Előfizetés

Élőhalottak kavalkádja

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2015.06.03. 07:45
Dorn doktor (László Zsolt ) és Arkagyina (Oszvald Marika) FOTÓ: PUSKA JUDIT
Oszvald Marikát, az ünnepelt és szeretett operett szubrettet csábította el Csehov hősnőnek az invenciózus fiatal rendező, Fehér Balázs Benő, a Sirály előadásába. Érdekes kísérlet lett a végeredmény az Átrium Film-Színházban, a Kultúrbrigáddal közös produkcióban.

Oszvald Marika Arkagyina szerepében belibben az Átrium színpadára. A nézőtér felől érkezik hátulról, mint aki messziről jön, először a hangját halljuk. Behízelgő ez a hang, öntetszelgően édeskés, van benne valami, amin kapásból érződik, hogy hamis, és ezért rögtön nevetünk is rajta. Ez a szerep szerinti hang, nyilván azt kérte a rendező, Fehér Balázs Benő, hogy ennyire mesterkélt legyen.

De közben persze megismerjük Oszvald Marika civil hangját is, konstatáljuk, hogy íme, itt van a nagy operett szubrett, a méltán sztár, ha úgy tetszik, az este szenzációja, élete első prózai szerepében, és ráadásul kapásból egy Csehov hősnőként. Vagányság egy fiatal rendezőtől, hogy erre rádumálta. Oszvald tartott az egyetemen egy kurzust, és nyilván hatott az elementárisan vibráló személyisége, az örök nyughatatlansága, az, ahogy mer akár túl sok is lenni. És ezek a tulajdonságok sok tekintetben egyeznek Arkagyina személyiségjegyeivel is.

Persze Oszvald tud másokra figyelni, Arkagyina viszont annyira középpontba állítja magát, annyira primadonna civilben is, hogy szinte arra is képtelen, hogy másokat észrevegyen. A rendező rápakoltat néhány lapáttal Oszvald szubrettségére, használja a színésznő maximális profizmusát, roppant munkakészségét, és ebből a kezdetekben mintha Arkagyina meg Sirály pamflet kerekedne.

Halmozódnak a gegek. Még egy színes magazin is előkerül, aminek címlapjáról az ünnepelt sztár mosolyog, és a lapot ráadásul ő mutogatja. Állandóan izeg-mozog, fészkelődik, akár széles mozdulatokkal kaszál a kezével, kényszeresen igazgatja a parókáját. Ha úgy tetszik, mint Arkagyina, igyekszik lejátszani mindenkit.

Ott voltam a Sirály bemutatója előtt két nappal a Budapesti Operettszínházban, a Csókos Asszony 150-ik előadásán. Ebben Oszvald Hunyadinét adja, a ripacs önkedvelő színészt, aki a legjelentéktelenebb helyeken való fellépéseivel dicsekszik egyfolytában, és állandóan meg is mutatja, hogy milyen fergeteges alakítást is nyújtott ő. Annyira röhögtető, hogy kő kövön nem marad. A józsefvárosi asszony és ezúttal Arkagyina, jó néhány hasonló vonást mutat. Fura módon egy tőről fakadnak.

Trepljov, a színésznő fiaként, bevezető monológjában - amit egyébként ez alkalommal írt a szövegkönyvbe Fekete Ádám dramaturg - indulatosan támadja éppen ezt a hamisságot. Porogi Ádám úgy játssza, hogy szinte nyilvánvaló, elvet mindent, ami addig volt. Korholja a kőszínházakat és az alternatívokat egyaránt. Sértetten ömlik belőle a szó, miközben bízik magában annyira, hogy ő majd megváltja a világot. Tóparti, szabadtéri színházi próbálkozásában új formaként maszkot rak a szereplőkre, üvölt a zene, kúszik a szárazjég, és Nyina nekiveselkedetten a szín közepén ágál.

A bajom az ezzel a jelenettel, hogy egyértelműen röhejes. Talányosabbnak kellene lennie, hogy Trepljov valódi tehetség-e, aki ide nekem az oroszlánt is típusú vehemenciájával bizonyos dolgokat túlspiláz, vagy akaratos dilettáns, aki nem is nagyon tudja, mit csinál, lényeg az, hogy minél bombasztikusabb legyen. Ha ennek az előadás az előadásban jelenetnek nevetségessége mellett nincs költészete, akkor nehezen hihető, hogy ez az ember szuper érzékeny, annyira, hogy átlátja, zsákutcába jutott az élete, aminek képes önkezével véget vetni.

Az előadás végén a szereplők többségére újra maszk kerül, jelez ez egyfajta elembertelenedést, „betokozódást”, megmerevedést. A baj az, hogy a maszkos színjátszás, ahhoz, hogy igazán kifejező legyen, kimunkált, stilizált játékmódot igényel, ez ebben az esetben nincs meg, így olykor a maszk nem erősíti, hanem gyengíti a hatást.

Az egymástól elütő stílusú részek az utolsó felvonásban igyekeznek közös nevezőre jutni, ez hol sikerül, hol nem, mert az energikus szertelenség, a nagyot akarás, ami egyébként határozottan erénye is a produkciónak, szinte lehetetlenné teszi.

Kaszás Gergő jóval fiatalabb Trigorin Arkagyinánál, el is játssza, hogy ő még menő pasas, a nője pedig már hervadozik, ezért is vágyik fiatal lányra. De Kaszás azt is megmutatja, hogy ünnepelt íróként sem hisz magában, és életkorkülönbség ide, vagy oda, elnyomva érzi magát a hiperaktív, domináns nő oldalán. Trokán Nóra Nyinaként remekül, időnként hátborzongatóan játssza végig azt a folyamatot, hogy egy hittel, nagy reményekkel teli lányból hogyan lesz kiábrándult, középszerű színésznő.

