Mire elég az egymandátumos többség?

Nem az utolsó száz méteren, hanem az utolsó centimétereken alakult meg múlt hét csütörtökön Izrael 34., Benjamin Netanjahu 4. kormánya. Ez volt Izrael történetének leghosszabb kormányalakítása, s ez a testület lett az ország legjobboldalibb kormánya. De vélhetően az egyik legrövidebb életű is. Rövidesen kiderül mire lesz elegendő egyetlen mandátumos többség úgy, hogy saját pártja is forrong.

Április 17-én rendeztek előrehozott választásokat Izraelben, amelyet, minden előzetes felmérésre rácáfolva nem a baloldali Cionista Tábor, hanem Benjamin Netanjahu Likudja nyert meg.

Már a kampányfinis viharosra sikerült. Netanjahu a választási hadjárat során mindvégig biztonságpolitikai kérdésekre összpontosítva azt próbálta bizonyítani, hogy személye az egyetlen garancia az iszlám terrorizmus és az iráni nukleáris fenyegetettség kivédésére. Elutasított mindenféle területi engedményt a palesztinok irányába, gyakorlatilag kizárta a kétállami megoldást, amely a nemzetközi közösség szerint a közel-keleti konfliktus egyetlen elfogadható megoldása. A kampányzáró rendezvényen pedig kijelentette, hogy amíg ő a kormányfő, addig nem lesz palesztin állam.

Szavai nemzetközi szinten is nagy felzúdulást okoztak. Igaz, győzelme után ugyan a régi-új miniszterelnök biztosított mindenkit, hogy tiszteletben tartja a nemzetközileg támogatott kétállami megoldást és a békefolyamat híve marad. Ez azonban némiképp hamisan csengett, hiszen a tárgyalások az ő kormányzása alatt megfeneklettek, olyannyira, hogy azt még John Kerry amerikai külügyminiszternek sem sikerült eredményesen újraélesztenie annak ellenére, hogy nagyon hosszú ideig dolgozott rajta.

Ugyancsak a kampányfinisben Netanjahu biztosította választóit, hogy nem lesz nagykoalíció a baloldallal. A (szélső)jobboldali szavazók elhódítása érdekében több ezer kelet-jeruzsálemi lakás felépítését ígérte, s kijelentette, hogy ha a balközép koalíció győzne, akkor ők feladnák a Betlehem és Jeruzsálem közötti területeket, hogy teret adjanak egy palesztin fővárosnak.

Ugyanakkor azzal is vádolta a baloldalt, hogy az egyesült arab lista politikusainak segítségével kívánnak kormányt alakítani, ami a nemzeti érdekek feladását jelentené. (Az idei választás abban a tekintetben is újdonságot hozott, hogy a korábban külön-külön induló kis arab pártok közös listát állítottak, így komoly erővé váltak, 13 mandátumot hódítottak el a 120 tagú knesszetben.)

Ezek után nyilvánvaló volt, hogy az ultraortodox vallási pártok és a telepesek képviselőjének tartott, európai mércével szélsőjobboldalinak tekinthető Bájt Hájehudira is van szükség van ahhoz, hogy felálljon az új kabinet. De mindenekelőtt a Likudból kivált Móse Kálon vezette jobbközép Kulánu 10 mandátumára.

A koalíciós tárgyalás során először a Kulanuval egyezett meg Netanjahu, később a folyamatot az akasztotta meg különösen, hogy váratlanul, állítólag a két vallási pártnak tett engedmények miatt kilépett a koalícióból a korábbi külügyminiszter, Avigdor Liberman és pártja, a Jiszráél Béténu (Izrael Hazánk). Ezek után már nagyon nehézkessé vált az egyezkedés a Naftali Bennet vezette Bájt Hájehudival (Zsidó Otthon), a Likudon belül pedig gyűlt a feszültség.

A kormány megalakítása és az eskütétel Izraelben ünnep, ilyenkor a knesszetben jelen vannak a családtagok is. Ez az ünnep azonban botrányosra sikerült. Eleve csütörtök volt a végső határidő a kormány megalakítására, a 17 órára tervezett eskütételt azonban meghiúsította két elégedetlen Likud képviselő – a párt második embere, Gilád Erdán, aki vagy a külügyi vagy a belügyi tárcát szerette volna megkapni, illetve Juvál Steinic.

Az eskütételt el kellett halasztani, Netanjahunak pedig pártján belül újraosztani a tárcákat, hiszen egyetlen mandátumtöbbség mellett nem kockáztathatta, hogy egy Likud politikus szavazza le a kabinetet. Erdán végül kimaradt a kormányból, Steinic pedig energia és infrastrukturális ügyekkel foglalkozó miniszter lett, megkapta mellé az atomenergia-ügyi bizottságot, és megtarthatja az iráni atomügyeket és biztonságpolitikai kabinetbeli pozícióját is.

