"Miért beteg a magyar futball?"

Így szól Végh Antal, talán ma már klasszikusnak számító oknyomozó könyvének a címe. Kósa Lajos rendet vágott az ügyben. Ő a lehangolóan csökkenő nézőszám felől közelítette meg a problémát. Mint mondta, az a baj, hogy a szabályok szurkoló-ellenesek. Mint egykori szurkoló, eddig határozottan meg voltam győződve arról, hogy a labdarúgásunk színvonala szurkoló-ellenes. Csak széljegyként jegyzem meg, hogy jó ideje Kósa Lajos és társai alkotják itt a szabályokat, vagyis a megjegyzését akár önkritikaként is lehet értékelni, főleg annak tükrében, hogy a sikeresebb sportágakhoz képest sokkal több pénzt öntenek a fociba. Ahogy az már az átkosban is volt. További meggyőződésem, hogy a magyar futball mélyrepülése már a múlt század ötvenes éveiben elkezdődött, mégpedig azzal a korrumpáló, züllesztő kivételezéssel, amelyben az Aranycsapatot részesítették. Ez folytatódott a 60-as, a 70-es, a 80-as, és az azt követő években is, egészen napjainkig, vagyis a fociból egyre romló teljesítménnyel, hosszú évtizedek óta kiválóan meg lehet élni, persze egyre szűkülő körben. A labdarúgásunk lábon korhad el, egyre gyorsuló ütemben, ebben az új stadionok sem tudják megállítani. Amíg a foci nem sport, csak pénzszivattyú, így is marad.