„Jó halált,semmi mást!” –mert ez a kulcs,amellyel
kitörhet félsze börtönéből
S magára lelhet, mellyel e földön már az ember
édent idéz,új ég felé tör!
………………………………..
Mivel nincs túlvilág és semmi oly titok ma,
Meddig az elme el ne jutna,
Esküdjünk ésszel is szívünk-rég-gyanította
Mors bona,nihil aliud-ra!
Egy percre föl nem adva jogunkat az örömre
Végig így lesz víg a tusa,
S ha mégis győz a sors,legyünk – éljent dörögve-
Sorsunk Dugovics Titusza:”
/ Illyés Gyula: Mors bona,nihil aliud/
Sajátos gondolatkísérlet, vagy tudománytalan találgatás? Az elsőnek szánja és a második csapdájába esik be Bod Péter, a Népszava 2015. május 23-i számában. Mi lett volna ha? - kérdezi cikke élén, majd felsorolja a huszadik századi magyar irodalom első feléből azokat a Nyugat első nemzedékében számon tartott klasszikusokat - a kivételesen idős, 68 éves - Ady Endrétől a nála jóval fiatalabb Babits Mihályig, Karinthytól Móráig, Móriczig,Tóth Árpádig és József Attiláig, akik mind életük ötödik-hatodik évtizedében – a szerző szerint- , "idejében búcsúztak a földi élettől".
Valóban "szerencsések" voltak?
De vajon valóban - mors bona, azaz jó halál volt-e az ő korai távozásuk? A cikkíró arra hivatkozik, hogy ennek köszönhetően kerülhették el a túlélés szakadékát, a kommunista hatalomátvétel végzetes következményeit, a diktatúrát, a magyar történelem legrettenetesebbnek mondott esztendejét, 1948-at. Eszerint a logika szerint - az idejében jött búcsú - jó halál… (Az igazság kedvéért, a névsor végén ott szerepel, ellenpéldaként a harmincöt éves Radnóti Miklós és a 44 éves Szerb Antal, akik, bár nem lehettek sorsuk Dugovics Tituszai, azért nem élhették végig az emberi élet teljes ívét, mert gyilkos kezek taszították őket a halálba.)
A többiek - a „szerencsések” – mégis csak ágyban, párnák között búcsúztak… Mintha mit sem számítana, hogy az emberiség - az orvostudomány - századok óta mekkora erőfeszítéseket tesz az emberélet meghosszabbításáért? Hogy a világ számos országában ma is zajlik a „meghívott halál,” az eutanázia körüli vita? Hogy még a természet rendjének megfelelően, idős korban bekövetkező elkerülhetetlen halál is szomorú esemény, nemcsak a távozó családtagjai, hanem a szűkebb-tágabb környezete számára is. De különösen fájdalmas, amikor nem csak sejthető, tudható is, hogy az illető, akit gyászolunk, „tele bőrönddel”, félbehagyott életművel, meg sem született alkotásokkal távozik. Nagyon nyomós okai kellenek Bod Péternek ahhoz, hogy embersorsok, költői pályák bírájaként ne szomorítsa, keserítse őt a magyar irodalom nagy családjának hihetetlenül nagy, kiszámítható vesztesége.
Nézzük tehát az érveket. Mi bizonyítja, hogy a második világháborút, a fasizmust, a német megszállást túlélő, az új diktatúra iránt sem fogékonyságot, sem rokonszenvet nem mutató írástudók, akikre Bod szerint eleve ellenségként tekintett volna az új rendszer, valóban szerencsések voltak, amiért – haláluk árán – megmenekültek a rájuk váró végzettől? Megmenekültek a „társasutas” kollaboráció vétkétől, az üldöztetéstől, a valószínűleg rájuk mért szilenciumtól, sőt, a „kritikai inzultusokat követő büntetőjogi következményektől”, magyarán a börtöntől? Hogy a történelmi fordulatot követő években, a cikkben idézőjelben megnevezett felszabadulás után, kivételesen és kivételezetten szerencsések, bátrak voltak, akik az emigrációt választották? A közismert és felsorolt példák valóban igazolják, hogy Cs.Szabó, Márai, Határ Gyöző és mások – a világ túlsó felére került túlélőként nem egyszerűen átvészelték, de szellemi lényként is túlélték az önként vállalt száműzetést. Magatartásuk és alkotásuk minden elismerést megérdemel. Ám mégse áltassuk magunkat és a jövő irodalomtörténészeit azzal, hogy ők valamennyien, - vagy közülük legtöbben -, tehetségükkel arányos életművet hozhattak létre az idegen közegben.
