Kétértelmű arckép a volt elnökről

Angol szerző késői könyve, különösebb szenzáció nélkül, mégis tele újdonságokkal. Philip Short esztendőkig volt a BBC párizsi tudósítója, de csak most, Mitterrand halála után csaknem két évtizeddel tette közzé 900 oldalas életrajzát a hajdani francia államfőről, „Kétértelmű arckép” címmel. A kétértelműség nem a könyv tartalmát óhajtja jellemezni, hanem azt az államférfit, akinek szinte egész pályáján nem történt szinte semmi, aminek ne létezett volna többféle magyarázata.

Igazi újdonság, úgyszólván, csakugyan semmi sincs ezen a csaknem ezer oldalon. Ha vannak is, egyáltalán, azok sem politikai jellegűek, inkább a magánéletnek eddig rejtett részletei. Ezek is csupán azért ébreszthetnek érdeklődést, mert a brit krónikásnak első ízben sikerült intim vallomásra bírnia Anne Pingeot-t, azt az asszonyt, aki harminckét éven át volt Mitterrand élettársa, házasságon kívül született leányának anyja. Mitterrand eltökélten tartotta magát a „katolikus erkölcs” szigorú szabályaihoz; akinek templomban hűséget esküdött, azt halála napjáig nem hagyta cserben. Csak éppen közben mással is párhuzamos életet élt.

Amikor megismerkedtek, Francois Mitterrand 47 éves volt, Anne pedig húsz esztendős. A hölgy élénk természetű, intelligens, egyetlen szenvedélye a képzőművészet. Kettőjük találkozása az első pillanatban elbűvölte őt, mert mint mesélte, annakidején annyi férfit ismert, akik számára „mind unalmasak, érdektelenek voltak”. Mitterrand ellenben különlegesen fantasztikus, magasabb rendű, olyan, akinek az oldalán „minden megsokszorozódik”.

Valójában mégis hat esztendő telt el az ismerkedésüktől, amikor mindketten rádöbbentek, magával ragadta őket a szerelem. „Nem sablon ez – vallotta Anne Pingeot Shortnak, az angolnak –, s előrelátni nem is lehetett semmit. Minden olyan gyorsan történt”.

A barátok később föltették a kérdést, ha csakugyan így történt, miért is nem döntötték el közösen, hogy Mitterrand válik, faképnél hagyja hitvesét Danielle-t. Akadtak az őt jól ismerők között, akik úgy vélték, az ötödik évtized felé haladó férfi a pályafutását féltette, azért torpant meg. Mások ellenben azt vallották, hogy Mitterrand gyermekkora óta elszántan a katolikus egyház tanításait követte, azoktól eltérni jottányit sem hajlandó, mondhatni a hűbéri szabályok tántoríthatatlan híve, történjék bármi, a család szent.

Anne, a kedves, mindent másképpen magyarázott. A párja eltökélte, hogy a feleségét soha, semmi áron nem hagyja cserben. Kivált azért nem, mert elsőszülött fiúk, Pascal meghalt, és egy közös gyermek halála eltéphetetlen kapcsolatot teremt egy férfi és egy nő között. Esztendőkkel később Danielle újra teherbe esett, a fiú a Gilbert nevet kapta. A nyolcvanas években ő is szocialista politikus lett. Alighanem az elhunyt fiú emlékére Gilbert első gyermekének a Pascale (a Pascal női megfelelője) nevet adta.

Nos, az „ifjú szerelmesek” sokat barangoltak, rejtőzködtek, hogy a lehető legtöbbet lehessenek együtt. Az egyik ilyen kiruccanáson, (ez már 1965-ben volt, Mitterrand csaknem két évtized múlva lett elnök) átgázoltak egy bűbájos fenyves erdőn, az atlanti partok mentén, közel Biarritz-hoz, egy tisztáson rábukkantak egy omladozó faházikóra, kedves és vonzó volt.

A környékbeliek a helyet Latche-nak hívták. Francois-t bűvölte el valójában, magával vonszolta párját, s azt mondta neki: „Nézd csak, ez a mi házunk lesz”. Anne lelkesedett, kijelentette, ez kettőnk szerelmi fészke. Egy ideig így is lett, de Mitterand váratlanul más döntésre jutott. A ház valóban közös lett, de nem Anne-é, hanem Danielle-é.

„Fiatalon az ember roppant erősnek érzi magát. Fejben már részleteiben is berendeztem a kis tanyát. Mitterrand levelei olyan szenvedélyesek voltak, mindig erről írt nekem, Negyven év multával döbbentem rá, milyen naiv is voltam, amikor rájöttem, hogy tévedtem, változtatni nem lehetett már. Amikor a tudatomba ért, hogy nem én vagyok már a kedvenc, borzalmas pillanat volt, mindhiába…” – emlékezett vissza Anne.

