Régóta beteg volt. Nem láttam vagy másfél-két éve, és most már nem is fogom. Az első találkozásunkra viszont napra pontosan emlékszem: 1996. július 31-én este a Sixtusi Kápolnában - persze nem Rómában, hanem Pesten, a Nagydiófa utcában - épp rontás ellen ittunk. Aznap született a fiam. Kovácsyt Kriszta hozta a társaságba, gyorsan egymásra találtunk. Első mondata az volt: sokat hallottam rólad, egyáltalán nem így képzeltelek el. Közben ültünk a járda szélén és kézből-kézbe adtuk a békepipát. Én is mást vártam, akkor annyit tudtam róla, hogy régen a Szabad Európának dolgozott, meg hogy elszerette a barátom feleségét. De nem volt harag. Tiborra nem is lehetett haragudni, akármit csinált. Már akkor ilyen barázdált volt az arca, mindig Pilinszky jutott eszembe: "És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok". Ő is tékozló fiú volt. De ha mosolygott, kisütött a nap.