Morális vakság, szociális kancsalság

Megszoktuk, hogy az ellenállhatatlan gondolatok a múlt tapasztalataiból olvashatók ki. „Minél messzebbre tekintsz vissza a múltba – idézik ennek bizonyságául, W. Churchill mondását - annál tovább látsz előre a jövőbe.” Ez „normál” korokban valóban így is van. Ám napjainkban precedens nélküli helyzet alakult ki. Nem a régi történet folytatódik. Nem elég csak újra felvenni a történelem „elejtett” fonalát. A 21. századdal új történet kezdődött: új szereplőkkel, új hatásokkal, új esélyekkel és persze új veszélyekkel.

Szolgálatba lépni vagy beházasodni

A morális vakfoltok torzítása és a valóságos helyzet félreismerése még az egy politikai táborba tartozókat is élesen szembeállíthatja. Ez pedig alapvetően megnehezíti, hogy az egyenlőtlenség növekedésének vitathatatlan tényéből levezethessünk sikeres és a társadalom által támogatott politikai stratégiát. Az egyenlőtlenség ugyanis - a dolgok természeténél fogva - összetett jelenség. Egyrészt, magában foglalja a jövedelem, és ebből következően a fogyasztás közötti különbséget. Ez arra vezet, hogy a társadalom a különböző rétegei szembetűnően egyenlőtlenül részesednek a fogyasztási javakból. Másrészt, az egyenlőtlenség az élet-lehetőségek különbözőségében mutatkozik meg. A politikailag egyenjogú polgároknak alapvetően egyenlőtlenek az esélyei az előrejutásért, illetve a kiemelkedésért folyó versenyben. Harmadrészt, az egyenlőtlenség, a társadalom tagjai által választható életmodellek és az elérhető életminőség között növekvő különbségére is vonatkozik, ami jelentős társadalmi csoportok perifériára szorulásában nyilvánul meg.

Az elmondottak miatt - még ha elfogadjunk is Piketty diagnózisát - éles vita alakulhat ki a teendőkről. Aki a hangsúlyt a jövedelmek és a fogyasztásbeli egyenlőtlenség csökkentésére helyezi, az a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének gyógymódját támogatja. Más terápiát írna elő, aki inkább az életesélyek kiegyenlítésére, és a mobilitás felgyorsítására törekedne. Ezt a mindenkire kiterjedő óvodai foglalkoztatás, az iskolai felzárkóztatás, a felsőfokú, majd minél szélesebb és egész életen át tartó képzés, valamint az újrakezdés segítése támogatja. És megint más jellegű beavatkozásra szavazna, aki inkább annak a lehetőségét szélesítené, hogy bárki megválaszthassa a neki tetsző életmodellt. Ezt a részmunkaidős és atipikus foglalkoztatás, a korai nyugdíj, a folyamatos életpálya-módosítás illetve az önfenntartó kis közösségek támogatása segíti leginkább. Mindegyik beavatkozás eltérő társadalmi réteget céloz meg, eltérően érinti a többieket, és különböző eszközrendszert alkalmaz.

Ám azt, hogy melyiket választjuk, alapvetően befolyásolja, megértjük-e a kibontakozó folyamatok politikai dinamikáját. És itt kerül a képbe a patrimóniális társadalom koncepciója. Ezt a Pikettinél is előbukkanó fogalmat, egy másik világhírű szerző - F. Fukuyama – elemzi részletesen új könyvében: Political Order and Political Decay. (2014.). Fukuyama – Max Weber nyomán - feltárta, hogy a fejlett világra, egészen a 20. század elejéig, egy patrimóniálisnak nevezett, sajátos hatalmi és gazdasági szerkezet volt jellemző. Ebben a rendszerben a vagyont, és a hatalmat kevés számú család birtokolta, a kiemelkedés és a karrier tőlük, illetve a köréjük szerveződő oligarchiáktól függött. A siker - szerencsés kevesek előtt megnyíló - egyedüli útja: szolgálatba lépni vagy beházasodni. Jól tükrözte ezt a 19. és 20. század elejének irodalma: a Goriot apó, a Mansfield Park, a Buddenbrock ház, a Thibaud család, a Hedda Gabler, az Artamonovok, és a Noszty fiu esete is.

A dolgok állásának ezt a több-évszázados természetes „rendjét” törte meg a 20. század elejétől az egyenlőtlenség csökkenésének és az esélyek kiegyenlítődésének folyamata. A polgári társadalmakban a kiemelkedésért folyó verseny szabaddá vált, szabályai átláthatóak és személy-függetlenek lettek. Ez teremtette meg a self-made man polgárt, aki vállalkozóként és tudósként, művészként, vagy éppen politikusként, képességeitől függően haladt előre a társadalmi ranglétrán, s foglalta el a korábban előle elzárt pozíciókat.

