Fölösleges lomok

Szerda reggel láttam először. Hogy az éjszakát is ott töltötte-e, nem tudom. Az autó - legalább húsz éves, lepukkant piros Lada - mellett ült a járdán és épp reggelizett. Jut eszembe, mégsem ekkor láttam először, mert közvetlenül előttem parkolt és az utánfutója vége jócskán kilógott jobbra a bal oldali járda mellett álló autók közül, így csak némi nehézség árán, kisebb káromkodások közepette tudtam kiállni mögüle. Csak amikor a kocsi mellé értem, akkor láttam, hogy ül benne valaki, de ekkor még nem figyeltem fel, csak anyáztam, látja, hogy szerencsétlenkedek, mégsem áll arrébb. A párizsiját meg a zsömléjét már akkor ette, amikor visszaértem az iskolából, ahová a fiamat vittem. Átfutott ugyan az agyamon, hogy pénteken lomtalanítás, de úgy gondoltam, az még odébb van.

Tévedtem. Késő délután, amikor hazajutottam, a házunk előtt nem találtam helyet, így messzebbről sétáltam vissza. Ha jól számoltam, már négyen voltak: egy tíz év körüli fiú és további két kigyúrt, tetkós cigányember. A csomagtartón könyököltek, nagy hangon kártyáztak és ittak. Belesve a Lada ablakán, egy huzat nélküli paplant és egy dunyha nagyságú párnát láttam, az utánfutó pedig - egy drótból készült polcon kívül - teljesen üres volt. Csütörtök reggel értettem meg, mire való az ágynemű. Fél 8 körül ugyanis emberünk békésen aludt az autóban, mellette, félig hozzábújva a kisfiú szundított. Aznap többször kellett autóval (is) jönnöm-mennem, a Lada mindig pontosan ugyanott állt, ahol szerda reggel, a férfi és a fiú minden alkalommal ott volt a kocsi körül, de dolguk nem akadt. Csütörtökön késő este, amikor egy másik erzsébetvárosi lakásból jövet, amely előtt már méternyi magasságba ért a kidobált lom, ismét találkoztunk a házunk előtt, ekkor már megismerhetett, mert egyenesen nekem szegezte: Főnök, nincs valami kidobnivalója? Sajnálkoztam, és elmondtam, hogy most hajítottunk ki pár száz méterrel odébb egy szekrénnyi holmit és nézze meg a szomszédos utcákat, ott már elkezdték a kipakolást, lehet, hogy nem jó helyen próbálkozik. Úgy nézett rám, mint apa a hülye gyerekére. Sajnálkozás, vagy inkább lesajnálás ült ki az arcára: Mit magyaráz ez itt nekem? Pedig az utánfutó továbbra is üres volt, vagy legalábbis annak látszott.

De elfogadta a választ, csak valami olyasmit mormogott, ha mégis, akkor ő itt van. Péntek reggel rohannom kellett, nem is néztem szét, csak amikor fél 9 körül visszaértem. Már a mi házunk bejárata előtt is jókora kupacban állt a fölösleges holmi, főleg régi bútorok, különböző iratok, újságok, leselejtezett háztartási gépek, ruhák és ki tudja még mi. A kisfiú a papírok között turkált, emberünk pedig - gondolom színesfémek után kutatva - a gépeket szedte szét apró darabokra, egy kalapáccsal és egy hatalmas csavarhúzóval. Meglepetésemre délután az egyik szomszédos utcában pillantottam meg, épp egy hasonszőrű társával beszélt, még egy mondatát is elkaptam. Mintha a főnökének jelentett volna, miközben azt mondta: nem jó helyre állították le, itt van már Pesten (...)dik napja, a fia alig aludt, ő most nem áll át másik utcába.

Ennyit hallottam. Éjszaka aztán fél 2 körül, kerülgetve a romkocsmák embermagas szeméthalmok között dülöngélő közönségét, valami furcsa tűnt fel. Pontosabban valaminek a hiánya. Emberünk és fia, meg a piros Lada eltűnt. Lehet, hogy mégis átállt. Vagy hazament. Mindenesetre fölösleges volt.