A hajléktalanság szégyene

Vajon van-e olyan tisztességes polgár, akinek nem szorul össze a gyomra, amikor elmegy egy hajléktalan mellett? Hajléktalant sokfelé lehet látni az utcákon, a köztereteken, a kapualjakban. A hajléktalan lehet tiszta, lehet mocskos, lehet nagyon mocskos. Lehet öreg, lehet fiatal. Lehet látszólag egészséges és lehet szemmel láthatóan beteg, rokkant, sérült. Árulhat újságot. Kiírhatja: "Neked tíz forint semmi, nekem az élet.” Lehet iskolázott és lehet iskolázatlan. Feküdhet, ülhet, járkálhat. Lehet egyedül, lehet kutyával. A lényeg, nincs két egyforma hajléktalan, mint ahogy nincs két egyforma ember sem. Mi a közös bennük? Az, hogy nincs fedél, amely alatt álomra hajthatnák a fejüket, és illegálisan tartózkodnak e földön.

Ez az utóbbi állapot abból következik, hogy a hajléktalanok száma jócskán meghaladja a részükre biztosított szálláshelyek számát. Magánterületre ritkán engedik be őket, a közterületről pedig hazánk alaptörvénye alapján ki lehet tiltani őket. Egyetlen megoldás kínálkozna e helyzet megoldásához, Harry Potter láthatatlanságot biztosító köpenye, megfelelő példányban. Ez a megoldás összhangban áll Budapest főpolgármestere hajléktalanokat eltüntető szándékaival: "a város mindenkié, s egy kisebbség nem keserítheti meg a finnyás orrú többség életét." Persze meg kell majd oldani, hogy a köpeny ne nyújtson védelmet ahhoz, hogy a kormány által védett CBA-ból lopni lehessen. Ezeket az üzleteket el kell látni olyan erőtérrel, amelyben a láthatatlanság nem érvényesülhet. A multiktól lehet lopni. Lopnak ők úgyis eleget a magyartól. A hajléktalan sorsa jól érzékelhetően nem megoldásra váró állami, önkormányzati feladat, hanem bűvészeti és rendészeti kérdés. Az ügyükben döntéshozók nem a tisztességes polgár fejével gondolkoznak, hanem a vadászokéval, a szavazókra, szavazatokra vadászókéval.

Miért szorul össze sokaknak a gyomra, ha hajléktalant látnak? Szánalomból? Félelemből? Bűntudatból? Szégyenkezésből? Mindegyikre van alapos indok. Mint ahogy van ok a gondolkodásra, a tépelődésre is. Miért kell embereknek fedél nélkül élniük? Miért kerülnek emberek olyan helyzetbe, hogy minden motyójuk belefér egy hatalmas, ócska szatyorba? Felkavaró látvány a széthajtogatott dobozokon heverő, összegömbölyödött nyomorúság. Rossz érzés elmenni mellettük. Rossz érzés, különösen akkor, amikor kutyának se való az idő, s aki teheti, fedél alá, meleg helyre igyekszik. Ezzel szemben a hajléktalan nem igyekszik sehova, nem siet. Akik viszont elsietnek a hajléktalan mellett, elnyomják szégyenérzetüket, nyugtatgatják lelkiismeretüket: „A hajléktalan tudja, hogy hol húzhatja meg magát, akkor is, ha bezárják a középületeket, a pályaudvarokat, a templomokat. Ha nem tudja, vessen magára. Biztosan hibás abban, hogy ilyen sors jutott osztályrészéül.” S valóban, milyen fán terem a hajléktalan? Vannak született hajléktalanok? Van, akit az anyja lök az utcára? Van, akinek minden rosszul sikerült az életében. Van, aki sosem jutott feljebb, s van, aki fentről zuhant a mélybe? Mint ahogy a csigáknak van házuk, de léteznek meztelen csigák, úgy létezhetnek emberek, akiknek sorsa a hajléktalanság?

Sok embernek van kiválasztott, ismerős hajléktalanja. Látványára lendül a kéz, gondosan ügyelve arra, hogy ne érjen a fogadó kézhez miközben gazdát cserél a lelkiismeret megnyugtatását is szolgáló adomány. A hosszú távú ismeretség azonban ritka. A hajléktalan gyorsan eltűnik az ember életéből. A hajléktalanság gyorsan öregít. A hajléktalan ritkán hosszú életű. A hajléktalan szemében megtörik a fény. Arcán reménytelenség. Kinyújtja kezét. Kér, de nem bízik. Kér, de nem hisz a sikerben.

Vajon mit gondol a pedagógus, amikor elmegy a hajléktalan mellett? Eszébe jut-e a gyermek, aki pályafutása során - esetleg az ő közreműködésével - tanulmányainak befejezése nélkül lépett ki az iskolakapun. Vajon érzik-e a pedagógusok, hogy a tankötelezettség idejének leszállítása nem az ő társadalmi megbecsülésük visszaállítását szolgálja, hanem a nehéz sorból jövő gyermekeknek a kitaszítását az iskolarendszerből? Persze a hajléktalanságot nem lehet, nem szabad a pedagógusok nyakába varrni. Nem szabad, még akkor sem, ha az iskolázatlanság a legbiztosabb belépő ebbe az életformába. A hajléktalanság elsősorban a hatalom bűne.

Van-e közös felelősségünk a hajléktalanokkal szemben? Igen! Van! Ez a felelősség azonban nem fogalmazható meg úgy, hogy mindig legyen a zsebünkben néhány krajcár, amit oda lehet adni a rászorulóknak. Többre van szükség! Többre, egy olyan országra, amelynek alaptörvénye nem a hajléktalanok üldözését emeli államcéllá, hanem a szociális biztonság megteremtését. Törvények hirdetik: hazánkban a hatalom építi a Jó Államot. A Jó Állam falai közt jut hely mindenkinek, aki e hatalomhoz tartozik, e hatalomhoz húz. Csak azok szorulnak e falakon kívülre, akik nem tartoznak ehhez a körhöz. A hajléktalanság leküzdéséhez új Alkotmányra van szükség.

Mindnyájunknak, akik e falon kívül rekedtünk, közös felelőssége, hogy ehhez a feltételeket a következő választáson megteremtsük!