„Szülessen meg az Együttélés Háza”

Publikálás dátuma
2015.05.22 07:45
Az eredeti szemtanúk írásai olyanok, hogy James Bond történetei unalmas semmiségek mellettük FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Fotó: /
A nem zsidó és zsidó magyarok együttélése, együttműködése, barátsága több figyelmet érdemel, mégpedig nem a holokauszt témája helyett, hanem mellette. Ezt vallja az 1973 óta Izraelben élő mérnök, kutató, Mózes Endre, akinek új könyve a Noran Libro kiadó gondozásában jelent meg. A Ki szereti a zsidókat? - A magyar filoszemitizmus című kötetet írója és összeállítója azzal a hittel adja közre, hogy az antiszemitizmussal nemcsak frontálisan lehet szembeszállni, hanem úgy is, hogy újra felfedezzük, erősítjük és a közbeszéd tárgyává tesszük annak ellenpólusát és alternatíváját, a filoszemitizmust.

- A cím - Ki szereti a zsidókat? - egyszerre provokál, meghökkent és kíváncsivá tesz. Melyik fedi leginkább a szándékát?

- A célt tekintve egyáltalán nem árt, ha a Ki szereti a zsidókat? kérdésre az olvasó felkapja a fejét és beleolvas. Célom pedig az volt, hogy felkeltsem az érdeklődést a magyar zsidók és nem zsidók együttélésének eddig kevésbé hangsúlyozott kérdése iránt. Jól tudom, a holokauszt árnyékában nagyon nehéz különböző aspektusokról beszélni, de a könyv igyekszik kiemelni a humanizmus és a filoszemitizmus közös értékeit. A holokauszt mérhetetlen borzalmairól soha nem lehet eleget beszélni, mert szörnyűsége máig felfoghatatlan. Nem szabad elfelejteni, nem lehet szépíteni a kegyetlen tény, hogy két hónap alatt félmillió magyar zsidót hurcoltak el koncentrációs táborba és küldtek gázkamrákba. De úgy érzem, hogy szükség van az emberséges együttélés példáinak sokkal gyakoribb felmutatására és ápolására is, többek közt a Magyarországon is újra erőre kapott antiszemitizmus ellensúlyozására. A megértés, elfogadás és együttműködés jó példái visszavezethetők a múltba is, és ezekről azért is érdemes beszélnünk, hogy ne csak az antiszemitizmus felháborító indulatairól essen szó, hanem arról is, mit érdemes építeni, erősíteni: egymás elfogadását és az együttműködést. Fontos, hogy ne engedjük át a terepet az antiszemita megnyilvánulásoknak. Úgy érzem, hogy Magyarországon viszonylag kevés szó esik a magyar filoszemitizmusról, az együttélés, az együttműködés, a barátság múltjáról és eredményeiről. Mert ezek kétségtelenül léteznek.

- Amikor az antiszemita megnyilvánulások a magyar szélsőjobb révén már a parlamentben is helyet kaptak, hogyan lehet elfogadtatni a filoszemita megközelítést?

- A viharos jelenben a nem zsidó és a zsidó magyarok együttélésének valóságát higgadtabban lehet mérlegelni egy kiegyensúlyozottabb kollektív emlékezet segítségével és ehhez többet kellene beszélnünk pozitív emlékeinkről. Ha nem így teszünk, akkor a torz képben a magyarországi antiszemitizmusnak és a holokausztnak marad csak emléke. Hadd idézzem ide Schweitzer József volt főrabbi ajánlását a könyvhöz: „Ez a könyv helyes lépés a keresztény-zsidó párbeszéd felélénkítésére, a történelmi áttekintéstől kezdve a mai magyar szellemi élet kiemelkedő személyiségeinek a filoszemitizmusról mint a megértésen alapuló együttélés ideájáról vallott nézeteiig. Ezt a párbeszédet a kölcsönös tisztelet szellemében a továbbiakban folytatni nagyon kívánatosnak tartom.” Ez az utóbbi mondat egyben a könyv legalapvetőbb szándékát húzza alá, a könyvet egy kölcsönös nyitottság jegyében kezdődő párbeszéd megindulásának reményében írtuk, szerkesztettük. A másik fő cél az volt, hogy a hasznos együttélés jelenéről és jövőjéről gondolkodjunk és beszéljünk közösen. Ez az élet és az előretekintés iránya.

- Nem történészként, de lelkes kutatóként fogott a munkához. Hogyan született meg az antológia gondolata?

