A dilemma abban áll, hogy Le Corbusier - eredeti nevén a svájci származású Charles-Edouard Jeanneret -, egész életében, művészi pályafutásában nácibarát volt-e? Rajongott Hitlerért, Mussoliniért, a német megszállókkal együttműködött Pétain marsallért? Az évforduló alkalmából és az emlékkiállítás megnyitására, különböző kiadóknál egyszerre három könyv is megjelent, de a három közül valójában egy sem az életművet méltatta. A szerzőiket igencsak részletesen kizárólag az foglalkoztatta, hogy milyen eszméket vallott Le Corbusier, aki végül is csupán harminchárom éves korában kapta meg a francia állampolgárságot. Egymástól teljesen függetlenül mindhárman, arra a következtetésre jutottak, hogy a világhírű építőművész nem a befogadó ország demokráciájáért rajongott, hanem ordas eszmékért. Nem is nácibarátnak mondják, hanem minden árnyalatot mellőzve, fasisztának. Fönntartások nélkül.
A harcos fasiszta
Hiába évforduló, ünnepélyes kiállítás, szenvedélyes vita támadt, mondhatni az egész francia sajtóban. Csupán a Le Monde oldalain vagy négy cikk jelent meg. Akadt bíráló, aki igyekezett ugyan enyhítő körülményeket keresni, az alaphang mégis az elmarasztalás, a vád. Az egyik kötet azt emeli ki, hogy Le Corbusier abban az évben, amelyben megkapta francia állampolgárságát, halogatás nélkül a szélsőjobboldali körök rokonszenvét kereste. Részt vett 1934-ben a nácibarátok tüntetésén, amelyet a „tisztaság ébredéseként köszöntött”, majd Vichyben, a Hitlert szolgáló Pétain marsall székhelyén, 1941-ben és 1942-ben a Carlton szállóba telepített kormányhivatalban, másfél éven át „főhadiszállást” kapott. Rajongott a totalitárius rezsimekért, kendőzetlenül osztotta antiszemita nézeteiket.
Tanúságul idéznek édesanyjához írt magánleveleiből is. Az egyik, 1940-es keltezésű: „Ha a mi fegyvereink győznek, akkor a rothadás fölé kerekedünk, minden kitisztul, ilyen világban élünk majd”. Ugyancsak ebben az esztendőben, augusztusban: „A szabadkőművességet a zsidók pénzelik, részben ők a felelősök érte”. Végül két hónappal később, ősszel: „Hitler az életművét csodálatosan zárhatja le, Európa átrendezésével”.
Nem meglepő tehát, hogy amikor a Pompidou-központban megnyílt az emlékező kiállítás, szerte a világon, egyszerre 150 hírlap és más sajtótermék a következő címmel idézte a félhivatalos AFP szűkszavú közlését: „Le Corbusier, a harcos fasiszta”. A nemzetközi visszhang olyan kiterjedt volt, hogy a Francia Építészek Társasága (ahogyan a Le Monde minősítette: „a Le Corbusier kápolna”), amely találkozót szervezett az egyik kötet szerzőjével, Chaslinnel, az utolsó pillanatban lefújta a randevút. Arra hivatkozott, hogy „éppen iskolai vakáció van, a pillanat alkalmatlan a párbeszédre”. Az elutasított író azonban nem volt ennyire szemérmes. Nyilatkozatot tett közzé: „nem vagyok biztos benne, hogy ez az ürügy megállja a helyét. Amióta a könyvem megjelent, akadt, aki mintha csak áruló lennék, hátat fordított nekem”. Ehhez Jean-Luc Perez, az Építészeti Kamara főtitkára hozzáfűzte: „Tiszta őrület. Három könyv és semmi vita. Vannak, akik Le Corbusier-t múzeumba igyekeznek zárni, holott föltámasztására éppen a nyílt vita volna a legalkalmasabb módszer”. Mások, például Jean-Louis Cohen, ugyancsak művészettörténész, egyik könyvnek sem szerzője, azzal gyarapította az eddigi adalékokat, hogy megírta: kétségbevonhatatlan tények bizonyítják, Le Corbusier már 1934-ben arról ábrándozott, találkozhasson Mussolinivel, hűséget esküdhessen neki.
Mindenek előtt építész volt
Azóta indokolatlan minden szemrehányás amiatt, hogy a gyanúsítgatások egyoldalúak. Jelentkeztek védelmezők is. Nem mindig a legszerencsésebb érvekkel. Mint például Rémi Baudou, aki azzal igyekszik enyhíteni a vádakat, hogy az építész valójában soha nem rokonszenvezett a kárhoztatott nézetekkel, csupán megpróbált alkalmazkodni, karriert teremteni, igyekezett „eladni magát”. Vichy-be se Pétain imádata vezette, az ott eltöltött másfél év alatt megrendeléseket remélt, amelyek azonban elmaradtak.
