Előfizetés

"Ez itt az én hazám..." - Siettek az átadással

Publikálás dátuma
2015.06.06. 08:24
MTI Fotó: Lehoczky Péter

Még csak az egyik fele készült el az új, 360 méter hosszú, ikerpilonokkal épült, Orosházi úti felüljárónak Békéscsabán, de ami biztos az biztos alapon, átadtak a forgalomnak egy-egy sávot. A felüljárót - amint az a táblán is olvasható - a Közgép építette, s a hazai viszonyokat ismerve talán attól is tarthatott a kivitelező, hogy meggondolja magát a megrendelő, és ahogyan az M4-esnél történt, félbe kell hagyniuk a munkát... 

MTI Fotó: Lehoczky Péter

MTI Fotó: Lehoczky Péter

Mit jelent az, hogy konszolidáció?

Ma már nyilvánvaló, hogy a kormánypárt az utóbbi hetekben lényegében egyszemélyes politikai kommunikációt művel; minden vezérszólamot Orbán Viktor fogalmaz meg, a többiek pedig automatikusan utánamondják a megadott strófákat. És a kormányfő pedig rendkívül szorgalmas, kivált, amióta elszánta magát a rezsim imázsának igencsak esedékes feljavítására. Nincs olyan alkalom, amit ne ragadna meg, hogy nyilatkozzon, sőt, maga teremti az újabb és újabb alkalmakat, hogy mind nagyobb hévvel, egyre gyakoribb monológokban fejtegethesse, mi mindent végzett a társadalom felvirágoztatásáért. Persze, a saját táborának publikuma előtt, avagy a kormánypárti sajtóban ellenvetés nélkül verheti a mellét, fújhatja a győzelmi harsonákat, hiszen sohasem fordulhat elő, hogy valaki netán szembesítené az igazsággal.

Mostanában mindenfelé a kormányzati úzus változásáról regél; és míg néhány napja, várbéli előadásában még csak úgy fogalmazott, hogy az erő helyett eljött a figyelem ideje, legutóbbi lapinterjújában már nem ódzkodott az eleddig mellőzött kifejezés, a konszolidáció használatától sem. Persze, konkrétumokról nem esett szó. Holott a politikai konszolidáció többet jelent némi retorikai finomításnál – ha egy hatalom enyhülést avagy kiegyezést ígér a társadalomnak, meg is kell jelölnie, mit ért ezeken a fogalmakon. És a Nemzeti Együttműködés Rendszere bízvást hosszú listát állíthatna össze mindazon területekről, amelyeken üdvös volna hátrébb lépnie, hagyva, hogy a különböző társadalmi csoportok, szakmák és hivatásrendek végre fellélegezzenek. Minderről azonban semmit nem hallani; vagyis a miniszterelnök legjobb esetben is csak azt érti konszolidáción, hogy nem zengeti tovább a harci kürtöket, azaz talán nem rontja tovább a dolgokat.

De még ezt sem ígéri egyértelműen, hiszen az igencsak sietve beterjesztett jövő évi költségvetés nemhogy érdemi javulással nem kecsegtet egyetlen területen sem, vagyis a nagy ellátórendszerek – egészségügy, oktatás, kultúra, szociális szféra - nem kerülnek jobb helyzetbe: finanszírozásuk még csökkenő tendenciát is mutat. (A tervezet egyedül a személyi jövedelemadó egyszázalékos mérséklését mutatja fel népjóléti innovációként, csakhogy azzal megint úgy járunk, mint az eddigi adóváltozásokkal: jobbára a tehetősek javára szolgál.) És a teljesség igénye nélkül is hosszan sorolhatnánk, milyen lépéseket lehetne tenni még; egyebek között az alaptörvény jónéhány rendelkezésének korrekciójára - visszaállíthatnák például a testület illetékességét a gazdasági törvények alkotmányos vizsgálatára -, és bizony alapos reparációra szorulna a munkajogi kodifikáció.

Ha valódi szándék volna egy igazi, működőképes társadalmi szerződés létrehozására, olyan egyezségre, ami lemondana a diktátumokról, és helyettük méltányos megállapodások révén szabályozná az állam és polgárai viszonyát, akkor Orbán másként beszélne. Nem meglepő persze, hogy marad a semmire sem kötelező általánosságoknál. Az a politikai modell, amit eddig felépített, nem viselné el az érdemi változásokat, mert azok alapjaiban rendítenék meg a Magyarországon kétségkívül megvalósult illiberális berendezkedést. Ez a kurzus nem tűrheti a közintézmények függetlenségét, nem tolerálhatja a civilszervezetek önrendelkezési jogát, nem veheti tudomásul a piaci törvényszerűségeket. Hiszen lételeme, hogy minden autonómiát korlátozzon valamiképp, és valamennyi, bármilyen értelemben is exponált helyre a maga embereit ültesse.

