Ő Nancy gyilkosa? Szerelmes lehetett a prostituált lányba (Fotó!)

Publikálás dátuma
2015.05.23. 11:29
Forrás: police.hu
Megszállottja lehetett a meggyilkolt prostituáltnak az a kínai férfi, aki feltehetően május elején végzett a 19 éves Nancyvel - írja a Blikk. A rendőrség már azonosította a férfit, a 32 éves Yao Gaopeng ellen nemzetközi elfogatóparancsot adott ki a rendőrség, fényképét közölték is a police.hu oldalán.

A férfit Nancy híváslistája alapján azonosították be a rendőrök. Hiába vitte el ugyanis a gyilkos áldozatának telefonját, a hatóságok a szolgáltatótól lekért adatok alapján mégis a nyomára bukkantak annak a kuncsaftnak, aki a tragédia napján utoljára járt a lánynál. A bulvárlap azt írja, Yao nem egyszeri vendég volt a prostituáltnál, többször megfordult már nála, sőt telefonon is többször beszéltek, kapcsolatuk tehát már régebben is tarthatott.

Forrás: police.hu

Forrás: police.hu

Kriminálpszichológus szerint több jel mutat arra, hogy a férfi betege volt a lánynak, az járhatott a fejében, hogy ha az övé nem lehet, akkor másé se legyen a lány. A gyilkos szerelmes is lehetett áldozatába, hiszen miután megölte, Nancy fényképét is magával vitte. Bár a gyilkosság körülményei alapján arra lehet következtetni, hogy a gyanúsított hirtelen haragra gerjedt a lány iránt, a szakértő szerint a férfi nem csak a gyilkosságot, de a menekülési útvonalat is eltervezte.

A Blikk szerint a gyilkos számos nyomot hagyott a helyszínen, így véres tenyér- és ujjnyomot is, a rendőrök azonban túl sokáig nem tudták azonosítani a férfit, így Yao feltehetően már Kínában tartózkodik. A rendőrség európai és nemzetközi elfogatóparancsot adott ki a kínai állampolgár ellen.

Mint ahogy korábban megírtuk, május 2-án hajnali fél egykor egy Akácfa utcai lakásban édesanyja talált rá holtan a meggyilkolt lányra.

Szerző

Az építészet "félistene"

Publikálás dátuma
2015.05.23. 10:48
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE
Évforduló gyászos hangulatban? Kerek fél évszázada halt meg (fulladt vízbe) Le Corbusier, a franciák világhírű építő művésze, és az eseményre emlékezve ünnepi kiállítást rendeztek a párizsi Pompidou-központban. Ötven újságíró várta a beszédeket, köztük sok külföldi is. De amint Frédéric Migayrou, a rendező szólásra emelkedett, nem méltatással kezdte, hanem szikár kijelentő mondattal: „Jó, lássuk mindjárt a mindannyiunkat izgató kérdést...”

A dilemma abban áll, hogy Le Corbusier - eredeti nevén a svájci származású Charles-Edouard Jeanneret -, egész életében, művészi pályafutásában nácibarát volt-e? Rajongott Hitlerért, Mussoliniért, a német megszállókkal együttműködött Pétain marsallért? Az évforduló alkalmából és az emlékkiállítás megnyitására, különböző kiadóknál egyszerre három könyv is megjelent, de a három közül valójában egy sem az életművet méltatta. A szerzőiket igencsak részletesen kizárólag az foglalkoztatta, hogy milyen eszméket vallott Le Corbusier, aki végül is csupán harminchárom éves korában kapta meg a francia állampolgárságot. Egymástól teljesen függetlenül mindhárman, arra a következtetésre jutottak, hogy a világhírű építőművész nem a befogadó ország demokráciájáért rajongott, hanem ordas eszmékért. Nem is nácibarátnak mondják, hanem minden árnyalatot mellőzve, fasisztának. Fönntartások nélkül.

A harcos fasiszta

Hiába évforduló, ünnepélyes kiállítás, szenvedélyes vita támadt, mondhatni az egész francia sajtóban. Csupán a Le Monde oldalain vagy négy cikk jelent meg. Akadt bíráló, aki igyekezett ugyan enyhítő körülményeket keresni, az alaphang mégis az elmarasztalás, a vád. Az egyik kötet azt emeli ki, hogy Le Corbusier abban az évben, amelyben megkapta francia állampolgárságát, halogatás nélkül a szélsőjobboldali körök rokonszenvét kereste. Részt vett 1934-ben a nácibarátok tüntetésén, amelyet a „tisztaság ébredéseként köszöntött”, majd Vichyben, a Hitlert szolgáló Pétain marsall székhelyén, 1941-ben és 1942-ben a Carlton szállóba telepített kormányhivatalban, másfél éven át „főhadiszállást” kapott. Rajongott a totalitárius rezsimekért, kendőzetlenül osztotta antiszemita nézeteiket.