Szükségszerűnek mondható, hogy a huszadik század első felében született magyar irodalomnak azok a jelentős képviselői, akiknek nem adatott meg a Bod Péter megnevezése szerint „idejében jött” halál, nagy többségükben itthon maradtak. Soraikban nem számítottak kivételnek azok, akik még őrizték eszméiket és eszményeiket a fiatalon megélt forradalmak korából. A magunk diákkorából még emlékszünk rá, hogy milyen könnyű dolguk volt azoknak a szerkesztőknek, akik a nekünk szánt tankönyvekben a két forradalom korszakában született (később agyonhallgatott) forradalmi versekkel, a korabeli lapokban közölt lelkes publicisztikai írásokkal bizonyították, hogy a legjobbak – és nem csak Tóth Árpád, - letagadhatatlanul „az új Istent” szolgálták. A forradalmakat követő Horthy korszak nem a szabadságból, a demokráciából, hanem anak hiányából, a szabad szellemet gúzsba kötő elnyomásból adott a magyar értelmiségnek leckét.
Balázs, Déry, Lányi...
A Tanácsköztársaság traumáját követő kiábrándulás mérlegét megvonva is elmondható, hogy a három millió koldus országában a baloldalhoz tartoztak a földreformot sürgető népiek, de az olyan, a fasizmus veszélyét időben felismerő, később akár kávéházinak bélyegzett polgári írók is, mint Nagy Lajos. Akik nemcsak túlélőként, hanem alkotóként is töretlenül, vagy a történelmi törésvonalakon túl jutva is folytatták életművüket. Amiből például Nagy Lajos estében nem törölhető ki sem az ostrom után született Pincenapló, sem a későbbi, több korszakon átívelő önéletrajz. De 1988-ig, halálának évéig, a polgári Sőtér István sem csak a szegedi textilkombinátba kalauzolta el olvasóit, ahogy az idézett cikkből kitűnik, hanem a magyar- és a világirodalom rengetegébe is. Megírta nemcsak Fellegjárást és az Évgyűrűket, hanem irodalomtörténetünk jó néhány fontos fejezetét is.
A kommunista múltját a történelem szorongattatása közben is vállaló Balázs Béla és a huszadik századi regényirodalmunkból kitörülhetetlen, egyetlen igazán klasszikus mozgalmi regény, a Befejezetlen mondat írója, Déry Tibor is megmaradt a fiatalon választott rögös úton. Sorsának elégtétele lett, hogy a hosszú ideig csak két, kéziratos példányban őrzött, elrejtett Befejezetlen mondat zökkenő nélkül került be az új kánonba. Igaz, a sztálinista korszak esztétikai dogmái, a szocialista realizmus jegyében hirdetett hamis elvárások lehetetlenné tették számára az új nagy mű, a Felelet befejezését, de írói munkásságát még a börtönévek terhét viselve is folytatta. Kései munkái – a G. A. úr X-ben, A kiközösítő vagy a Szerelem - igenis, akár a túlélés ajándékaként értékelhetők.
Tény, hogy Balázs Béla és Déry pártválasztását, következetességét illetően Bod Péter is megértőbb. De nyilván kívül esik látókörén, hogy a veterán szerepét büszkén vállaló, kétségtelen írói tehetségét a későbbiekben sajnálatosan aprópénzre váltó Illés Béla; a Kárpáti rapszódia című, szocialista bestseller sikeres írója, természetesnek tartja, hogy a harcos, akit fejbe vágnak a zászlórúddal, tovább menetel ugyanaz alatt a zászló alatt. Lányi Sarolta, a Nyugat halk szavú poétája, akit tartok tőle, hogy a cikkíró ugyancsak „a Moszkvából érkezett kései kommunista hittérítők” közé sorolna, az eszméhez és a társhoz hűségesen, „akart vaksággal” tart ki 17 évet a Gulágon raboskodó férje mellett, és hazatérése után szóban, versben, „gyászfátyolban” siratja.
Igazolhatatlan történelemhamisítás lenne azonban, ha csak a baloldalhoz tartozó írástudók nem egyszer embert próbáló sorsának alakulásáról szólnánk, és hallgatnánk azokról, akik a történelmi korszakváltást, - a túlélést - traumaként élték meg. És nemcsak azért, mert Bod Péter hipotetikus jövőképében főszereplőként ők állnak az előtérben, hanem mert ők is a magyar irodalom fontos részét alkotják. Akik ideig-óráig - 1953-ig, vagy 1956-ig -, valóban a hallgatást választották, vagy éppen a kulturális politika méltánytalansága folytán, arra kényszerültek. Ahogy kiváló festőknek a könyvillusztráció, rangos költőknek a gyerekirodalom és főként a műfordítás kínált menedéket. Akik a szocialistának mondott országokban és években nem vállalták a rendszer ideológiájának feltétel nélküli szolgálatát, nem lettek politikai komisszárok, tisztek vagy cenzorok, a hazai szélárnyékban többnyire lektori, tanári vagy fordítói munkával keresték meg maguk és családjuk számára a polgári megélhetést. Kétségtelenül vesztesége volt ez a magyar irodalomnak is. De azért az igazán elhivatottak számára ez nem tette lehetetlenné az alkotó munkát.
