Rocksztár for prezident

Lengyelország vasárnap nekifutott az elnökválasztásnak. A „varsói gyors” előbb-utóbb befut Budapestre is, a változások iránya gyakran hasonló.

Sajnos nem meglepetés, hogy ott a baloldal labdába sem rúgott, de az igen, hogy mintha a pályáról is leszorult volna. Már korábban kiütötte magát a korrupciós gyanúkkal, a pártszakadással, de leginkább azzal, hogy nem volt képes tartalommal megtölteni baloldaliságát. Most alig több, mint két százalékot értek el.

Nem volna nagy szellemi mutatvány a kínálkozó analógiákon siránkozni. A magyar baloldal azért minden baja ellenére ma is tízszer erősebb a lengyelnél. Nyugalomra még sincs ok. Ami Lengyelországban már tény, az nálunk is veszély: a váltógazdaság a jobboldali térfélen zajlik. Csakhogy ott nem egy lengyel Fidesz és egy lengyel Jobbik viaskodik. A jelenleg kormányzó Polgári Platform nem azonos a nálunk kormányzó jobboldallal. Van mit a szemére vetni, de demokrata és európai karakterét nem lehet megkérdőjelezni. A radikális populista Jog és Igazság Pártja, a Kaczynski-féle társaság sem a Jobbik hasonmása, sokkal inkább a Fideszé. Lelkesebb hívei nem véletlenül csatlakoztak a békemenetekhez – mindaddig, amíg az egyoldalú orosz-barátsággal nem sikerült őket is elvadítani. Ami sok, az nekik is sok.

Az első fordulóban a Kaczynski-párt jelöltje pár százalékkal megelőzte a biztos befutónak tekintett jelenlegi polgári platformos elnököt. Utóbbi megnyerheti ugyan a második fordulót, de sorsa a harmadik helyezett híveinek kezében van, azon múlik, ők hova szavaznak. Mert az első forduló után a legtöbb gratulációt és ünneplést nem a továbbjutók kapták, hanem a kieső harmadik. Egy 52 éves, volt rockzenész. Rá szavazott a választók több, mint 20 százaléka, minden ötödik ember. A harmincon aluli korosztályban egyenesen tarolt. Ott ő az abszolút győztes, kétszer annyi voksot kapott, mint a populista párt favoritja és háromszor annyit, mint Komorowski, a mérsékelt polgári elnök. Pedig politikával korábban nem foglalkozott, csak négy hónapja jelentette be indulását, és nem is kampányolta halálra magát. Ha valaki, hát ő ül a felénk robogó varsói gyorson. A nem-politikus, akinek éppen az az előnye, hogy nem politikus. A közéleti múlt nélküli ember, akinek éppen az az előnye, hogy nincs múltja. Nem lehet elhelyezni a pártok koordináta-rendszerében, és éppen az az előnye, hogy rendszeren kívüli. Ami a varsói gyorson felénk jön, az az eddigi politika és az eddigi politikai elit tagadása.

A zenész Pawel Kukiz nézeteiről nem sokat tudni. Lehet, hogy kitűnő ember, lehet, hogy nem. A választói sem tudták. A többiről tudták, hogy kicsoda-micsoda és ez volt a baj. A régi nem kellett. Kukiz programját egyetlen nagy NEM tartotta össze, nem a létező rendszerre. „Harcba szállok a rendszer ellen” – mondta. „Az országunk jelenleg politikai klánok kezében van. Az emberek nem szavazhatnak állampolgárokra, kizárólag politikai pártok között választhatnak.”. Kellő sokértelműséggel magáról csak annyit mondott: „baloldali szívvel megáldott jobboldali politikus vagyok”. De hívei nem sokat bíbelődtek a rejtélyes mondat boncolgatásával. Elég volt nekik, hogy választottjuk szemben áll a pártokkal, szemben áll a rendszerrel. Ami pedig Lengyelországban a mienknél jóval elviselhetőbb. De a bérek a magyarhoz hasonlóan valahol az uniós rangsor legalján csúszkálnak, következésképpen a társadalmi különbségek nagyok, és ott is sok fiatal keresi boldogulását külföldön. Nem véletlenül jellemezték így az elemzők Kukiz tipikus szavazóját: „fiatal, képzett és dühös”.