Tanúságul idéznek édesanyjához írt magánleveleiből is. Az egyik, 1940-es keltezésű: „Ha a mi fegyvereink győznek, akkor a rothadás fölé kerekedünk, minden kitisztul, ilyen világban élünk majd”. Ugyancsak ebben az esztendőben, augusztusban: „A szabadkőművességet a zsidók pénzelik, részben ők a felelősök érte”. Végül két hónappal később, ősszel: „Hitler az életművét csodálatosan zárhatja le, Európa átrendezésével”.

Nem meglepő tehát, hogy amikor a Pompidou-központban megnyílt az emlékező kiállítás, szerte a világon, egyszerre 150 hírlap és más sajtótermék a következő címmel idézte a félhivatalos AFP szűkszavú közlését: „Le Corbusier, a harcos fasiszta”. A nemzetközi visszhang olyan kiterjedt volt, hogy a Francia Építészek Társasága (ahogyan a Le Monde minősítette: „a Le Corbusier kápolna”), amely találkozót szervezett az egyik kötet szerzőjével, Chaslinnel, az utolsó pillanatban lefújta a randevút. Arra hivatkozott, hogy „éppen iskolai vakáció van, a pillanat alkalmatlan a párbeszédre”. Az elutasított író azonban nem volt ennyire szemérmes. Nyilatkozatot tett közzé: „nem vagyok biztos benne, hogy ez az ürügy megállja a helyét. Amióta a könyvem megjelent, akadt, aki mintha csak áruló lennék, hátat fordított nekem”. Ehhez Jean-Luc Perez, az Építészeti Kamara főtitkára hozzáfűzte: „Tiszta őrület. Három könyv és semmi vita. Vannak, akik Le Corbusier-t múzeumba igyekeznek zárni, holott föltámasztására éppen a nyílt vita volna a legalkalmasabb módszer”. Mások, például Jean-Louis Cohen, ugyancsak művészettörténész, egyik könyvnek sem szerzője, azzal gyarapította az eddigi adalékokat, hogy megírta: kétségbevonhatatlan tények bizonyítják, Le Corbusier már 1934-ben arról ábrándozott, találkozhasson Mussolinivel, hűséget esküdhessen neki.

Mindenek előtt építész volt

Azóta indokolatlan minden szemrehányás amiatt, hogy a gyanúsítgatások egyoldalúak. Jelentkeztek védelmezők is. Nem mindig a legszerencsésebb érvekkel. Mint például Rémi Baudou, aki azzal igyekszik enyhíteni a vádakat, hogy az építész valójában soha nem rokonszenvezett a kárhoztatott nézetekkel, csupán megpróbált alkalmazkodni, karriert teremteni, igyekezett „eladni magát”. Vichy-be se Pétain imádata vezette, az ott eltöltött másfél év alatt megrendeléseket remélt, amelyek azonban elmaradtak.

Csalódottan hagyta ott a marsallt, búcsúzóul is azt írta, „Isten veled kedves szaros Vichy”. Amire Chaslin, az egyik legkíméletlenebbül bíráló könyv írója azzal replikázik: „magam, egészen mást gondolok. Le Corbusier alapjában ideológus volt, vezéralak, harcos csoport részese, kemény magé, teljhatalomról ábrándozott, de végül kurdarcra kárhoztatott”.

Ehhez a már föntebb idézett Cohen hozzátette, hogy az építész „minden osztályon fölülálló, megveszekedett antiszemita volt, de nem olyan rangos, mint, Céline, a kétségtelenül nagy író”, akinek az utókor teljesen meg nem bocsátott ugyan, de remekművét, az "Utazás az éjszaka mélyére" című regényt tiszteli, rajong érte. És Cohen idéz egyebet is Le Corbusier-től: „A svájci óraipart a zsidók vágták zsebre, zsidók a vásárlóik is, de ebben a minőségükben fizetni már nem igyekeznek”.