- Mint említettem, a nem zsidó és a zsidó magyarok együttélésének történetét áttekintve – és újra hangsúlyozom: nem a holokauszt szörnyűségeinek feledésével – meg akartam találni azokat a pontokat, ahol az együttélés és kölcsönös megbecsülés jó eredményeket hozott. Lassan kialakult, hogy mind tanulmányokra, mind történelemre, klasszikus magyar szépirodalomra és mai írásokra szükségünk lesz. Két éven át majd száz emberrel beszélgettem az elgondolásról, egyik szerkesztői alapelvem szerint többségükben nem zsidókkal, és sok jó szempontot, ötletet, tényt, vagy éppen reális kételyeket kaptam segítségül. Egyik név hozta a másikat és végül vagy 25 kiváló kortárs szerző: tudós, történész, író, gondolkodó, aktívan csatlakozott a sokrétű vállalkozáshoz.

- De miért éppen egy Izraelben élő magyar zsidó kezdeményezi egy ilyen könyv megírását, kiadását?

- Ebben szerepe van annak, hogy mint kívülről jövő, észrevettem, amit a Magyarországon élők már nem, mert megszokták. Azt, hogy míg az antiszemitizmus állandó beszédtéma, addig a magyar múltban, szépirodalomban, a mindennapi életben és az alkotó munka minden területén jelenlévő magyar filoszemitizmus, a pozitív nem zsidó–zsidó viszonylatok - vagy egyszerűbben: barátságok - túl kevés figyelmet és hangot kapnak. Így van ez a közbeszédben és a médiában egyaránt. Érdekeltként, de kívülről jött emberként talán kevesebb érzékenységgel is kellett megküzdenem, amikor nekiláttam az írásnak.

- Szerzőként a könyvben több írása is olvasható. Mit tart önmagáról fontosnak elmondani, ami nem feltétlenül puszta életrajzi adat?

- Komolyabb esszéim mellett a 13 Egyperceseim a filoszemitizmus köréből című írásomban engedtem meg magamnak szabadabb, személyesebb hangot. Ott írtam arról is, hogy a ritka szerencsés magyar zsidók közé tartozom, mert nemcsak én maradtam életben, hanem mindkét elhurcolt szülőm is. Édesanyám visszajött Auschwitzból, édesapám a keleti fronton töltött két év munkaszolgálatból. Mindazon megpróbáltatások után, amit átéltek, soha nem tanították gyermekeiket gyűlöletre. A gonoszságot és gyilkos rasszizmust természetesen gyűlölöm, de úgy nőttem fel, hogy tőlük örökségül kaptam az emberszeretetet és Magyarország szeretetét is.

- A hosszú előkészület után könnyű volt a megjelentetéshez kiadót találnia?

- Érdekes volt az út, bár könnyűnek nem mondhatom. A tervvel több kiadót felkerestem, mindannyian elismerték az ötlet nemességét és merészségét, de nem hitték, hogy megvalósítható. Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadó csoport, és Kőrössi P. József, a Noran Libro Kiadó vezetője vállalták végül az úttörőnek mondható könyv megjelentetését. A merész – van aki szerint provokatív – címet is velük együtt kovácsoltuk. A filoszemitizmus szót sokan nem ismerik, a jelentése sem mindig tisztázott, ezért ez csak az alcímbe került.

- Miképpen építette fel a majd 400 oldalas antológiát?

- A könyv a magyar filoszemitizmus gazdag témájáról szól, a magyar nép és a magyar zsidóság hosszú együttéléséről, sok sikeres együttműködéséről, olyan baráti viszonyokról, amelyek eddig többnyire szerényen a háttérben maradtak. Koncepciónk lényege és a könyv mottója az, hogy az antiszemitizmussal nem csak frontálisan lehet szembeszállni, hanem úgy is, hogy újra felfedezzük, erősítjük és a közbeszéd tárgyává tesszük a jó együttélés és az együttműködés példáit. Az összeállítás első részében kapott helyet a múlt áttekintése: történelmi epizódok, korábbi szépirodalmi és más írások a filoszemitizmus, a jó együttélés köréből, és a kötet nagyon fontos részét jelentő Embermentés, zsidómentés című fejezet. A második és nagyobb részben több mint húsz kortárs szerző írásai vetik fel a magyar filoszemitizmus jelenének és jövőjének legkülönbözőbb aspektusait. A szerzők szinte az első szóra a könyv mellé álltak, valamennyien tisztán ügyszeretetből.

- Senki sem utasította vissza?