Nem is nagyon kell várnunk a varsói vonatfüttyre: ez a helyzet már nálunk is előállt. Sőt, itt a baj még nagyobb. A politikából való kiábrándulás, az intézmények szétverése, a programok eljelentéktelenítése élére korábban maga a Fidesz állt, erre építette 2010-es elsöprő győzelmét. Most a bűne saját fejére hull vissza. A „forradalmár” szerepét a Jobbik elorozta.

Orbán is, Komorowski is ijedten kapkod, kölcsön kérne néhány töltényt a rendszerellenesség fegyveréből. A lengyel elnök népszavazást ígért a pártok költségvetési finanszírozásának teljes megszüntetéséről, a választási rendszer gyökeres változtatásáról. Orbán legutóbbi beszédében „mozgalmi” kormányzást ígért, miután egyszer már visszaszívta, most ismét forradalomnak nevezte 2010-es győzelmüket. Újra érzelmekkel operálna: gyújtogat és bujtogat halálbüntetésre, idegengyűlöletre. Hallja a varsói vonatfüttyöt, nem vitás.

Talán nekünk is kellene. Hiszen a baloldalon a legnagyobb deficit éppen a magával ragadó érzelmekben és az új emberekben mutatkozik. Még van némi időnk megtalálni a friss mondandókat, az új, nem a párthierarchiából jövő embereket, a politikai bürokrácia lekerekített, unalmas világából kilépve elindítani a közéleti mozgalmak eleven folyamát vagy azokhoz csatlakozni. Nem a demokratikus intézmények helyett, hanem azokat élettel töltve meg. Mert nem szeretnék olyan gyorsvonatra szállni, ahova a mozdonyvezetőt az indulatok vak véletlenje ültette, és nem tudni, merre megy a szerelvény. Ehhez kicsit sokan ülünk rajta.

Pénzt vagy életet!

Végre valóban történt valami az egészségügyben – persze, nem a minisztérium tett bármit is az ágazat működőképességének javításáért vagy akárcsak fenntartásáért, hanem a dolgozók álltak ki érdekeik védelmében. Kedd este mintegy tízezer nővér és ápoló vonult fel Budapest utcáin, jobb munkakörülményeket és fizetéseket követelve. Ez volt eddig a legnagyobb részvétellel lezajlott tüntetés; máskor legfeljebb ennek a tömegnek a töredékét tudták megmozdítani a szakmai szervezetek.

És a résztvevők alighanem ezúttal is sokkal kevesebben lettek volna, ha a jelképesen feketébe öltözött nővér, Sándor Mária korábban nem lép fel a Péterfy Sándor utcai kórházban az elmaradt túlórapénzek kifizetéséért. Az ő egyszemélyes tiltakozása még annak ellenére is (vagy épp azért) felkeltette a közfigyelmet, hogy főnökei nem tűrték meg a protestáló sötét ruha viselését. Amikor a média - legelőször az RTL híradója – beszámolt a hamvába holt akcióról, Mária nővér példáját követték az ország más kórházaiban is, az interneten pedig váratlanul létrejött egy olyan elszánt közösség, ami aztán katalizátora lehetett az utcai megmozdulásnak.

Látnivaló tehát, hogy a legjobb ügynek is kell cégér: vagyis médiaképes megjelenítésre van szüksége, és valakire, aki az arcát adja hozzá. Sándor Mária megtette, ami tőle telt; tartást, méltóságot, erőt adott társainak, és a saját, mindenki számára átélhető sorsával hitelesítette a demonstrációt. Elérte, hogy a kormányzatnak nem csupán egy elkeseredett tömeggel, hanem személyesen vele, a mozgalom „fekete ruhás nővérével” kell szembenéznie. Az eddig mindahány nyilvános szereplése alkalmával jobbára csak maszatoló, mellébeszélő vagy éppen felelőtlenül ígérgető Zombor Gábor a tüntetők előtt kényszerűen elismerte, hogy az ápolóknak „mindenben igazuk van”, és azt mondta, az államtitkárság lehetőségein belül mindent meg is tesz majd az érdekükben. Csakhogy ez kétes értékű kötelezettségvállalás, hiszen igazi változásokat csak a központi költségvetés finanszírozhatna – az EMMI szakmai befolyása viszont még sohasem volt elegendő ahhoz, hogy a büdzsé készítői felfogják az egész ellátási rendszer csődjét. Noha nyilvánvaló, hogy az egészségügy konszolidációja kizárólag a megfelelő politikai döntésen múlik.

