Mire van szüksége a nemzetnek?

„Hála azon fényes elméjű és nemes nagylelkű honfiaknak, kik vezérlették honunk s némileg az Emberiség szent ügyét…” - állnak közel százhetven esztendővel ezelőttről Bolyai Jánosnak, a jeles magyar tudósnak Jegyzőfüzetében a sorok. Valóban „fényes elméjű és nemes nagylelkű honfiak” emelkedtek ki abból az időszakból; abból az oly sok politikai vitától hangos csodálatos korszakból (1825-1848), amely "reformkor" néven maradt meg nemzetünk emlékezetében. Olyan nagy magyar államférfiúi személyiségek tűntek ki akkor, akik irányt tudtak mutatni a jövőnek.

Magyarország 190 esztendeje, a reformkor kezdetétől - a reformkor idején szellemi képességeinek a birtokába került. Az emberi fejekben hamar készen állt egy „program”. Egy „program”, amely köszönhető volt mindenekelőtt talán - az idén 155 esztendeje elhunyt - Széchenyi István grófnak, hiszen ő jutott el egy pénzügyi "felfedezésből" oda, hogy az ősiség törvénye már akadálya a gazdasági fejlődésnek. Ha a gróf földje szabad, akkor a jobbágy földjének is annak kell lennie. Így, egy pénzügyi meggondolásból a 19. század elejére a fejlődésben Nyugat-Európa mintaadó államaihoz képest lemaradt magyar társadalomban a kor legnagyobb gazdasági-társadalmi-szociális változása köszönthetett be.

Polgárság született

Ehhez bizony kellettek vezér egyéniségek. Az egyik ilyen kiemelkedő személyiség - hogy a közelmúltban elhunyt "negyvennyolcológus", Katona Tamás szavaival éljünk - „egy hatalmas termetű, korán kopaszodó, nagy, vörösesbarna szakállú gróf" volt, aki hazatérve külföldi katonáskodásából rádöbbent arra, hogy az arisztokratáknak - köztük neki is - kötelességeik vannak. Ez a Batthyány névre hallgató fiatal gróf elkezdte saját kezébe venni birtokainak ügyeit, elhatározta, hogy mintagazdaságot teremt, s ezer számra kezdte ültetni az eperfákat, cukorgyárat, selyemszövőt létesített, serkentette az állattenyésztést, lerakta egy magyar gazdasági egyesület alapjait.

Megbecsülve a munkáskezeket, rövid időn belül valóban mintagazdaságot sikerült létesítenie, és mindemellett óriási lendülettel a politikába is belevetette magát. Pestre költözött, és kerek 170 esztendővel ezelőtt, 1845-ben már az ellenzék központi választmányának elnökévé választották. A szabadelvű ellenzék legaktívabb tagjaként legfőbb törekvése egy egységes ellenzék, egy nagy ellenzéki párt megszervezése, s programjának kidolgozása volt. Irányításával hamarosan meg is alakult ez az Ellenzéki Párt, s innen 1848-ig már nem is volt megállása.

Ahogy saját birtokán mintagazdaságot tudott csinálni, úgy ebből az országból is mintaországot kívánt teremteni politikus-társaival, közös erővel. Felszámolták a jobbágyrendszert, megteremtették a népképviseleti alapon választott, Pesten székelő parlamentet és az annak felelős, független magyar kormányt. Bevezették a közteherviselést, eltörlték az ősiség mellett a papi tizedet, megvalósították a bevett vallások egyenlőségét, kimondták az uniót Erdéllyel, megalkották az új sajtótörvényt. Ettől fogva már nem feudális, hanem polgári társadalomban, piacgazdaságban kezdtek élni a magyar állampolgárok is.

Negyvennyolcasok üzenete

A dán liberális és nemzeti mozgalmak az 1830-as években kaptak erőre, és az 1848-as európai forradalmak hatására Dánia 1849. júniusára alkotmányos monarchia lett. A ’48-as törvények alapján az akkori Európának példamutató polgári demokrácia - a kis Dánia lett - Magyarország is. És ez óriási eredménynek számított, ehhez tényleg az kellett, hogy ez a csodálatos nemzedék - Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös - egyszerre jelen legyenek és legyen hozzájuk egy Batthyány Lajos, aki mint kormányfő erős kézzel tudta ezeket a „telivér paripákat” fogni, nehogy azok merő túlbuzgóságból fölborítsák a „hintót”.