Orbán minden bizonnyal éppen az egykori puha diktatúra sorsából tanulta meg, hogy a fokozatos engedmények egyhamar felszámolják magát a rendszert; nincs olyan konszolidáció, ami nem vezet idővel a struktúra teljes átalakulásához. Márpedig neki esze ágában sincs alapjában átértékelni azt a politikai-társadalmi szerkezetet, amit a kétharmados parlamenti többség erejével visszaélve, az előző ciklusban már kimunkált. Amikor arról szónokol, hogy ez már lehetővé teszi „a magyarság számára a hosszú távú gyarapodást”, ezt úgy kell érteni: elkészült a hatalomgyakorlás hosszú távra érvényes formulája. És amikor hozzáteszi, hogy „Mindazt, amit elértünk, már lehet konszolidálni”, akkor mintha nem venné észre a szavaiban rejlő vaskos ellentmondást: hát hogyan lehetne megszüntetve megőrizni a NER kétségbeejtő „vívmányait”? Ha az Orbán-kormány nekiállna a tényleges konszolidációnak, saját politikai terméke huzamosabb továbbélését sodorná veszélybe.

Mert az a polgári életmód, amit újabban ismét gőzerővel propagál, nem utolsó sorban egy polgári életeszmény függvénye. Mi több: legalább annyira egy politikai eszményé is. Vagyis egykettőre elérkezünk a morál kategóriájához. Aki polgár módjára akar élni, annak a polgári erkölcs normáit kell követnie. De nem az álszenteskedő változatot, amely csak a templom és a parlament falai között hirdeti a tolerancia, az esélyegyenlőség, a becsületes munka, a korrektség, a szavahihetőség és még jónéhány polgári erény feltétlen parancsolatát, ám a mindennapi gyakorlatban és politikában aggálytalanul megszegi azokat.

A polgári világ a tisztességes teljesítmény és az egyén szabadságának pillérein nyugszik, a személyes állampolgári felelősség, valamint a méltányos közjog harmóniáján. Ha a mai rezsim emberei polgárok módjára viselkedtek volna, éppen ezeket a tartóelemeket nem húzták volna ki a jobb sorsra érdemes társadalom alól.

Mit jelent az, hogy konszolidáció?

Ma már nyilvánvaló, hogy a kormánypárt az utóbbi hetekben lényegében egyszemélyes politikai kommunikációt művel; minden vezérszólamot Orbán Viktor fogalmaz meg, a többiek pedig automatikusan utánamondják a megadott strófákat. És a kormányfő pedig rendkívül szorgalmas, kivált, amióta elszánta magát a rezsim imázsának igencsak esedékes feljavítására. Nincs olyan alkalom, amit ne ragadna meg, hogy nyilatkozzon, sőt, maga teremti az újabb és újabb alkalmakat, hogy mind nagyobb hévvel, egyre gyakoribb monológokban fejtegethesse, mi mindent végzett a társadalom felvirágoztatásáért. Persze, a saját táborának publikuma előtt, avagy a kormánypárti sajtóban ellenvetés nélkül verheti a mellét, fújhatja a győzelmi harsonákat, hiszen sohasem fordulhat elő, hogy valaki netán szembesítené az igazsággal.

Mostanában mindenfelé a kormányzati úzus változásáról regél; és míg néhány napja, várbéli előadásában még csak úgy fogalmazott, hogy az erő helyett eljött a figyelem ideje, legutóbbi lapinterjújában már nem ódzkodott az eleddig mellőzött kifejezés, a konszolidáció használatától sem. Persze, konkrétumokról nem esett szó. Holott a politikai konszolidáció többet jelent némi retorikai finomításnál – ha egy hatalom enyhülést avagy kiegyezést ígér a társadalomnak, meg is kell jelölnie, mit ért ezeken a fogalmakon. És a Nemzeti Együttműködés Rendszere bízvást hosszú listát állíthatna össze mindazon területekről, amelyeken üdvös volna hátrébb lépnie, hagyva, hogy a különböző társadalmi csoportok, szakmák és hivatásrendek végre fellélegezzenek. Minderről azonban semmit nem hallani; vagyis a miniszterelnök legjobb esetben is csak azt érti konszolidáción, hogy nem zengeti tovább a harci kürtöket, azaz talán nem rontja tovább a dolgokat.