- Legalább résztvevő figyelmet és hasznos tanácsot mindenkitől kaptam. De inkább az volt a jellemző, hogy első szóra igent mondtak. Czeizel Endre például csak annyit kérdezett: hány oldal kell, és mikorra?

- Milyen témákat tárgyal a Történelmi epizódok című fejezet?

- A magyar-zsidó együttélés kezdeteitől a II. világháború végéig tekinti át a kérdést, sőt, Bibó István és Gyurgyák János írásaiban még az 1945 utáni idő is megjelenik. Komoróczy Gézától teljesen szabad kezet kaptam arra, hogy a lenyűgöző méretű és alaposságú munkájából, A zsidók története Magyarországon két kötetéből szemelvényeket válogassak az antológiába. Az olvasó derűs epizódokkal is találkozik, ezúttal a reménykeltő mozzanatokat emeltük ki az emberi kapcsolatok sokaságából.

- Azt mondta, a könyv egyik legfontosabb része az Embermentés, zsidómentés című fejezet. Mitől ez a legkülönlegesebb?

- Ez a tiszta szándékú, bátran, sőt hősiesen segítő magyarokra emlékezik. Tudomásom szerint könyvünk közli először magyar helyesírással a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet „Világ Igazai” névsorában lévő magyarok nevének listáját. A sok száz név mindegyike mögött egy-egy alaposan dokumentált mentési hőstörténet van. A teljes névsor közléséhez odaadó segítséget kaptam Izraelben élő régi könyves szakemberektől, barátaimtól és másoktól. Ez a fejezet arról is szól, hogy vidékről a magyar csendőrség masszív bevetésével hihetetlen gyorsasággal hurcoltak el és öltek meg 450 ezer, magukat magyarnak valló zsidót, csak kevés zsidó gyermeket mentettek meg különböző családok. Ugyanakkor Budapesten a túlélés sokkal jobb volt, és ebben rengeteg segítőnek volt része.

- Az közismert, hogy számos külföldi diplomata milyen csodálatos akciókkal mentett üldözötteket a vészkorszakban, de ez nem magyar kezdeményezés.

- A joggal híres svéd, svájci, pápai, spanyol, olasz és más mentési erőfeszítés mindegyikében mindig sok magyar keresztény, cionista, vagy éppen kommunista „közlegény” is derekasan részt vett. E fejezetben Komoróczy Géza könyvéből, az Embermentés című fejezetből is olvashatók szemelvények, rengeteg konkrétumot felsorakoztatva. Én magam a magyar zsidó férfiak munkaszolgálatának történelmi, számbeli és emberi revíziójáról vetettem papírra néhány felvetésemet. Kutatásaim, számításaim és becsléseim szerint - és legalább a számok tekintetében a mérnöki gondolkodás nem irreleváns - a magyar zsidó munkaszolgálatosok majdnem fele, mintegy 50 ezren élhették túl a többéves, gyakran megalázó és embertelen kiszolgáltatottságot, és bár az áldozatok elpusztulása szörnyű veszteség, a munkaszolgálat még így is a túlélés egyik fő forrása volt, főleg vidéken. Ebben a túlélésben, az embernyúzó szörnyetegekkel szemben sok-sok emberséges tisztnek és katonának volt része. Amint azt Konrád György is elmondja, szülőfalujában, Berettyóújfalun 1200 zsidó közül 300 élte túl a vészkorszakot, zömmel fiatal férfiak, akik a munkaszolgálatból tértek haza. Egy távoli nagybácsim, Schwarcz Jerahmiel (Béla bácsi) munkaszolgálatos naplójából is - Én is húztam a szekeret címmel jelent meg Izraelben - bevettem írásomba három különböző nap történetét, s ebből mind a munkaszolgálatban elszenvedett tragédiák, mind az emlékezetre érdemes, emberséges gesztusok is kibontakoznak.

- Megszólalnak más szemtanúk is?

- Beválogattam még néhány eredeti szemtanú írását. Egyik-másik olyan történet, hogy James Bond unalmas semmiség mellette. Ezek a bátorságról, találékonyságról és szerencséről szólnak, de mindig felmerülnek bennük aktív mentő erőfeszítések is.

- A kötet második részének azt a címet adta, hogy A magyar filoszemitizmus jelene és jövője. A mai állapotokban nem tart attól, hogy finoman szólva naivnak tartják?