Ennek a termetes, negyven esztendős, a magyar honvédséget is megalapító férfinek a tekintélye is nagy volt. Amikor például Perczel Mór honvédtábornok a sukorói református templomban a pákozdi csata előtt ülésező haditanácson szokásához híven mindenkit árulással vádolt, és botrányt csinált, a fővezér, Móga János altábornagy pedig mérgében odavágta a kardját az Úrasztalára, akkor belépet Batthyány, és az óriási ordítozásnak azonnal vége szakad. Abban a pillanatban ő el tudja intézni azt, amit Perczel a tüzeskedésében egyáltalán nem. Neki és kormányának is valós tekintélye volt - mint ahogy fentebb is kirajzolódott - mindehhez programja is.

Mit üzenhet a mának ez a valós köztiszteletnek örvendő, csodás ’48-as politikus-nemzedék?

Elsősorban azt, hogy a magyar államférfiak - ha vannak ma ilyenek - tudjanak államférfiak lenni. Hogy a képességeiket arra próbálják használni, amire Batthyányék is törekedtek, mintaországgá tenni hazájukat. Nem hatalmaskodókra van szükségük a magyaroknak, hanem igazságos, önzetlen, a jog és a jogos szabadság védelmezőire, az egymás iránti felelősség, az emberi méltóság tisztelete iránt elkötelezett vezetőkre. A közjóért munkálkodó politikusokra. Hazánk első alkotmányos miniszterelnöke mindezeket szem előtt tartotta.

Kezében a törvények

„Ich habe meine Rechnung mit Gott in der Welt geschlossen und gebe niemand eine Antwort! Majd magyarul elismételte: Isten és a világ színe előtt már megtettem számadásom, másnak felelni többé nem tartozom! Kivégzésekor a felvezető katonák közt lépett ki az Újépület előtti térre. Szeme körbevillant. Mosolyogva nézett fel az égre! Köszönöm Atyám, hogy nem látok akasztófát!

Nehezen ereszkedett fél térdre. Szemközt három katona. Azonnal vége mindennek. Elfogy a földi élet. A fény. Minden veszendőbe megy, amiért élt. Éljen a haza! - kiáltotta, mikor egyszerre eldördültek a fegyverek. " Drámai a kép, amelyet hajdani kiváló magyar írónk, Takács Tibor szemléltetett így a „Nem félek a haláltól” címet viselő művében.

Magyar történelmünk egyik legmegrendítőbb helyszíne - manapság is kedvelt demokratikus-ellenzéki demonstrációk helyszíne - az egykori hírhedt Újépület udvarának helyén magasodó nemzeti kegyhely, a Batthyány-örökmécses, amelynek felállításáról a főváros éppen 110 esztendővel ezelőtt, 1905-ben döntött, azonban leleplezésére az első világégés miatt csak később kerülhetett sor.

Szomorú, ugyanakkor figyelmeztető ma is ez az emlékjel. Elmúlt századunk vészterhes idején (1941. októberében) sem véletlenül innen indultak el az első antifasiszta megmozdulások.

Az első magyar kormányfőnek igen hosszú ideig a magyar fővárosban nem volt alakját megjelenítő köztéri szobra. Egészen 2008 áprilisáig. Régi adósságot törlesztett a Magyar Köztársaság Gyurcsány Ferenc vezette kormánya, amikor felállította Budapest első köztéri Batthyány-szobrát a Batthyány tér déli részén, a Szent Anna templom mellett. Azóta is ott áll, figyelmeztetőül egy stilizált hajón, kezében 1848 áprilisi törvényeinek tekercsével.

A 190 évvel ezelőtt kezdődő reformkor haladó gondolkodású politikusaira, a 145 esztendővel ezelőtt, 1870-ben újratemetett első alkotmányos miniszterelnökre, valamint országot jobbító eszmetársaira tisztelettel emlékezzünk. Ennyi idő távolából is tartsuk szemünk előtt példáikat, s példáikon keresztül kívánjunk nemzetünknek az elkövetkezendőkre nézve alkotmányos rendet, elnyomás, szegénység, jogfosztás, félelem és üldözés nélküli hazát, nehogy Petőfi 1845-ben papírra vetett A magyar nemzet - című költeményének "apokaliptikus" kérdései merüljenek fel: "...Oh ne mondjátok nekem, hogy / Hajnallik hazánk felett! / Látom én: az ő számára / Sző a sors szemfödelet... / Lesz-e sors, oh lesz-e isten, / Aki minket megsegit? / A nagy isten szent kegyéből / Jő-e megváltási jel? / Lesz-e még e nemzet olyan, / Hogy halált nem érdemel?"