Az egyik Le Monde vitacikk is azt a dilemmát feszegette címében „hogy Le Corbusier fasiszta volt-e, vagy az építőművészet félistene?” A válasz Paul Chemetov városszervező szerint, olyan, mint amilyen maga a szemügyre vett kor is volt, csakis kétértelmű lehet. Bizonyíték gyanánt idézi az 1940-es évek elejét, amidőn Pétain marsall a megszálló nácikkal fegyverszünetet kötött, és a francia lakosság megkönnyebbüléssel köszöntötte ezt. Az akkori törvényhozásnak még Népfront párti képviselői is nagy többséggel szavaztak Pétainnek teljhatalmat, csekély kivételtől eltekintve „jó marsalliként” vélekedtek róla. És emlékeztettek a nem is nagyon távoli múlt szellemiségére, az ocsmány Dreyfus perre, a szélsőjobboldal egyik ősére, a Tűzkeresztesekre, majd később a háborút követő, már megváltozott hangulatú első hónapokra.

De Gaulle tábornokban volt annyi bölcsesség, hogy úgy vélekedjék, „ekkor már egész Franciaország ellenálló volt, néhány árulót kivéve”. Chemetov, a cikk írója fölidézi azt is, hogy ugyanaz a Párizs, amely Pétainért lelkesedett, egyik pillanattól a másikra de Gaulle-t kezdte imádni. És arra a következtetésre jut, meglehet, Le Corbusier csakugyan rajongott a nácikért, a parancsuralmi rendszerekért, de „mindenekelőtt nagy építész volt”, akire az utókor csakis elismeréssel emlékezhet.

A "hóhérok" bűvöletében?

Az immár tengerikígyóvá terebélyesedett vitát, amely természetesen az igényes hetilapok, magazinok oldalaira is betolakodott, nem maradhatott lezáratlanul anélkül, hogy az egyik legrangosabb szellemi fórum, a Le Monde des livres is ne szentelte volna neki csaknem egész oldalát. „Le Corbusier a homlokzat mögött” című szenvedélyes polémiát a lap vezetésének fölfogása szerint mi is összegezhette volna jobban, mint hivatkozása az egyik „legkegyetlenebb vádiratra”, Francois Chaslin könyvére. Ezzel a Le Monde, amely soha nem kertel, nem kendőzi el a véleményét még a legkényesebb vitákban sem, most is letette a garast. Azt fejtegeti, hogy tagadhatatlan, az építész megrendeléseket hajszolt, szaladt mindenki után, talán még a Kremlnél is, Rómában, Vichyben, de egész magatartását mégis csak az jellemezte, hogy imádta a fasizmust, annak ideológiáját, rendteremtésre törekvését, az antiszemitizmust, magáévá tette „a hóhérok eszmevilágát”.

Minderre tömérdek a tanúbizonyság, és nem csupán a „szűkebb” szakmából. Ha vannak mégis, akik megpróbálnak mentő körülményeket találni, csakis azért akadhatnak ilyenek, mert a cenzúra és az öncenzúra vak követői. A művész nevét egyesek hajlamosak rövidíteni. „Corbeau”-ként emlékeznek róla, aminek a pontos magyar fordítása a károgó madár, a holló.

A Le Monde szerint még ez is rokonszenvesebb, mint maga az elkárhozottan politizált építőművész volt.

Szerző

Mi lett volna, ha...?

Publikálás dátuma
2015.05.23. 10:39
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Soha olyan durva beavatkozás nem érte a művészeti életet békeidőben Magyarországon, amilyen 1948-ban, amikortól teljessé vált a kommunista hatalomátvétel. A kulturális intézményrendszer teljes átalakítása (szovjetizálása) rövid idő alatt megtörtént. Sajátos gondolatkísérletre hív egy lehetséges kérdés megválaszolása: mi történt volna, ha a Nyugat első nemzedékének tagjai, kiegészülve József Attilával, Radnóti Miklóssal és Szerb Antallal, megérik 1948-at? A rövid válasz, hogy nem tudjuk.

Az, hogy 1948-ban részben elmaradt a hatalom valamint az írók és a költők "összecsapása", nem vonatkoztatható el attól a ténytől, hogy a két világháború hazai irodalmának élvonala 1945 előtt szinte kivétel nélkül távozott az élők sorából. Gyors névsorolvasás: Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes, József Attila, Radnóti Miklós, Krúdy Gyula, Tóth Árpád, Szerb Antal, de folytathatnánk a felsorolást: Móra Ferenc, Hevesi András, Szabó Dezső, Hunyady Sándor, Dsida Jenő, Pap Károly, Gelléri Andor Endre, Kuncz Aladár, Halász Gábor nevével.

