Egyszer már leírtam e hasábokon, hogy Párizs városának ősi jelmondata („Fluctuat nec mergitur”, hánykolódik, de nem süllyed el) tökéletesen illik az Európai Unióra. Az európai közösség közel hatvanéves történelme során sok válságot megért, de eddig mindegyiken túljutott, folyamatosan bővült, s egyetlen vívmányát sem kellett feladnia.
A sokszor nehézkesnek nevezett, kompromisszumos döntéshozatal valójában nagyon jól működik, hiszen ha minden fél érdekeit figyelembe veszik, akkor mindenkinek van veszteni valója is a közös döntésből való kihátrálással. (Magyarország is csak akkor lesz igazi demokrácia, ha országos, helyi, üzleti és magánéleti szinten is alapnormává válik ez az elv.) A százéves és a hetvenéves évforduló okán mostanában sokan felidézik a két világháború borzalmait, amelyek szemléletesen bizonyítják, hogy az európai egységnek végső soron a háború az alternatívája.
De az ilyen „vasárnapi szónoklatok” sem feledtethetik azt a tényt, hogy az EU hajója, vagy inkább hajó-karavánja mostanában a szokottnál is jobban hánykolódik. Egyszerre több olyan kihívás éri, amelyek mindegyike komolyabbnak látszik a szokásos kompromisszumokkal kezelhető vitáknál. Az „EU-kritikus” brit konzervatívok győzelme, a még "euroszkeptikusabb" UKIP közel négymillió szavazata és az EU-tagsághoz ragaszkodó Skót Nemzeti Párt elsöprő diadala Skóciában eddig soha nem látott helyzetet hozhat. Eddig igazából elképzelhetetlen volt, hogy egy tagállam kiváljon, az pedig még inkább, hogy egy kilépő tagállam egy része bennmaradjon az unióban.
Személy szerint azt jósolom, hogy egyik sem fog bekövetkezni. Alapvetően két okból. A konzervatívokat legjobban befolyásoló két hatalomnak, a londoni City pénzügyi köreinek és az Egyesült Államoknak elemi érdeke, hogy az Egyesült Királyság bent maradjon az Európai Unióban. Így gátolva meg azokat a törekvéseket, amelyek Európát szociálisabbá és az USA-tól függetlenebbé tennék. De egy népszavazáson minden megtörténhet, „elgurulhat a gyógyszer”, s a brit kilépés pénzügyileg és jogilag egyaránt veszélyes precedenst teremthet. Az Egyesült Királyság mégiscsak nettó befizető, az EU-n belüli migráció legkedveltebb célpontja, s mára gyakorlatilag az angol vált az EU egyetlen igazi munkanyelvévé. Kiválása a szokásos „hánykolódásnál” sokkal nagyobb zavart okozna a közösségben. Nem mellesleg több százezer magyar fiatal állása, álma és reménye is könnyen elveszne, meghiúsulna.
Amúgy bizarr látni a magyar jobboldali média lelkesedését a brit euroszkeptikusok győzelme hallatán. A brit euroszkepszis egyik fő oka a kelet-európaiak iránti mélységes lenézés. A UKIP nem is titkolja, hogy még az angolszász kultúrán felnőtt indiai és pakisztáni embereket is többre tartja, mint a magunkfajta kelet-európaiakat. Aligha nevezhető „nemzetinek” az a jobboldali magyar, aki rokonszenvezik ezzel a nézettel.
Görögország esetleges kiválása az eurózónából kisebb galibát okozna, de hosszabb távon veszélyes folyamatokat is megindíthat. Ma már tizenkilenc tagállam használja a közös valutát, a kör eddig csak bővült, senki sem lépett ki belőle. Ha egyszer sor kerül rá, akkor megdől a tabu, és a forgóajtón mások is kipenderülhetnek. A görög válság azért is nagyon komoly kihívás az EU számára, mert lényegében Görögország és Németország küzdelmévé egyszerűsödött le. Az uniós közvélemény eddig azt tartotta, hogy a németek komoly áldozatokat hoztak az európai egységért, ők a legnagyobb befizetői a közösségnek, és ha nem is szeretjük a szigorukat, az euró értékállósága miatt dicséret illeti őket. A vezető szigorúságát elfogadja a közösség, de ha önzésen kapják, akkor még a jó döntései is gyanúsak lesznek.
Ezért is érthetetlen számomra a hazai ellenzéki média többségének ellenszenve a görög baloldali kormány törekvéseivel szemben. Egyrészt mégiscsak egy relatíve szegény, kis nép áll szemben a pénzügyi válságot alaposan félrekezelő, könyvelő-logikájú német nagybankok önzésével. Másrészt, ha ez a gondolkodás idejétmúltnak számít a „modern baloldalon”, a válság sokat árthat az Európai Uniónak is. Az eurózónából való görög kilépés megtöri az állandó bővülés mítoszát, s a várható tragikus hatások alkalmat adnak a Németország elleni indulat felkorbácsolására. És nem mellesleg Görögország geopolitikai helyzete kulcsfontosságú a Nyugat számára a Földközi-tenger keleti medencéjében. Ezt aligha érdemes veszélyeztetni a korlátolt könyvelő-logika miatt.
A földközi-tengeri menekültáradat sajnos amúgy is alkalmas arra, hogy szembefordítsa egymással a tagállamokat, a hazai politikában felszítsa az idegenellenességet, és az EU-t vádolja olyasmiért, amihez a közösségnek valójában semmi köze. (Az EU-n kívüli Törökországot vagy Szerbiát is elözönlik a menekültek.) Egyszerű recept erre sincs. A menekültek Orbán-féle kriminalizálása kétségkívül a lehető legvisszataszítóbb reakció. De nyilván a befogadásnak is vannak józan határai. És bármennyire durván hangzik, nemcsak az egyes országok objektív befogadóképességét, hanem a lakosság szubjektív érzéseit is figyelembe kell venni, ha nem akarunk még több teret adni az EU-ellenes demagógiának.
