“A Saul fia nem szép film. Nem is akar az lenni, sőt szándékosan kerüli az esztétizálást és bármiféle stílushoz tartozást, bármiféle látványosságot”- így kezdte sajtótájékoztatóját az elsőfilmes magyar rendező Cannes-ban, ahol a vetítést követő napon filmjéről beszélt, majd így folytatta: “Részemről ez olyan választás volt már az elején több más dologgal együtt, amelyért küzdöttem, hogy a stáb tagjai, a színészek, az operatőr, a forgatókönyvíró is elfogadják.
A filmkészítés csapatmunka, ezért már az elején ki kell jelölni azokat a sarokpontokat, amelyekhez mindvégig következetesek maradunk. Alapelvünk volt megmutatni a megmutathatatlant. A színészektől kifejezetten olyan érzelemmentes játékot vártam, amely azt hivatott közvetíteni, hogy akik állandó borzalomban élnek és ahhoz kell alkalmazkodniuk, azokból kihal minden emberi érzés.”
Arra a kérdésre, hogy miért épp ezt a témát választotta első filmjéhez, a rendező elmondta, az ő családjában is voltak, akiket Auschwitzban megöltek és ez otthon állandó beszédtéma volt. Gyerekként még nem sokat értett ebből, később azonban elkezdett ragaszkodni ehhez a történethez. Elmondta, mindig is frusztrálták a lágerről készült filmek. Nem akart senkiből hőst fabrikálni, csak elmesélni egy történetet, a lehető legegyszerűbb és legarchaikusabb módon.
Így esett a választása Saul Auslanderre, egy magyar zsidóra, aki az egyik hullában felismerni véli saját fiát, majd megpróbál találni egy rabbit, hogy megadja a fiúnak a végtisztességet. A film tehát egyetlen nézőpontra és egyetlen cselekvésre összpontosít, amely a láger poklában akár csúfosnak is tekinthető, viszont így válik lehetővé más nézőpontokkal és más cselekvésekkel összevetni.
Nem állt szándékában direktben rekonstruálni az emberek gázkamrába történő beterelését, sem a halálukat megmutatni. A film az ezt megelőző és az ezt követő helyzetet láttatja, amikor elviszik a halottakat, felmossák a termeket, eltüntetik a nyomokat. Saul nézőpontját követjük, s mindazt, amit ő tapasztal környezetében.
Az operatőr, Erdély Mátyás és a díszlettervező Rajk László is azt az elvet követték, hogy a film nem lehet úgymond szép film. Saullal kell maradni, s nem meghaladni az ő nézőpontját. A kamera legyen a társa a pokolban. A készítők szándéka, hogy inkább a nézők fantáziájában bíznak, mint a képek erejében.
A rendező megemlítette azt a példát is, amelyet etalonnak tekint: Elem Klimov Jöjj és lásd című 1985-ös filmjét, amely 1943-ban a keleti fronton követi egy fiatal fiú sorsát. Klimov filmje azonban Nemes Jeleséhez képest barokkosabb. Mesterének Tarr Bélát tekinti Jeles Nemes László, akitől nagyon sokat tanult.
A New Yorkban élő főszereplőt úgy mutatta be a rendező, hogy Röhrig Géza amellett, hogy színész, költő is, aki képes nemcsak a mozgásával, hanem a mozdulatlanságával, a hallgatásával is játszani. Saul alakjáról szólva még hozzátette: “amikor már nincs remény a halálgyár poklában, akkor megszólal benne egy belső hang, és azt mondja, túl kell élni, hogy megtehesse azt a lépést, amely egyszerre humánus, archaikus, szent, s amely az emberi közösség és a vallás gyökereihez egyaránt hozzátartozik, vagyis tiszteletben tartani a test halálát."
Az olasz versenyfilmet, Matteo Garrone alkotását, A történetek történetét hétperces taps fogadta a vetítés végén. A három, versengő olasz rendező közül Garrone volt az első szereplő, és nagy örömmel reagált filmje fogadtatására: “a film egy 17. századi költeményen alapul, szerzője Giambattista Basile. Miközben az alkotás monumentális, ugyanakkor lényegre törő, egy népies ‘fantasy’, amellyel korábban nem találkoztunk.
Nincs feloldozó befejezése, hanem mindenki megfizeti leplezetlen ambíciói árát. Basile novelláiban megtaláltam azokat a rögeszméket, amelyek az én mozimra is jellemzőek, mindenekelőtt a mániává váló vágyat, amely konfliktusokat szül.” Az alkotók tökéletesen ráhangolódtak a szerző elgondolásaira. Salma Hayek például igen ösztönös Selvascura királynője szerepében, aki mindent elkövet, hogy anyává válhasson.Toby Jones Altomonte királyaként erőfeszítéseket tesz egy új játék szabályainak elfogadására: addig treníroz egy bolhát, míg sikerül gigantikussá növesztenie.
A versenyen kívül vetített Woody Allen-filmben, az Irracionális emberben egy másik filmes rögeszmével találkozunk: a filozófiával, egy különös elfogultsággal, amely a Kierkegaardot és Nietzschét követő nihilistáknak szól. “A film sok témát ölel fel: az erkölcsiséget, az emberi létet és az emberi gyengeségeket, a nő és férfi kapcsolatát s végül azt, hogyan találjuk meg saját létezésünk értelmét, a hitet valamiben ahhoz, hogy élni tudjunk.
Olykor az, amiben hiszünk teljességgel irracionális, akárcsak Joaquin Phoenix esetében, de az ő elgondolása kevésbé irracionális, mint a különböző egyházak hitrendszere. Talán nem irracionális azt gondolni, hogyha rendesen éled az életedet, a mennyországba jutsz és minden csodálatos lesz? Amit Joaquin Phoenix gondol veszélyesebb, de kevésbé őrült gondolat annál, amit a zsidó vallás hirdet, hogy Mózes utat vágott a tengeren vagy amit a kereszténység hirdet, hogy Jézus a vízen járt.
Végül is a vallások nagyobb kárt és szenvedést okoztak az embereknek, mint amekkora vihart kavar Joaquin, aki csak egy dologra koncentrál. Woody Allen mindkét színésznőjével, Parker Posey-val és Emma Stone-nal megjelent a fesztiválon, amelynek helyszínéről nagy szeretettel nyilatkozott. “Szeretek itt lenni, imádom a fesztivált és ezeket a dél-franciaországi városokat.
Tudom, hogy a fesztivál elsősorban verseny, de számomra olyan, akár egy jogászi vagy orvosi kongresszus, ahol mindenki mindig ugyanarról beszél. Amióta itt vagyok, mást sem teszek, mint rendezőkkel és színészekkel találkozom, akik csak filmekről beszélnek. A közönség izgatott, az utcai járókelők megbolydultak, a hangulat igazán pezsgő. A legmegfelelőbb hely, hogy az ember bemutassa a filmjét" - jegyezte meg Woody Allen.