Beszéljünk magyarul: egyszerűen nem igaz, hogy nincs rá pénz – feltéve persze a határozott kormányzati akaratot. Amelynek híján a gyógyító ellátórendszer hosszú évek óta nem kap prioritást a költségvetésben; sőt: folyamatos elvonásra ítéltetik, miközben az állapotok minden szinten egyre csak romlanak. Mára napnál világosabb, hogy azok a szégyenletesen elégtelen tűzoltó akciók, amelyek időnként néhány csurrantott-cseppentett milliárddal próbálják menteni a menthetetlent, valójában semmit sem oldanak meg. A kórházak krónikus alulfinanszírozottsága miatt az adósságállomány még akkor is reménytelenül újratermelődik, ha a kormányzat olykor legalább részben kiegyenlíti a lejárt beszállítói számlákat, s ezért az intézmények állandó gyógyszer-, és műszerhiánnyal küszködnek. De sem a higiénia, sem az étkeztetés nem üti meg az elvárható minőséget.

Mindezek az anomáliák azonban lassan érdektelenné válnak, hiszen van egy sokkalta égetőbb gond is. A magyar egészségügy néhány éven belül egyszerűen azért lépi majd át a működőképesség határát, mert a kisemmizett szakszemélyzet döntő hányada elhagyja az országot, és utánpótlása sem lesz. A fiatalok ezen a pályán egyáltalán nem látnak perspektívát; és aki mégis a betegellátásban akar dolgozni, az már eleve külföldi munkavállalásra készül. S miután a medikusok ugyanígy gondolkodnak, a már ma is permanens, és minden jel szerint fokozódó orvoselvándorlás következtében a kórházak a megfelelő személyi állomány hiányában mind képtelenebbek ellátni a betegeket. A drámai kérdés tehát így szól: pénzt vagy életet.

Vagyis, ha a nemzetgazdaság forrásaiból nem áldozunk nagyságrendekkel többet az egészségügyre, akkor nemsokára számlálatlan életet fogunk feláldozni a politikai értetlenség oltárán. Hogy ezt a kormány nem látja, arra pedig nincs más magyarázat, mint az, hogy az „establishment” tagjai soha nem szereznek olyan elborzasztó személyes tapasztalatokat a kórházi viszonyokról, mint az átlagpolgár. A politikai-gazdasági elit pozíciói és vagyoni lehetőségei jóvoltából a legjobb feltételek között kaphatja meg a legkorszerűbb kezeléseket. Rájuk nem vonatkoznak a várólisták, a szűkös kapacitások; ők nincsenek kiszolgáltatva a közkórházak lerobbant körülményeinek. Korántsem bocsánatos vakságuk nagymértékben hozzájárul ahhoz az érzéketlenséghez, ami segít eltűrni, hogy a kormány az egészségügy helyett inkább nyakló nélkül költ aránytalan mértékű sporttámogatásokra, kétes értelmű állami bevásárlásokra, különféle presztízs-építkezésekre.

Vagy éppen olyan propaganda-célokra, mint amilyen például a jövő évi egyszázalékos személyi jövedelemadó-csökkentés, amely jószerével megint a magasabb jövedelműeknek kedvez, de még számukra is alig érzékelhető – viszont a büdzséből majd hiányzó mintegy százhúsz milliárd már igencsak sokat lendíthetne mondjuk az orvosok és ápolók fizetésén. De a költségvetés más fejezeteiben is bízvást lehetne átcsoportosítható összegeket találni; nem ismételhető eleget, hogy minden a társadalompolitikai kiadások fontossági sorrendjén múlik.