Jelképes, hogy végül beöltözik Arkagyina ruhájába, ő is ugyanolyan kiégetté vált. Dorn doktorként László Zsolt ruganyos járású, látszólag laza ember, de valójában ő szintén halálosan megfáradt, ahogy mindenki. Mihályfi Balázs ingerlékeny, hamar felfortyanó ügyintéző, Parti Nóra a feleségeként a rondaságig elszürkült mellette. A lányukként Szilágyi Csenge maga a megtestesült reménytelenség.

Orosz Ákos tanítóként ugyancsak nem jut egyről a kettőre. Szorinként, Arkagyina idős testvéreként, a színpad jobbszélén, Derzsi János lefekszik, és megmerevedve úgy marad. Ebben az esetben jó szolgálatot tesz a rajta lévő maszk, már eleve olyan tőle, mint egy élőhalott, nem is vesszük észre, mikor száll el belőle végleg a lélek.

Csupa élőhalott tengődik a színen. Már Arkagyina sem röpköd, virgonckodik, ő is megdermed, élettelen bábbá válik. Trepljov pedig nem a színfalak mögött, hanem a többiek előtt lesz öngyilkos. De tán már ezt sem észlelik, elsüllyedtek saját magukba. Izgalmas kísérlet az előadás, ami helyenként komoly eredményre jut, máshol megmarad kísérletnek.

Közelkép - Címlapsztori

Kevés szakkönyv dicsekedhet azzal, hogy bármelyik oldalon üti is fel a köznapi kétkezi olvasó, olyan szöveget talál, amibe szívesen mélyed bele azonnal. Kárpáti György Címlapsztori című könyve ilyen. Az alcíme magyarázza, mitől is érdekes a nem szakember érdeklődőnek is 350 oldalas könyv bármelyik lapja.

Az újságírószerep változása az amerikai hangosfilmben – mondja az alcím, a szerző a harmincas évektől napjainkig tekinti át az amerikai hangosfilmet, hogy végig kövesse az újságíró figuráját, méghozzá a teljesség igényével. A „sajtómunkás-film” természetesen nem külön műfaj, ám már a kezdetektől fogva az amerikai mozi népszerű, olykor ikonikus figurája az újságíró. Kárpáti nem csak filmkritikus, hanem egyetemi adjunktus is, amellett, hogy fiatal kora ellenére a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének (FIPRESCI) már másodszor is megválasztott alelnöke.

Mondhatni, nyakig ül a mozgóképben, nem csoda, hogy a sok évig tartó kutatói munkája többszáz hangosfilmre terjedt ki. Akár tankönyvnek is tekinthető a kötet, precizitása és alapossága miatt. Mégis, bármely oldalon nyitjuk is ki a Címlapsztorit, a könyv nem hagyja magát becsukni, filmsztori követ filmsztorit, a teljesen közérthető elemzések mind a filmhez visznek közel. A olvasó olyan címeket is talál a könyvben, amelynek mozgóképével itthon nem találkozhatott a mozivásznon, ezek felfedezés számba menő leírások és elemzések.

Az avatatlan érdeklődő pedig a filmhez, mint műfajhoz, a képek és tartalom értő megközelítéséhez is kap érdekes és hasznos információkat. Közben az amerikai film egy sor nagyformátumú alkotójának a sajtó szerepéről alkotott felfogása ismerhető meg, s ez izgalmas korrajz is a film fénytörésében. Igazi filmes kaland. Ráadásul a Kultúrbarlang kiadó a kötethez DVD-t is mellékelt: A siker édes titka című film emblematikus sajtófigurákat idéz meg két emblematikus amerikai sztár, Burt Lancaster és Tony Curtis főszereplésével.

Magyar Bálint újra a maffiaállamról írt

Publikálás dátuma
2015.06.02. 07:47
Csepeli György, Závada Pál és Magyar Bálint FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Imádunk áldozatok lenni - mondta Magyar Bálint A magyar maffiaállam anatómiája című könyvének bemutatóján. Az egykori miniszter, szociológus, az SZDSZ egyik alapítója és volt elnöke magyarázatképpen hozzátette, új műve nemcsak a Fidesz maffiaállamának konkrét témájáról szól, hanem egy kicsit saját magunkról is. A méltóságról, a panasz és szenvedéskultúráról, amit ő maga főleg az ellenzéki „betelefonálós” műsorok nézése közben érez.

Az új könyv Magyar Bálintnak a témában született eddigi írásainak az idegen nyelvű kiadásokhoz készült bővített, megújított és a kritikai megjegyzésekre reflektáló összegzése. A könyvet Závada Pál író és Csepeli György szociológus segítségével mutatta be a szerző. Aki arról is beszélt, hogy Magyarországon egyszerűen nem működnek azok a kritikák, amelyek demokratikus rendszerekben általában igen. Magyar Bálint ezzel indokolta azt a szenvtelen fogalmazási módot, ami az egész könyvet jellemzi.

A szerző ezzel a témával már nem először foglalkozik az utóbbi időben. Tavaly jelent meg A Magyar polip – A posztkommunista maffiaállam című könyv, amelyet szerkesztett és előszóval látott el. A mű a második Orbán-kormány tevékenységének a baloldali liberális értelmiségi ellenzék több képviselője által megfogalmazott éles kritikáját tartalmazta.

Az új könyvet pedig a Kossuth Kiadó azzal bocsátotta közre, hogy Magyar Bálint a posztkommunista maffiaállam fogalmával új értelmezési keretet és nyelvhasználatot teremtett Orbán rendszerének leírására. Ennek pedig ma már mind a tudományos, mind a politikai diskurzusban megkerülhetetlen magyarázó ereje van.