőt és drámát tett ebbe a száz percbe, amire mostanában alig-alig akad példa. Nem csak szem kell hozzá, hanem lélek is.

A természet ilyen torokszorító és drámai jelenléte, mint ami ebben a filmben mindvégig egészen különös hangulatot és feszültséget kölcsönöz a szinte történet nélküli eseményeknek, váratlan módon két ötven év előtti japán film emlékét idézi fel. Ilyen félelmetes szépséget és drámát A homok asszonya és a híres Kaneto Shindo-remekmű, a Kopár sziget sugároz.

Azokban a filmekben érződött a látszólag érzéketlen feszín alatt a belső feszültség egészen különös, már-már tragikus ereje. Ott a homok és a kopárság ejti rabságba az embert, itt a folyó-szelte táj fenséges titokzatossága. De azok komorságával szemben a Kukoricasziget a drámai kifejlet ellenére csupa életigenlés. A Kukoricasziget attól feszíti szét a néző mellkasát belülről, mert nem a szó – alig pár jelentéktelen mondat hangzik csak el – hanem a kép, a természet és a benne küzdő ember látványa mond el mindent.

Mindent? Miről? Hát az életről. A kétkezi munkáról, amivel kapcsolatban már régen elfeledtük, hogy ez teremtés. Itt szembesülünk vele, ahogy az öreg abház ember elkezdi építeni a redves deszkákból a kalyibát, s az ócska holmikból egyszerre csak ott áll előttünk a biztonságot adó lakhely. Ebben a filmben az egyszerű kétkezi teremtésnek poétikus szépsége van.

Az Abháziát Grúziától elválasztó Ingur folyón játszódik a Kukoricasziget, két, egymással össze-összecsapó határőrség között. Itt minden tavasszal a Kaukázusból lerobogó vizek gazdag termőtalajból építenek kis szigeteket, s egy ilyen szigetet foglal el magának a csónakon érkező abház öregember is. Nem tudjuk honnan jön, milyen a település ahol él, a történet mindvégig megmarad a kis szigeten, s azt is csak később, a grúz és orosz nyelven kutakodó katonák megjelenésekor tudjuk meg, hogy az öreg és a később hozzá csatlakozó kamaszlány unokája abházok.

A grúz-abház ellentét is csak közvetve szivárog be az életükbe, leginkább olyankor, amikor a hegyes-völgyes táj dús erdei mögül éles, kíméletlen géppuska sorozatok csattannak a csendbe. De ez a láthatatlan ellenségeskedés mindvégig a veszélyérzet feszültségével tölti fel a természet szépséget is. Az időnként csónakon közlekedő katonai járőr akkor igazi veszélyt jelent, amikor egy sebesült ellenséges katona után kutatnak még az öreg kalyibájában is, miközben a már gyógyult és bújtatott szökevény ott kucorog a felserdült kukorica szárai között.

Érezni, hogy Ovasvilinek remek iskolája volt (Amerikában is tanult filmezést), mert ahogy behozza a határvillongásokat, a két ország közti katonai békétlenséget és nem utolsó sorban az életveszélyes fenyegetettséget a békés senkiföldjére, az iskolapéldája annak, hogyan lehet nem hollywoodi rájátszással, hanem igazi művészi erővel drámai hatást elérni. És belevonni a nézőt az elővezetett feszültség közepébe.

Nincs drámázás, csak feszültség van: az öreg és az unokája egy reggel eszméletlen sebesült katonát talál a kukoricaföldön. Egy szó nélkül behuzkodják a házikóba, a kislány csónakkal tyúkot hoz, az öreg tyúklevest főz és megeteti az eszméletéhez térő fiatalembert. (A legnagyobb orosz háborús filmek voltak képesek ilyen egyszerűen ábrázolni az emberséget.) Nem tudjuk mi sem, ki ez a katona, honnan menekült, nem is értik egymás nyelvét az öreggel. A grúz katonai járőr elől elbújik, s mire egy orosz tiszt érkezik a keresésére, már el is tűnik a szigetről.

Ovasvili a sebesült megjelenésével alkalmat talál, hogy érzékeltesse, milyen esendő bájjal lesz a kislányból már-már nő a jóvágású szökevény jelenlétében. A Kukoricasziget a békés élet vágyáról szól, mesteri, ahogy a film végigkíséri a folyamatot, ahogy az öreg és unokája felássa a szigetet, elveti a kukoricát, gondozza és locsolja a palántákat, mígnem felserdülnek a növények, s lassan lehet leszüretelni a csöveket. Az egyszerű, mindennapos teendőket a lehető legegyszerűbb módon követi a film, de annyi poézist sűrít a minimalista ábrázolásba, hogy egy pillanatig sem engedi alábbhagyni a figyelmet.