- Én javíthatatlan optimista vagyok, és inkább legyek naiv, mint cinikus. Azt mondhatom, hogy az e részben található írások, a másokéi is – az ábécénél maradva Bollobás Enikőtől Vekerdy Tamásig, vagy más felállásban Csányi Vilmostól Konrád Györgyig, és Karády Viktor, Kovács András és Nagy Péter Tibor társadalomtörténészekig, többnyire hitet sugároznak, és gondolataikkal a könyv lelkét adják. De említhetem egykori évfolyamtársamat, Mihályi Géza mérnököt, Tóth Krisztina írót, Müller Péter Sziámi összművészeti alkotót is a szerzői névsorból – további kiváló szerzőket méltatlanul kihagytam -, akik írásukkal mind a közös célt, a párbeszéd megindulását szolgálják.

- Folytatásra gondolt?

- A java még hátra van. Azt hiszem az már kiderült, hogy számomra ez a könyv nem a fő cél volt, hanem az első nagy lépés, mert én hiszek abban, hogy ez a változás meg is valósítható a magyar társadalomban, és ennek örülnék igazán. Beszélgetek barátaimmal is és közéleti személyiségekkel is arról, hogyan lehetne minél szélesebben terjeszteni a jó és hasznos együttélés koncepcióját. A szerencsétlen és megosztó Sorsok Háza projekt helyett például szülessen meg az Együttélés Háza. De mindez már nem az én dolgom lesz, hanem sok magyar ismerősömnek és nem-ismerősömnek kell majd továbbvinnie. Az Ünnepi Könyvhéten például távollétemben június 7-én és 9-én a Noran Libro sátránál kiváló szerzőtársaim dedikálják majd a könyvet, és ez így van jól. Kiemelve ismét a lényeget, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátnak a könyvet ajánló sorait idézném. A pápai óhajra hivatkozva írja: „a fiatalok is hasonló zsidó-keresztény barátságra törekedjenek, mert az emberiségnek szüksége van keresztények és zsidók közös tanúságtételére az emberi méltóság és a béke védelmében.” Egész könyvünk ezt szeretné szolgálni.

2015.05.22 07:45

Az utolsó üzlet: életveszély, kényszer, alku és erkölcs

Publikálás dátuma
2018.11.17 15:17

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Spiró György kérésének engedve készülő regényéből írt színdarabot Závada Pál Az utolsó üzlet címmel, amelynek ősbemutatóját november 23-án tartják a Szegedi Nemzeti Színházban. Közönségtalálkozót szerveztek szerdán a helyi Somogyi Könyvtárban mások mellett az író, a rendező Lukáts Andor, valamint Szávai Viktória és Jakab Tamás színészek részvételével. A regény nincs kész, és a darab sem – hökkentette meg a szép számú közönséget Závada Pál egy kérdésre válaszolva, aki hozzátette: a kettő segíti egymást, mert darabírás olyan tapasztalatokat nyújtott neki, amelyek felhasználhatóak regényírás közben. A darab története 1944-ben játszódik, amikor Magyarország legnagyobb vállalatbirodalmának zsidó származású tulajdonosai az életben maradásukért, a megmenekülésükért üzletet kötnek az másik oldalon álló és egymással is versengő SS-szel és a magyar kormánnyal. Életveszélyben kötnek kényszerüzletet a csepeli Weiss Manfréd-birodalom leszármazottai (a darabban Kohner-családként szerepelnek), és a vagyon átengedése ellenére nem lehetnek biztosak abban, hogy a másik fél megtartja-e ígéretét – vázolta a darab alaphelyzetét a szerző. Lukáts Andor elbeszéléséből kiderült, hogy az olvasópróbákon részt vett az író, aztán „a színészek és a rendező itt maradt a darabbal”. Jófajta együttműködésnek nevezte a Závada Pállal folytatottat, mégis nagy derültség közepette megjegyezte, hogy Csehovval könnyebb együtt dolgozni, mert már nem él. A szerdai próbán érhették meglepetések a szerzőt, mert húznunk kellett a darabból, és az ilyesmit nem szeretik. Az előadhatóság szempontjai ezt megkövetelik – ismerte el Lukáts Andor. Závada erre reflektálva elmondta, hogy a szerzői és a színházi szándékok egy irányba mutatnak, ami számára megnyugtató. A rendező szerint alapvető erkölcsi kérdéseket boncolgat és jár körbe Az utolsó üzlet. A darabban a dúsgazdag vállalatbirodalom örököseinek megvan a pénzük, és ezzel a lehetőségük, hogy veszélyhelyzetben, egy alku keretében mindent hátrahagyva repülőre szálljanak. – Ám a darabban elhangzik egy nagyon fontos kérdés: hogyan mentse az életét, akinek nincs pénze. Mindennek hátterét Jakab Tamás azzal is megvilágította a vázolt üzlet során ötven embernek egérutat hagytak, de hatszázezer zsidó származású ember bent maradt a kelepcében. Závada Pál elismerte, hallott olyan véleményt, hogy a darab akár a hazai antiszemita érzelmek felkorbácsolására is alkalmas lehet, de ettől nem tart. Az erkölcsi áldozathozatal éppen úgy a része a színműnek, mint az üzleti érdek és érzék – nyomatékosította. Izgalmas ősbemutatónak nézünk elébe.
2018.11.17 15:17
Frissítve: 2018.11.17 15:17