Nem önmagában az az érdekes, hogy a nevezett költők, írók, esszéisták meghaltak, mert ez a természet rendje. Sokkal inkább az, hogy akár valamennyien megélhették volna a világháború végét, és így az onnan csak egy szökkenésnyi távolságban található rettenetes évet, 1948-at. Hogy még meghökkentőbb legyen a gondolatkísérlet: kizárólag a születési évszámokból kiindulva annak sem lett volna különösebb akadálya, hogy az egyaránt 1919-ben elhunyt Ady Endre és Csáth Géza is megérje a „felszabadulást”. (Bizarr forgatókönyv!) Utóbbi ekkor mindössze ötvennyolc, Ady ennél tíz évvel lett volna idősebb.

Maradjuk az első vonalbelieknél, ha létezik egyáltalán ez a kategória. Kosztolányi ötvenegy évesen halt meg (1936), Babits ötvennyolc évesen (1941-ben), Karinthy ötvenegy évesen (1938-ban), Krúdy ötvennégy évesen (1933-ban), József Attila harminckét évesen (1937-ben), Juhász Gyula ötvennégy évesen (1937-ben), Tóth Árpád negyvenkét évesen (1928-ban), Radnóti Miklós harmincöt évesen (1945-ben), Szerb Antal negyvennégy évesen (1945-ben).

Belépés egy hipotetikus világba

Ezek figyelembe vételével beléphetünk abba a hipotetikus világba, amely arra a(z) irodalom-történelmietlen kérdésre keresi a választ: mi lett volna ha…? Magától értetődő, hogy egy proletárdiktatúra letéteményesei eleve ellenségként tekintettek volna az olyan művészekre, akik puszta létükkel is a kommunisták által a történelem szemétdombjára szánt polgári műveltséget képviselték, amelyet teljes életművük példázott és valósított meg. A művészet, a kultúra keretrendszerén kívül merészkedve aligha szorulna bizonygatásra, hogy a névsor szereplői – noha legritkábban adtak hangot politikai nézeteiknek – a polgári liberális demokráciát gondolhatták annak a társadalmi berendezkedési formának, amelynél jobbat a nyugati civilizáció még nem termelt ki önmagából. A kommunizmus iránti fogékonyságot - vagy rokonszenvet - nem érhetjük tetten az irodalmárok fenti csoportjában, amelyből még József Attila is olyan korán kiábrándult, hogy életműve pártos értelmezése egy ponton túl megoldhatatlan feladatot jelentett a korszak ezzel foglalkozó irodalomtörténészei számára.

A helyzet jobb megértéséhez Márait kell segítségül hívni, akinél teljesebben (és tegyük hozzá: jobban) szépírói értelemben senki nem dokumentálta az 1945-1948 közötti Magyarországon zajló eseményeket. E tekintetben nehezen túlbecsülhető a hozadéka a szerző hagyatékából előkerült naplóinak, amelyek a koalíciós évekről négy kötetben, közel ezerhatszáz oldalon számolnak be. Leírta azt a magától értetődő tényt, hogy „a Moszkvából ideérkezett kései, kommunista hittérítőket senki nem hívta Magyarországra.” A mondat a kommunizmus hazai gyökértelenségére is jól rávilágít, amiből nem meglepő módon az is következik, hogy a „hittérítők” még az elvárhatónál is vadabb indulattal, türelmetlenséggel és elszántsággal vágtak neki annak a feladatnak, hogy végrehajtsák a „szocialista kulturális forradalmat” Magyarországon. Nem véletlenül jegyezte meg a korszakról frissen megjelent kötetében (Történelmi galaxisok vonzásában) Kalmár Melinda, hogy ennek a hatalomnak, finoman szólva, nem volt erőssége a meggyőzés és az érvelés. Helyette adminisztratív módszerekkel és kiszorítással alakította át a teljes kulturális teret, így a művészetét is.

A kérdéskör egészétől nem elvonatkoztatható, hogy a marxista-leninista ideológia, és annak fogalmi apparátusa mennyire lett volna használható (nota bene: vitaképes) egy olyan szabadon folyó művészeti diskurzusban, amelyben érvek (kulturális és művészeti hagyományok, elgondolások és nézetrendszerek) ütköznek meg érvekkel. Nyilvánvalóan semennyire, de abban a történelmi kontextusban ilyen vita létrejöttére minimális esély sem mutatkozott. A király (kommunista kulturális ideológia) meztelen volt, de ő ült a trónon. Nem szorult rá arra, hogy igaza legyen. Ezzel előállt a diktatúrák klasszikusnak nevezhető alaphelyzete.