Megadatott az alkotás lehetősége
Németh László, miután a fordulatot követően – igaz, még parasztpárti politikusként -, nemzetmentő hevülettel kidolgozta hazai tanügy rendezését szolgáló elveit, vásárhelyi tanári munkája mellett Tolsztojt fordított, olyan sikeresen, hogy a magyar Karenina Annáért 1951-ben még Kossuth díjat is kapott. Bár akkor is tudható volt, hogy az ilyenfajta kivételes megbecsülés, látványos kitüntetés a lelkek megvásárlását szolgálta, azért ez az istencsapás mégsem nevezhető üldöztetésnek. Németh életrajzírói és monográfusai igazolhatják, mekkora súlya van életművében a fordulatot követően megszülető Iszonynak, vagy a későbbi drámáknak, akár a Széchenyinek, akár a Galileinek.
Börtönben 1945 után - az 1956-os forradalom leveréséig magyar író, tudtommal - a nyilas eszméket nyíltan szolgáló Erdélyi Józsefen kívül - nem volt. De az ÁVÓ még 1957 után is elsősorban a kommunista értelmiségiek; írók, újságírók között kereste és találta meg áldozatait. (Kedves kollégám, az Irodalmi Újság párttag munkatársa, Varga Domokos elsősorban a joggal becsült, már-már klasszikussá avatott és „természetesen” szabadlábon hagyott népi író, Tamási Áron gondolatainak terjesztéséért került börtönbe.)
Még a Vezér című verséért és jobb felé hajló nézeteiért meghurcolt Szabó Lőrinc is elkerülhette a legrosszabbat, és mert szerencsére nem sikerült idejében meghalnia, nem sokkal a fordulatot követően megírta, és néhány esztendős késéssel megjelentethette a remek Tücsökzenét. Ottlik Gézáról pedig azt véli tudni az irodalmi emlékezet, hogy az Iskola a határon akkor még munkában lévő kéziratának szerzőjét a nem is alaptalanul sztálinistának tartott Írószövetség közbenjárása mentette meg a kitelepítéstől. Így lett ő is egyike azoknak, akik az idejében érkező halál fenyegetését elkerülve, a későbbiekben (is) remekművekkel gazdagíthatták a magyar irodalmat.
Több, mint fél évszázad távolából megbocsájthatatlan hiba lenne elhallgatni, vagy akár szépíteni egy véglegesen letűnt korszak ideológiai torzulásait, de ettől még nem érdemes letagadni, hogy a korszak szellemi életében főszerepet játszó, vezető posztot birtokló vagy bitorló funkcionáriusok többségének (nem egy mai utódjától eltérően) volt bizonyos értéktudata. Becsülték, sőt túlbecsülték az irodalom, a film közéleti súlyát, társadalmi hatását. Adminisztratív és verbális eszközökkel súlyos károkat okoztak, de felelősségük nem mérhető össze a holokauszt idején magyar írók, költők gyilkosává lett hóhérokéval és keretlegényekével.
Mi lett volna, ha…? – kérdezi Bod Péter. Ahhoz, hogy hipotetikus és bevallottan tudománytalan kérdésére válaszoljunk, szólhatnánk azokról is, akik ezekben a valóban nem könnyű években ténylegesen az irodalom kapujában álltak. Irodalomtörténeti tény, hogy Sarkadi Imre, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor nemzedéke számára is megadatott a nem könnyű alkotó élet lehetősége. Most, amikor közelmúltban a halált választó fiatal Borbély Szilárdot, a Nincstelenek íróját siratjuk, ismét alkalmunk nyílt rá, hogy perbe szálljunk a munkáját idő előtt elvégző kaszással. Az emberéletnél tegnap sem volt, napjainkban sincs nagyobb érték. A családot, akinek tagja, a nemzetet, akinek írója, művésze korán – idő előtt és nem idejében - hal meg, nem vigasztalhatják a látóhatár fekete függönyére festett árnyak.
Az életmű mindenkor az élet ajándéka.