Megindító Mozart Magyarországon

Publikálás dátuma
2018.11.17 13:33
VIRTUÓZ MEGSZÓLALÁS - Az előadásból kiemelkedett Baráth Emőke kristálytiszta gyönyörű szopránja
Fotó: / BÖRÖCZ BALÁZS
Két nagyszabású Mozart-művet adott elő Müpában a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar. Legnagyobb megelégedésünkre adtak okot a hallottak.
Mozart utolsó szimfóniáját nem véletlenül nevezték el a főistenről, Jupiterről, a zenekedvelők. Valóban grandiózus mű, a szimfónia műfaja által kínált kereteket 1778-ban - és még néhány évtizedig - nem lehetett gazdagabb zenei tartalommal megtölteni. Talán ez is magyarázhatja, hogy bár még több mint három évet élt a zeneszerző a komponálása után, több szimfóniát már nem írt. A régi hangszereken játszó Orfeo zenekar kissé elfogultan kezdett hozzá az interpretációjához, de kisebb hibák hamar elmúltak, és a hangzás is kiteljesedett. Talán kissé túl puhának is tűnt, de a karmester működése nyomán a különböző dallamok, szólamok jól érzékelhetően egészítették ki egymást, ha kellett vitatkoztak, ha kellett összesimultak, áttetszővé téve a tétel szerkezetét. Szép volt a lassú tétel, táncolni lehetett volna a harmadik tétel dallamára. A zárótétel azonban az, ami a mű igazi jelentőségét megadja: a rendkívül bonyolult szövésű textúrához hasonlót addig csak Bach volt képes alkotni, például utolsó befejezetlenül maradt művében, A fuga művészetében. Mozart azonban a klasszicista formai elemeknek is megfelelteti művét, és ismét azt kell mondanunk, a zenekar pontos beszámolót nyújtott a belső összefonódásokról, miközben – mint ahogy a mű előadása során mindvégig – nem feledkezett meg az elsődlegesen feltűnő érzéki tartalomról, egyszerűbben szólva a szép, élvezhető zenélésről sem. Egyet kellett értenünk egyik társunkkal a közönségből, aki a záróhangot követő hirtelen csendbe bekiabálta: brávó. A c-moll mise nagyléptékű alkotás. A Requiemhez hasonlóan – bár csak egy-két tétel erejéig - ez is befejezetlen maradt, maga Mozart is töredékes formájában adta elő Salzburgban. Manapság legtöbbször csak a fenn maradt részeket játsszák, most azonban egy teljessé tett változatot hallottunk. A bachi és händeli mintákat is követő műben jelentős az énekkar szerepe, a Purcell Kórus az évtizedek óta megszokott magas színvonalon látta el feladatát, egységesen, szép tónussal szólt. Természetesen továbbra is első rangúan játszott a zenekar, kiváló fafúvós szólistákkal, és remekelt az üstdobos itt is. Az énekes kvartett tagjaira nem egyenlő mértékű feladatok jutnak, legtöbbet a két szoprán énekel, a tenor egy tercettben, és a záró Bendictus négyesében kap szerepet, ahol a basszus is szóhoz jut. A minden elemében kiváló előadásból is kiemelkedtek Baráth Emőke megszólalásai, kristálytiszta, gyönyörű szopránja, tökéletes technikája, amellyel a virtuóz futamokat kiénekelte önmagukban is jelentős, megindító zenei élményt adtak. Szutrély Katalin kevésbé nagyszerűen, de lényegileg jól állt helyt áriájában és az együttes számokban, a férfiak is hozták az ide szükséges formát. Megérdemelten szólt a végén a hosszas taps. Info:  Mozart Jupiter-szimfónia c-moll mise Baráth Emőke, Szutrély Katalin, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt Purcell Kórus, Orfeo Zenekar, karmester: Vashegyi György 2018. november 15., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2018.11.17 13:33
Frissítve: 2018.11.17 13:33