Márai, a lakmuszpapír

Márai volt irodalmi értelemben a koalíciós idők lakmuszpapírja. Vele szemben mindent megtettek és elkövettek, ami az ellenfél (inkább ellenség) megsemmisítését szolgálta. A polgári irodalmi hagyomány akkorra szinte egyetlen nagy formátumú életben maradt képviselője volt, akit éppen ezért Lukács György megkülönböztetett figyelemmel kísért, többnyire a Szabad Nép című napilapban. (A médiumválasztás agitatív szándékát nehéz volna félreérteni.) A Vallomások szerzőjének teljes életművét „kártékony irodalomnak” nevezte Lukács, amelyről nem véletlenül emlékezett meg évtizedek távlatából úgy Márai, hogy ez „a meghatározás abban az időben nem volt üres szó”. Vagyis a verbális kritikai inzultusnak könnyen lehettek volna akár büntetőjogi következményei. Az író ezt nem várta be, hanem – ahogyan maga fogalmazott – „elhagyta a fertőzött területet”.

Joggal feltételezhető, hogy ugyanez az útszéli, az aljasságig elmenő támadássorozat zajlott volna le Kosztolányi, Babits, Karinthy, Krúdy ellen, akik valóban egész életükben elmulasztották, hogy a maguk eszközeivel elősegítsék a proletariátus állítólagos világtörténelmi szerepének beteljesítését vagy annak ábrázolását. (Kosztolányi bökversében – Lázongó szovjet költő – így üzent az akkori keleti kultúrpápának: „Lunacsarszky! / Belőlem / több rímet nem facsarsz ki!”) Ráadásul művészeti felfogásuk, egész értékrendjük a legteljesebb mértékben összeegyeztethetetlen volt a szocialista realizmus esztétikai dogmájával. Tegyük hozzá, hogy ez az esztétikai nézetrendszer egyetlen országban – ott is hatalmi szóval – volt érvényben, amelyből nem vonható le más következtetés, mint legitimitásának ordító hiánya.

Mi várt volna a polgári írókra, az urbánusokra, a nyugatosokra? Alighanem teljes szilencium. Könyveik eltűnése a közkönyvtárakból. Bár ez utóbbi holtukban is megtörtént. Kényszerűen ugyanabba a helyzetbe sodródtak volna, mint fiatalabb pályatársaik: Szabó Lőrinc, Németh László, Pilinszky János, Weöres Sándor, Szentkuthy Miklós. Legjobb esetben műfordítói feladatokat vállalhattak volna, és ez - Krúdy kivételével -, pályájuk korábbi szakaszában szervesen hozzátartozott a többség szerteágazó irodalmi tevékenységéhez. Nyitott kérdés, hogy közülük kik vállalták volna az emigrációt. Ahogyan az is, mennyire lett volna számukra a szülőföld elhagyása adekvát válasz a szovjetizált Magyarország akkori jelenére. Márai mellett Zilahy Lajos, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán távozott az írók közül ezekben az években külföldre. Az 1946-ban hazatért Faludy Györgyöt alighanem a veszélyérzete hagyhatta cserben, mert ameddig nyitva álltak a határok, nem ment, majd 1949-ben hamis vádak alapján letartoztatták és Recskre internálták. Az itthon folyamatosan életveszélyben, majd marginális helyzetben élő Határ Győző realitásokat nélkülöző szökési kísérlet közben bukott le 1950 januárjában a nyugati határ közelében. Néhány év múlva közel kétszázezer magyarral együtt mindketten átsétáltak Ausztriába: 1956 októberében és novemberében megnyílt a menekülőút a szabad világ felé. Faludy és Határ éltek ezzel a lehetőséggel.

Szelektivitás és társutasság

Az elképzelt helyzet differenciáltságát mutatja, hogy bizonyára nem frontális támadás indult volna a felsorolt alkotók ellen. Feltételezhetően más elbírálás alá esett volna – legalábbis egy ideig – a munkáscsaládból származó és az ennek a világnak az ábrázolását is felvállaló és tematizáló József Attila. A vulgár-marxista világ- és irodalomértelmezés szemüvegén keresztül nézve a paraszti élet nyomorúságának feldolgozása miatt Móricz kezdetben bizonyára nem sorolódott volna az ellenségesnek tekintett írók táborába. Móricz életművének ez a leegyszerűsítése is az irodalomértelmezés ideológiai meghatározottságát mutatja, szemérmetlenül hamisan.