Ovasvili előző filmje, amelynek a Másik part volt a címe, a grúz-abház ellentéteket a grúz szemszögből vitte filmre, egy olyan grúz menekült történetével, aki visszatér egykori lakhelyére, Abháziába, hogy megkeresse az apját. A Kukoricasziget most abház szemszögből mesél az egyszerű emberek hétköznapi életéről. De az emberi drámát belehelyezi egy nagyobb, a természet és ember közötti viszony drámájába azzal, ahogy végigkíséri a kukoricasziget, és vele a kukoricaszigetet megművelő öreg sorsát.

A nagyon mai, mégis időtlenül szép és emberséges történet rendkívül gazdag érzelmi regisztert szólaltat meg, anélkül, hogy egyetlen pillanatig is érzelmes lenne, vagy érzelmi hatásra vadászna. Ehhez nagyban hozzájárult az öregembert alakító török Ilyas Salman azonosuló képessége. Öregembere olyan megkapóan igaz, őszinte figura, ami ritka csodának számít a vásznon.

A kislány szerepében a valóban egy kis faluban felfedezett Mariam Buturisvili magával ragadóan üde jelenség. Kettőjük párosa olyan megrendítő és emlékezetes, ami Ovasvili kivételes rendezői érzékét tanúsítja. A kukoricaszigeteket ősszel elsodorja az irtózatos erejű, dühödt áradat, de a film az új tavasszal a kislány földből előkerült rongybabájának a képét az örök körforgás megható szimbólumává emeli.

Kukoricasziget (*****)

Átadták a Várkonyi-díjat a Vígszínházban

Publikálás dátuma
2015.05.14. 23:29
Várkonyi Zoltán 1963/ Fortepan tulajdonos: Kotnyek Antal
Szabella Mercedesz öltöztető kapta a Vígszínház Várkonyi Zoltán-díját, amelyet a műszaki és adminisztratív dolgozóknak ítélnek oda a társulat titkos szavazása alapján. 

A Várkonyi Zoltánról, a színház legendás igazgató-rendezőjéről elnevezett díjat csütörtökön, a Julius Caesar előadása előtt vette át Szabella Mercedesz, aki 28 éve tagja a társulatnak. Az elismerést Várkonyi Zoltán unokája, Várkonyi Gáspár és Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója adta át.

Várkonyi Zoltán 1963/ Fortepan tulajdonos: Kotnyek Antal

Várkonyi Zoltán 1963/ Fortepan tulajdonos: Kotnyek Antal

"Szabella Mercedesz 28 éve dolgozik a Vígszínházban és azóta is hűséggel, odaadással végzi öltöztetői munkáját. Lelkiismeretes, precíz és színházszerető kolléga, akire mindig számítani lehet" - olvasható a színház közleményében. Mint írják, Szabella Mercedesz kiváló és empatikus öltöztető. A szakma magas színvonalú elsajátítását Gombár Mária, a Vígszínház jelmeztár-vezetője segítette.

A díjazott első bemutatója, amelyben a próbafolyamat elejétől dolgozott, az Angyali Johanna volt Ruszt József rendezésében 1987-ben. "Különleges feladat volt számomra, hogy ebben a darabban csoportos szereplők jelmezeiről kellett gondoskodnom, amiben gyorsöltözések is voltak. 10 szereplő is öltözött egyszerre" - idézi a közlemény Szabella Mercedeszt, aki mintegy harminc éves pályafutása alatt számos neves művészt öltöztetett a Vígszínházban, Bárdy György és Kaszás Attila mellett Kállai Ferenccel, Avar Istvánnal is dolgozott.

Családias légkörben dolgozik kedvenc színészével, Hegedűs D. Gézával, akit A padlás bemutatása óta öltöztet, Tahi-Tóth Lászlóval, akivel a Sylviában találkozott először és Harkányi Endrével, akivel az évtizedek alatt nagyon sok előadásban dolgozott épp úgy, mint Tordy Gézával vagy Benedek Miklóssal. A Vígszínház számos nagysikerű előadása mellett a 21 évvel ezelőtt bemutatott Össztánc című előadásban is részt vett, és most a darab felújításában is dolgozik.

A Várkonyi Zoltán-díjat a rendező-igazgató özvegye, Szemere Vera alapította 1984-ben. Azóta minden évben a színház dolgozói titkos szavazással voksolnak egy műszaki vagy egy adminisztratív munkakörben dolgozó kollégára, akit Várkonyi Zoltán születésének május 13-i évfordulójához kapcsolódva tüntetnek ki.