Ennek ellenére úgy döntött, történjék bármi, ő örökké hűséges marad. „Rajta kívül, fogalmazta meg, senki másom soha nem volt. Sem előtte, sem utána. Imádni azt, akit szeretünk, mérhetetlen boldogság. Szüntelenül megújuló egymásra találás. Harminckét esztendő boldogság és néha boldogtalanság. Cudar, nagyon cudar. Francois-nak volt egy mondata, amelyet csodálatosnak véltem.

Azt fejtegette, hogy örök szerelem valójában nem létezik, az ellentéte azonban igen, Légy bizalmatlan a higgadt, csöndes szerelem iránt, – mondta - és minden rendben lesz. Borzalmas, nagyon borzalmas, mert a szerelem nem hunyhat ki soha”. Közben azonban ott volt a kétség, a habozás. Elég hamar rádöbbent arra, ha meg akarja osztani az életét szerelmével, már pedig ez volt a legforróbb óhaja, akkor házasság nélkül kell függetlennek lennie.

Egy diploma önmagában kevés a lakbér kifizetéséhez, a kiegyensúlyozott élethez, ezért párja tanácsára elhatározta, hogy muzeológus lesz, hozzájut ahhoz a biztonsághoz, amelyet önmagán kívül nem tud garantálni neki senki. Nekifogott a jogi tanulmányoknak is, és ehhez meg is kapta az égre-földre esküdözött támogatást. Olyan betartott szó volt ez, ami az elfogult szemléletben aranyat ért.

Meglett aztán az „ajándék” is. Magánklinikán született meg közös leánygyermekük, 1974. december 18-án, Avignonban, akit a Mazarine Marie névre kereszteltek. Tudni kell, hogy másfél évvel korábban Anne Pingeot „ultimátumot” intézett szerelméhez. Úgy érezte, valaminek történnie kell, elvégre Hamarosan eléri harmincadik életévét, megvan már az életpályája is, muzeológusként meg is kezdte a munkát a Louvre-ban: a XIX. századbeli szobrok gondozója lett, nagy tekintélyt vívott ki magának.

Tudta már tévedhetetlenül, hogy soha nem lesz Madame Mitterrand. Viszont mindenáron gyereket akart attól, aki három esztendő múltán már hatvanéves lesz. Ha ez a kívánsága nem teljesül, közölte, vége köztük mindennek. Mitterrand kapitulált… Anne éppen az első elnökválasztási jelölés idején közölhette, gyermeket vár. Franciaország nem volt már az a megrögzötten erkölcscsősz állam, de még az 1970-es évek elején is nem volt zavartalan társadalmi állapot leányanyának lenni.

Ebben az időben a jövendő atya szocialista pártküldöttség élén Kubában járt, felesége kíséretében. „A hetedik hónapban voltam, ő pedig Havannában tűnt fel, őnagyságával”, került az önvallomás soraiba. És hozzáfűzte: „Soha nem kaptam tőle semmiféle ajándékot. Mazarine Marie volt az egyetlen”.

Mitterrand nem volt érzelgős, de romantikus igen. Később aztán, esztendőkkel később, a „törvénytelen kis jövevényt” hivatalosan mégis elismerték. Igaz Mazarine nem Mitterrand, hanem Pingeot néven doktorált filozófusként. Szakdolgozatának hőse Descartes lett. És írni kezdett, úgy érezte, ebben a famíliában ez a törvényszerű. Több kötete jelent meg, köztük olyan is, amely 60 000 példányban kelt el, igazi siker azonban nem lett egyik sem.

Aztán elérkezett 1996. január eleje. Mitterrand végküzdelme a rákkal, a kórházban. Tarot doktor, a személyes orvos közölte, az elmúlással küzdő beteg azt kéri a családtól, ne látogassa senki, egyedül kíván küzdeni a véggel. „Aki szeret igazán, az megérti majd” – fűzte hozzá. Danielle, a feleség mégis túltette magát rajta, bement a kórterembe. De már nem szólhattak egymáshoz, mert Tarot doktor csillapító injekciót adott be, ezt is utólag Anne Pingeot közölte a nagyvilággal.

Vallomásában az volt az egyedüli újdonság, hogy a kétszeres volt köztársasági elnök „kegyes halálban” részesült. A temetésen kivétel nélkül ott volt mindenki, a törvényes hitves, a gyerekek, az unokák, egymás oldalán Anne, a páratlan szerelem és Mazarine az elismert leány. Jacques Chirac, az utód így emlékezett akkor: „Francois Mitterrand teljes, hiánytalan életet élhetett”.