Személyiségük, öntörvényűségük, és a szocialista realizmus dermesztően szűk játéktere aligha adott volna sokáig mozgásteret azoknak, akiket a hatalom magához igyekezett volna édesgetni, és kulturális fegyverhordozót faragni belőlük. Ilyen szerepre teljességgel alkalmatlannak mutatkozott volna József Attila és Móricz Zsigmond is.

A Rákosi-rendszer kultúrpolitikája számot vetett azzal, hogy világnézetileg a hazai művészvilág jelentős része olyan távol áll a marxizmus-leninizmustól (a jelentősek között Déry Tibor és Balázs Béla a két kivétel), hogy önmegtagadás és korábbi személyiségük teljes feladása nélkül – erre pedig aligha voltak hajlandóak –, semmilyen kapcsolat nem létesíthető velük. E helyzet „kezelésére” szolgált a társutasság intézménye, amelyben a fennálló rendszer elismerte az ideológiai homogenitás ellenére egy szűk alkotói-értelmiségi csoportnak a világnézeti különállását, noha csavaros módon ez is a fennálló rendszer politikai érdekeit szolgálta. A külvilág felé ezek a korlátozott szabadsággal rendelkezők legitimálták (legalább látszatra) a diktatúrát, mert valamiféle plurális színezetet kölcsönözhettek a létező egyeduralomnak. A társutasság, szándéka szerint, erről szólt.

Ennek a politikai-művészeti alkunak a legnagyobb és reprezentatív képviselője Illyés Gyula volt, aki annak ellenére kivételezett alakja volt az 1948-at követő időszaknak, hogy a koalíciós időkben a Nemzeti Parasztpártban politizált. Kommunistának nem, nagy taktikusnak annál inkább lehet nevezni. Illyés 1948-ban, majd 1953-ban kapott Kossuth-díja pontosan kijelöli helyét életének ebben a szakaszában, ami annak ellenére nem vet rá jó fényt, hogy tihanyi nyaralójába vonult vissza a fordulat évétől a forradalomig, és íróasztalfiókjában már akkor ott lapult az Egy mondat a zsarnokságról című verse.

A társutasság a szellemileg belakhatatlannak tűnő világban az otthonosság illúziójával ajándékozhatta meg a félig-meddig fausti alkunak nevezhető aktus elfogadóit. Noha irodalmi utóéletük – haláluk után szinte teljes befogadói érdektelenségbe süllyedtek – abba az irányba mutat, hogy életművüket illetően a legkomolyabb árat fizették meg a hatalommal való egyezkedés miatt.

Mindezt azért villantom fel, mert elvben ez a választási lehetőség is nyitva állt volna a második világháború előtt és alatt meghaltak számára, ha még éltek volna 1948-49-ben. Elrettentő példának elég az 1913-ban született Sőtér Istvánra hivatkozni, aki az Eötvös Kollégium és a Sorbonne elit részlegének, az École Normale Supérieure korábbi diákjaként megírta A szegedi textilkombinát című prózai művét, a hazai termelési irodalom egyik „korszakos” darabját. A szereplehetőségek balra is nyitottak voltak. Déry Tibor belépése az MKP-ba 1945-ben logikusnak tételezhető fel, arról már kevesebben tudnak, hogy ugyanígy járt el Hamvas Béla is. Igaz, három évvel később szakított a politikával.

Talán soha nem volt még annyira igaz a megállapítás, hogy a Nyugat első nemzedéke, és sok-sok utánuk jövő kivételes tehetségű író, költő korán meghalt, mégis idejében. Rövidre szabott életük megmentette őket, hogy olyan erkölcstelen korban éljenek, amilyen 1945-1948 után köszöntött az országra. Hogy olyan megalázó és méltatlan feltételeket kínáljon számukra az alkotói sors életük kései szakaszában, amelynek feltételeit a kommunista diktatúra szabta volna meg.

Viszonylag korai haláluk mindettől megkímélte őket.

A holokausztban meggyilkolt alkotókra nem vonatkoztatható az írás címe. Velük kapcsolatban a legkevésbé sem állítható, hogy idejében haltak volna meg, bár az, hogy korán: mindenképpen igaz.

(A Hévíz 2015/1-es számában megjelent esszé szerkesztett változata.)

Szerző