Csalódottan hagyta ott a marsallt, búcsúzóul is azt írta, „Isten veled kedves szaros Vichy”. Amire Chaslin, az egyik legkíméletlenebbül bíráló könyv írója azzal replikázik: „magam, egészen mást gondolok. Le Corbusier alapjában ideológus volt, vezéralak, harcos csoport részese, kemény magé, teljhatalomról ábrándozott, de végül kurdarcra kárhoztatott”.
Ehhez a már föntebb idézett Cohen hozzátette, hogy az építész „minden osztályon fölülálló, megveszekedett antiszemita volt, de nem olyan rangos, mint, Céline, a kétségtelenül nagy író”, akinek az utókor teljesen meg nem bocsátott ugyan, de remekművét, az "Utazás az éjszaka mélyére" című regényt tiszteli, rajong érte. És Cohen idéz egyebet is Le Corbusier-től: „A svájci óraipart a zsidók vágták zsebre, zsidók a vásárlóik is, de ebben a minőségükben fizetni már nem igyekeznek”.
Az egyik Le Monde vitacikk is azt a dilemmát feszegette címében „hogy Le Corbusier fasiszta volt-e, vagy az építőművészet félistene?” A válasz Paul Chemetov városszervező szerint, olyan, mint amilyen maga a szemügyre vett kor is volt, csakis kétértelmű lehet. Bizonyíték gyanánt idézi az 1940-es évek elejét, amidőn Pétain marsall a megszálló nácikkal fegyverszünetet kötött, és a francia lakosság megkönnyebbüléssel köszöntötte ezt. Az akkori törvényhozásnak még Népfront párti képviselői is nagy többséggel szavaztak Pétainnek teljhatalmat, csekély kivételtől eltekintve „jó marsalliként” vélekedtek róla. És emlékeztettek a nem is nagyon távoli múlt szellemiségére, az ocsmány Dreyfus perre, a szélsőjobboldal egyik ősére, a Tűzkeresztesekre, majd később a háborút követő, már megváltozott hangulatú első hónapokra.
De Gaulle tábornokban volt annyi bölcsesség, hogy úgy vélekedjék, „ekkor már egész Franciaország ellenálló volt, néhány árulót kivéve”. Chemetov, a cikk írója fölidézi azt is, hogy ugyanaz a Párizs, amely Pétainért lelkesedett, egyik pillanattól a másikra de Gaulle-t kezdte imádni. És arra a következtetésre jut, meglehet, Le Corbusier csakugyan rajongott a nácikért, a parancsuralmi rendszerekért, de „mindenekelőtt nagy építész volt”, akire az utókor csakis elismeréssel emlékezhet.
A "hóhérok" bűvöletében?
Az immár tengerikígyóvá terebélyesedett vitát, amely természetesen az igényes hetilapok, magazinok oldalaira is betolakodott, nem maradhatott lezáratlanul anélkül, hogy az egyik legrangosabb szellemi fórum, a Le Monde des livres is ne szentelte volna neki csaknem egész oldalát. „Le Corbusier a homlokzat mögött” című szenvedélyes polémiát a lap vezetésének fölfogása szerint mi is összegezhette volna jobban, mint hivatkozása az egyik „legkegyetlenebb vádiratra”, Francois Chaslin könyvére. Ezzel a Le Monde, amely soha nem kertel, nem kendőzi el a véleményét még a legkényesebb vitákban sem, most is letette a garast. Azt fejtegeti, hogy tagadhatatlan, az építész megrendeléseket hajszolt, szaladt mindenki után, talán még a Kremlnél is, Rómában, Vichyben, de egész magatartását mégis csak az jellemezte, hogy imádta a fasizmust, annak ideológiáját, rendteremtésre törekvését, az antiszemitizmust, magáévá tette „a hóhérok eszmevilágát”.
Minderre tömérdek a tanúbizonyság, és nem csupán a „szűkebb” szakmából. Ha vannak mégis, akik megpróbálnak mentő körülményeket találni, csakis azért akadhatnak ilyenek, mert a cenzúra és az öncenzúra vak követői. A művész nevét egyesek hajlamosak rövidíteni. „Corbeau”-ként emlékeznek róla, aminek a pontos magyar fordítása a károgó madár, a holló.
A Le Monde szerint még ez is rokonszenvesebb, mint maga az elkárhozottan politizált építőművész volt.
