A gazdaság nem felejt

Ezen a héten ismét előkerült az igazság egy minden korábbinál fontosabb darabja az M4-es autópálya-építés ügyében: az Európai Unió Bizottságának Regionális Politikai Főigazgatósága most fedte fel, hogy a magyar kormány még 2014. szeptemberében - miután az unió alapvető technikai és költséghatékonysági fenntartásaira sem volt képes kielégítő válaszokat adni -, minden további nélkül visszavonta a finanszírozás iránti kérelmét. Tehát amikor hosszú hónapokkal később épp Brüsszel állítólagos kartellgyanúja miatt állította le a beruházást, akkor ez a hivatkozás azért sem volt igaz, mert az uniós intézményeknek már semmi közük sem volt a projekthez.

A rezsim propagandistáinak persze tudniuk kellene, hogy ilyen horderejű értesüléseket manapság reménytelen manipulálni; mivel se a kifelé, se a befelé áramló hírek nem állnak meg az országhatáron, hát egykettőre kiderül, miként hamisítják meg az információkat. Mégis, mintha makacsul hinnék, hogy így vagy úgy legalább a társadalom többségét félrevezethetik. Ennek a kitartó ostobaságnak éppenséggel minősített esete, ha történetesen még valami számukra kedvező hír kapcsán is több mint kínos meséket kezdenek előadni. Ezúttal például a Fitch Ratings hitelminősítő némileg módosított adósosztályzata kapcsán - amely ugyan továbbra is a befektetési bóvlikategóriában tartja az országot, ám a változatlan besorolás mellé pozitív jelzőt tesz. Ez még nem siker, de legalább reményt keltő, és az elemzők ekként is értékelik. De vajon hogyan reagál a kormánypárt?

A Fidesz képviselőcsoportja közleményben üdvözli a Fitch kedvező jelzését, és leszögezi, hogy a magyar gazdaság elismerése kivált azért jelentős eredmény, mert amikor 2010-ben átvették a kormányzást, küszöbön állt az államcsőd, és Görögországgal kerültünk egy szintre. Nos, ismerjük ezt az öt éve szívósan ápolt kormányzati legendáriumot, amely szerint Bajnai Gordon miniszterelnöksége krízisbe taszította az országot; nincs tehát abban semmi meglepő, hogy a Fidesz megint egyszer felteszi az ismert lemezt, és az egykori tényeket elhazudva akarja felértékelni a hitelminősítő mai jelentését. Olcsó és primitív trükk, de a teljesen tájékozatlanok akár be is vehetik.

Csakhogy Orbánék ugyanekkor azzal hitegetik a piac szereplőit, hogy kiszámítható, hiteles gazdaságpolitikát óhajtanak folytatni, és leghőbb vágyuk, hogy a külföld - mindenekelőtt a befektetők köre - bízzon bennük. Ám a gazdaság világa nem felejt. A nemzetközi szakértők pontosan emlékeznek arra, mi történt valójában 2010-ben, és ha úgy látják, hogy a magyar kormánypárt továbbra is „kreatívan” átértékeli a közelmúlt tényeit, levonják azt a logikus következtetést, miszerint ebben az országban semmi sem változik: a hatalmon lévők továbbra is emelt fővel hülyének néznek mindenkit. Hiszen hogyan lehetne hinni azoknak, akik nem átallnak átírni egy olyan, ma már gazdaságtörténeti jelentőségű folyamatot, amely Európa pénzügyi és politikai establishmentje szeme láttára, mi több, segítségével ment végbe?

Tudniillik 2010-ben, noha az akkor ellenzékben lévő Fidesz a gazdasági apokalipszis rémével kampányolt, szlogenjei mégis szöges ellentétben álltak a valósággal. Az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap szakértői – minthogy meghitelezték a pénzügyi konszolidációt -, 2008 óta permanens vizsgálat alatt tartották az államháztartást. És rendre visszaigazolták a hivatalos minisztériumi adatokat; elfogadták a hiányszámot, valamint a 2011-re tervezett költségvetést. Mert tarthatónak ítélték – feltéve, hogy a következő kormány a Bajnaiékhoz hasonló gazdálkodási fegyelmet tanúsít. A nemzetközi piacok és elemző intézetek szintén elismerték a magyar stabilitást; úgy látták, hogy lassan kilábalunk a bajból, fokozatosan beindul a növekedés – és épp ezért igencsak megdöbbentek, amikor a hatalomra került Orbánék egyszercsak a „szekrényből kihulló csontvázakról”, meg csődhelyzetről kezdtek beszélni.

Kósa Lajos és Szijjártó vitték a prímet. Ők voltak azok, akik egy amúgy szép júniusi napon a görög krízishez hasonlították a magyar viszonyokat; áperté kijelentették, hogy az ország összeomlás előtt áll, és rendkívüli intézkedéseket helyezett kilátásba. Varga Mihály pedig sietve megerősítette, hogy „vészhelyzetben vagyunk” – ezt a blöfföt az osztrák államkötvényektől a lengyel zloty-ig egy sor pénzeszköz azonnal keményen megszenvedte; és persze ekkor kezdődött a forint mélyrepülése is.

Hamar kiderült: a kormánypártiak ezt a kétségbeejtően felelőtlen manővert annak reményében hajtották végre, hogy az unió hozzájárul a büdzsé hiányának majd’ a duplájára emeléséhez. De mint tudjuk, ebből semmi nem lett; a világválsággal küszködő Barroso és Merkel egyaránt elutasította a Brüsszelbe zarándokló Orbánt: határozottan megtiltották a fedezetlen fiskális lazítást.

A miniszterelnök pedig - mintegy revansként – belevágott annak az unortodox magyar modellnek a kivitelezésébe, amely két évvel később recesszióba vitte a gazdaságot, és sorozatos, összességében többezer milliárdos megszorításhoz vezetett. Erre talán még a laikus civilek is jól emlékeznek. Ha másért nem, hát azért, mert mindennapjaikban máig megszenvedik a következményeit.