De még ezt sem ígéri egyértelműen, hiszen az igencsak sietve beterjesztett jövő évi költségvetés nemhogy érdemi javulással nem kecsegtet egyetlen területen sem, vagyis a nagy ellátórendszerek – egészségügy, oktatás, kultúra, szociális szféra - nem kerülnek jobb helyzetbe: finanszírozásuk még csökkenő tendenciát is mutat. (A tervezet egyedül a személyi jövedelemadó egyszázalékos mérséklését mutatja fel népjóléti innovációként, csakhogy azzal megint úgy járunk, mint az eddigi adóváltozásokkal: jobbára a tehetősek javára szolgál.) És a teljesség igénye nélkül is hosszan sorolhatnánk, milyen lépéseket lehetne tenni még; egyebek között az alaptörvény jónéhány rendelkezésének korrekciójára - visszaállíthatnák például a testület illetékességét a gazdasági törvények alkotmányos vizsgálatára -, és bizony alapos reparációra szorulna a munkajogi kodifikáció.

Ha valódi szándék volna egy igazi, működőképes társadalmi szerződés létrehozására, olyan egyezségre, ami lemondana a diktátumokról, és helyettük méltányos megállapodások révén szabályozná az állam és polgárai viszonyát, akkor Orbán másként beszélne. Nem meglepő persze, hogy marad a semmire sem kötelező általánosságoknál. Az a politikai modell, amit eddig felépített, nem viselné el az érdemi változásokat, mert azok alapjaiban rendítenék meg a Magyarországon kétségkívül megvalósult illiberális berendezkedést. Ez a kurzus nem tűrheti a közintézmények függetlenségét, nem tolerálhatja a civilszervezetek önrendelkezési jogát, nem veheti tudomásul a piaci törvényszerűségeket. Hiszen lételeme, hogy minden autonómiát korlátozzon valamiképp, és valamennyi, bármilyen értelemben is exponált helyre a maga embereit ültesse.

Orbán minden bizonnyal éppen az egykori puha diktatúra sorsából tanulta meg, hogy a fokozatos engedmények egyhamar felszámolják magát a rendszert; nincs olyan konszolidáció, ami nem vezet idővel a struktúra teljes átalakulásához. Márpedig neki esze ágában sincs alapjában átértékelni azt a politikai-társadalmi szerkezetet, amit a kétharmados parlamenti többség erejével visszaélve, az előző ciklusban már kimunkált. Amikor arról szónokol, hogy ez már lehetővé teszi „a magyarság számára a hosszú távú gyarapodást”, ezt úgy kell érteni: elkészült a hatalomgyakorlás hosszú távra érvényes formulája. És amikor hozzáteszi, hogy „Mindazt, amit elértünk, már lehet konszolidálni”, akkor mintha nem venné észre a szavaiban rejlő vaskos ellentmondást: hát hogyan lehetne megszüntetve megőrizni a NER kétségbeejtő „vívmányait”? Ha az Orbán-kormány nekiállna a tényleges konszolidációnak, saját politikai terméke huzamosabb továbbélését sodorná veszélybe.

Mert az a polgári életmód, amit újabban ismét gőzerővel propagál, nem utolsó sorban egy polgári életeszmény függvénye. Mi több: legalább annyira egy politikai eszményé is. Vagyis egykettőre elérkezünk a morál kategóriájához. Aki polgár módjára akar élni, annak a polgári erkölcs normáit kell követnie. De nem az álszenteskedő változatot, amely csak a templom és a parlament falai között hirdeti a tolerancia, az esélyegyenlőség, a becsületes munka, a korrektség, a szavahihetőség és még jónéhány polgári erény feltétlen parancsolatát, ám a mindennapi gyakorlatban és politikában aggálytalanul megszegi azokat.

A polgári világ a tisztességes teljesítmény és az egyén szabadságának pillérein nyugszik, a személyes állampolgári felelősség, valamint a méltányos közjog harmóniáján. Ha a mai rezsim emberei polgárok módjára viselkedtek volna, éppen ezeket a tartóelemeket nem húzták volna ki a jobb sorsra érdemes társadalom alól.