Lökd ide a sört!

Volt egy hang ami gyakorlatilag betöltötte a gyerekkorom. Apám verette a nótákat otthon a lemezjátszóról, hétvégénként minden meccs után zenegép kísérettel élőben is nyomták a kézipálya melletti Bányász presszóban. Ha nyertek azért, ha vesztettek akkor meg azért. Mi kölykök meg fagyitól ragadós képpel, elmélyített kölyökgólya hangon igyekeztünk beszállni a nagyok kórusába mikor a refrénig értek: lökd ide a sört! (...) Az én korosztályomnak a szörényibródy akkor lett "valaki", addig csak furán kinéző arcok voltak otthoni lemezborítókon. Pár évvel később, mikor épp a fiatal felnőtt korba léptünk megjött a rendszerváltás, és ezek az arcok mind oldalt illetve pártot választottak maguknak, mintha kötelező lett volna. Aztán politikusok jöttek, ciklusok teltek, a régi korról egyre több lett világos előttünk is. Azok a sorok, amik anno apáinknak, anyáinknak jelentettek valamit, számunkra is értelmet nyertek. Megtudtuk, hogy Vikidál besúgó volt, és az egyre mélyülő közéleti árok partján átpillogva vártuk, hogy reagálják ezt le ők. Meg ugye arra is kíváncsiak voltunk, hogy az egykori mozgalmárok, a lázadó beat nemzedék ikonjai mit szólnak majd ahhoz, ha újraéled az acélgyörgyizmus huszonévvel az elmúlása után. Jó, sokat várni nem kellett. (...)