A felcsúti személy

Reméljük, az Omega együttes (mínusz Mihály Tamás) koncertje nem zavarja majd meg a kedves vezető nyugalmát. Hiszen a Pancho Aréna ott van Orbán Viktor háza végében és a hangos zene bizonyára áthallatszik majd. Még akkor sem bízhat benne, hogy nem lesz túl nagy a zaj, ha ezúttal oratórium van a műsoron. Vagyis vallásos-spirituális témájú dalaikat modernizálva, áthangszerelve, szimfonikus zenekarral és kórussal adják elő - amint azt csütörtöki tájékoztatójukon is megerősítették.

Nem is az egykori beat-misék szellemiségét idéző koncerttel van itt probléma, hanem azzal, hogy ezek a kiváló zenészek, akik mára legendákká váltak, nem értik, mi a baj felcsúti megjelenésükkel. Kóbor János azt magyarázza, hogy ők csak az építész, Makovecz Imre, meg a névadó, Puskás Ferenc előtt tisztelegnek. Való igaz, minden stadionnak különleges atmoszférája van, különösen, ha sportolnak benne, itt meg hozzájön még az, amit az énekes "templomi szépségnek" nevez. Tehát - mondja - akik elmennek a rendezvényre, „egy csodálatos környezetben zajló, politikától független koncertélménnyel gazdagodnak”.

Orbán Viktor házának tőszomszédságában. Egy olyan helyszínen, amely a futball-mániás miniszterelnök akaratából jött létre, s amely - többek között - arra emlékeztet, hogy ebben az országban a stadionok előbbre valók az éhező gyerekeknél (és felnőtteknél), meg még sok minden másnál is. A Pancho Aréna ezért nem függetleníthető a politikától, s ha valaki oda járul tisztelegni, az nem csupán Makovecz és Puskás emlékének adózik.

A szomszéd hasábokon Lendvai Ildikó is egy idősödő rocksztárról ír. Aki azért szerepelhetett jól a lengyel elnökválasztáson, mert nem politikus és nem is foglalkozik a politikával. A jelek szerint még áttételesen sem. Pawel Kukiz (van, ki e nevet nem ismeri?) ül tehát a felénk robogó varsói gyorson. Amely - a hasonlatnál maradva - elrobog a felcsúti személy mellett. A mi ósdi, magát vonszoló szerelvényünkön olyan rocksztárok ülnek, akik azzal büszkélkednek - mint varsói kollégájuk -, hogy semmi közük a politikához. Miközben felcsúti kirándulásukkal mélyen beleártják magukat a politikába.

Lenne persze kitől példát venni. Amikor Orbán Viktor még kis srác volt, az éppen ébredező magyar beat- és rockzenének három ünnepelt együttese rivalizált. És a rajongók között is komoly vetélkedés folyt, hogy melyikük Illés-, Metró- vagy Omega-párti. Ezt pedig csak azért idézzük fel, mert Kóborék a példát a riválisnál találhatnák meg. Igen, az éppen néhány napja 70. születésnapját ünneplő Szörényi Leventéről van szó, aki az utóbbi időben egyre gyakrabban nyilvánul meg társadalmi, politikai kérdésekben is. S amikor ennek okairól kérdezik, arról beszél, hogy szabad országban mindenkinek joga van a véleménynyilvánításra, még akkor is, ha az sokaknak nem tetszik. "Soha nem kussoltam, még akkor sem, amikor enyhén szólva sem volt demokrácia" - mondja Szörényi. S bár bevallottan híve a miniszterelnöknek, azért még azt is hozzáteszi, hogy szerinte ami itt van, az látszatdemokrácia.

Így is lehet. S attól, hogy Szörényi állást foglal, se jobb, se rosszabb zenész nem lesz. Csak úgy gondolja, mindent a helyén lehet kezelni, tehát a politikát is. Akinek tehát erről van véleménye, az vállalja.

Az Omega együttes tagjai (mínusz Mihály Tamás) itt még nem tartanak, noha valamennyien Szörényi kortársai. Csak a jelek szerint később érő típusok. Amit a magyar zenei életben eddig letettek az asztalra, az ettől nem fog változni. De mellettük elrobog a kor, vagy - jelképesen - a varsói gyors. Ők ülnek a felcsúti személyen és nem akarják látni, hogy merre tart.