Netanjahu magánál tartotta a külügyi, az egészségügyi és a kommunikációs tárcát. Móse Kálon, a Kulanu vezetője megkapta azt a minisztériumot, amelyiket akarta, azaz a pénzügyit, Naftali Bennet az oktatásüggyel vigasztalódhat, a pártjához tartozó Ajelet Saked lett az igazságügyi, Uri Ariel pedig a mezőgazdasági miniszter.

Netanjahu programismertetése is botrányba fulladt. Amikor a miniszterelnök kabinetje békevágyáról beszélt és arról, hogy csökkenteni kívánja a társadalmi egyenlőtlenségeket, az Egyesült Arab Lista több képviselője belekiabált a programbeszédbe, amiért a kneszet elnöke kivezettette őket az ülésteremből. Válaszul az arab párt összes képviselője elhagyta a termet.

(A napokban, a Bájt Hájehudival való koalíciós megállapodás megkötése után újabb kelet-jeruzsálemi lakásépítésekről szóló döntésről adott hírt az izraeli média. A palesztin vezetők ezt azonnal a kétállami megoldás felrúgásaként, a békefolyamat ellehetetlenítéseként értelmezték és Száeb Erekát palesztin főtárgyaló „telepeskormánynak” nevezte az alakuló kabinetet.)

A nagy vesztes, a balközép Cionista Tábor és egyben a parlamenti ellenzéket vezető Jichák Hercog éles szavakkal bírálta az új kormányt, amelyet Netanjahu cirkuszának nevezett. Érdekes módon, Hercog, aki a választási eredmények ismeretében kezdetben nem vetette el a nemzeti egységkormány gondolatát, most kategorikusan elutasította azt és kizárta annak lehetőségét, hogy valaha is csatlakozzon ehhez a kabinethez. Az AFP hírügynökség úgy fogalmazott, Benjamin Netanjahu negyedik kormánya Izrael történetének legjobboldalibb kormánya lesz.

Hogy működőképes lesz-e az egyetlen mandátumtöbbségre támaszkodó koalíció, az rövidesen kiderül. Elemzők első perctől nem jósoltak számára hosszú életet, ami nem is csoda, hiszen ennél sokkal nagyobb többséggel rendelkező kormányok is sorra buknak meg Izraelben és már szinte menetrendszerűen kerül sor előrehozott választásokra.

De amennyiben sikerült működő koalíciót felállítania, Netanjahu lesz Izrael történetének leghosszabb ideig hatalmon lévő kormányfője, annak ellenére, hogy talán a zsidó állam legmegosztóbb politikai személyisége, akinek kormányzása alatt Izrael komoly nemzetközi diplomáciai elszigeteltségbe került.

Abbász a békeangyal?

"Békeangyalnak" nevezte Ferenc pápa szombaton Mahmúd Abbászt, amikor magánkihallgatáson fogadta a palesztin elnököt. Az audiencia végén a pápa egy medaliont ajándékozott Abbásznak, amely egy békeangyalt ábrázol, amint "elpusztítja a háború rossz szellemét".

A katolikus egyházfő szerint választása azért esett erre az ajándékra, mert maga Abbász is egy „békeangyal”. Tavalyi izraeli és ciszjordániai látogatása során Ferenc pápa a „béke embereinek” nevezte Abbász palesztin és Simon Peresz, akkor még hivatalban lévő izraeli elnököt.

A palesztin vezető azért tartózkodott a Vatikánban, mert vasárnap megtörtént az első két palesztin személy – a galileai születésű Mariam Bawardi és a jeruzsálemi Marie Alphonsine Danil Ghattas - szentté avatása. „A két palesztin nővér szentté avatása különleges aktualitással bír, hiszen a szentszéki-palesztin bizottság munkájának jelenlegi előrehaladása mindinkább előrevetíti Palesztina államként való elismerésének lehetőségét” – olvasható a Vatikáni Rádió honlapján.

Vasárnap ugyanis aláírták azt a szerződést, amely szerdán a vatikáni-palesztin kétoldalú bizottság munkaülésén született a katolikus egyház palesztinai tevékenységének alapvető szabályozásáról. Ebben szerződő félként a Palesztinai Felszabadítási Szervezet helyett a Szentszék már a "Palesztin Állam" megnevezést használta.Izrael csalódottságának adott hangot az elismerés miatt. A jeruzsálemi vezetés szerint ez veszélyezteti a békefolyamatot is.

A külügyminisztérium szóvivője úgy fogalmazott, "Sajnálatos, hogy Mahmúd Abbász nemzetközi fórumokat használ fel Izrael támadására, ahelyett, hogy visszatérne a tárgyalóasztalhoz, amely a megfelelő mód a politikai elképzelések megvalósítására és a békekötésre". A külügyminisztériumot pedig Benjamin Netanjahu miniszterelnök vezeti.