A megmérettetés fokozatosan mindenkire kiterjedt, és ez egyszerre nyitotta meg a kiemelkedés esélyét az alul lévők, és idézte fel a lesüllyedés veszélyét az addig felül levők számára. Mindez, valódi forradalmat idézve elő, alapvetően átformálva a polgári társadalmat. A liberális demokráciát és a magántulajdonon alapuló gazdaságot a középosztály – nyílt versenyt elfogadó, növekvő képzettségű és magabiztos - társadalmi csoportja vitte sikerre. És éppen ezt a kedvező folyamatot veszélyezteti az idézett szerzők által vizionált „újra-patrimonizálódás”.

Nem csak metafora

Az újra-patrimónizálódás azt jelenti, hogy a fejlett társadalmak, amelyek úgy vélték, örökre maguk mögött hagyták az alacsony mobilitású szakaszt, most újra annak csapdájába eshetnek. A legfelső 1% újra tudja építeni hatalmát, és ez arra vezet, hogy – használva Stiglitz A. Lincoln híres gettisburgi beszédére utaló megjegyzését - a politika átalakul „a legfelső 1%, a legfelső 1% általi, és a legfelső 1% érdekében zajló kormányzásává”.

S hogy ez mennyire nem csak frappáns metafora, azt jól tükrözi a Koch testvérek – az USA leggazdagabb családjának – politikai ambíciói: a jövő évi elnökválasztásra 900 millió dollárt – felfoghatatlan mennyiségű pénzt - kívánnak fordítania republikánus jelöltek támogatására. A legfelső 1%-ot - akikből a 21. század politikai uralkodó rétege toborzódik–, azonban már nem a vállalati siker-sztorik csodált hősei alkotják. Az új elit az ő „járadék-vadász” utódaikból áll, akiket – mint a Koch testvéreket – hatalmuk és kivételezett pozícióik minden áron való megtartása vezet. Ezért jelent valóságos veszélyt az „újra-patrimónizálódás” a fejlett országban.

Ugyanakkor Kelet-, és Közép Európában ez a trend még fenyegetőbb formában - a maffia-állam kiformálódásaként - jelenik meg. Különösen szembetűnő ez Magyarországon. (Magyar Bálint: A magyar maffiaállam anatómiája 2015.) A 2010-ben újra hatalomra került Fidesz világosan azonosítható lépések sorozatával kezdte meg a társadalom valamennyi hatalmi pozícióinak meghódítását. Orbán Viktor minden lépése a nemzeti vagyonnak az általa kinevezett új elit számára történő újrafelosztása szolgálja.

Ez egyrészt közvetlenül, a különféle „mutyik” keretében történik, másrészt, a különböző infrastruktúra-rendszerek újraállamosítása, majd a hatalomhoz hű oligarchiáknak való közvetlen átjátszása formájában. Ezt alapozta meg a polgári társadalom hagyományos, ellensúlyt képező intézményei – a Számvevőszék, a Nemzeti bank, az Alkotmánybíróság, a Köztársasági elnöki poszt – valódi kontroll funkcióinak kiüresítése. Ezt támogatja a meghatározó döntéshozatali posztok totális megszállása, az állami intézmények – a rendőrség, bíróság és az ügyészség – saját emberekkel való feltöltése.

Politikai sarlatánok kezében?

Ebbe a sorba illeszkedik be az új hatalmi elithez hű adminisztráció kinevezése, és olyan karrier-utak kialakítása, hogy ellenőrizhető lehessen, kik kerülnek hatalmi posztokra. Ez nyilvánul meg a kritikus, vagy csupán ellensúlyt jelentő csoportok elleni folyamatos küzdelemben, a civil szervezetek vegzálásában. És végül, ez tűnik elő egy új szellemi elit létrehozása kísérletében és a felsőoktatás személyi állományának lecserélésében. Még a közmunka rendszerének kialakítása is döntően a vidék politikai „kézbentartását” szolgálja. Ez az oka, hogy országunk ismét a 19. századot idéző - reményeink szerint végleg maga mögött hagyott - rendi és feudális családok által uralt patrimóniális társadalomra kezd ismét emlékeztetni.

A 21. század ellenállhatatlan gondolata – globális szinten, Európában, és Magyarországon is - a növekvő társadalmi, gazdasági és politikai egyenlőtlenségek problémája lesz. Ahhoz azonban, hogy hatékonyan fel lehessen venni a harcot ez ellen, nem elég felismerni létezését. A jelenség összetett, és ezért nem lehet egyetlen érték – liberális, vagy konzervatív, vagy szociáldemokrata – szemszögéből meghatározni a terápiát. Léteznek ugyan liberális, konzervatív és szociáldemokrata válaszok, de nincs liberális, konzervatív, vagy szociáldemokrata megoldás. Miközben mindegyik politikai irány megfogalmazza a maga kívánatos terápiáját, egyik sem rendelkezik a növekvő egyenlőtlenség negatív tüneteit megszüntetni képes csodagyógyszerrel.

Miként a rák gyógyításához hozzátartozik a műtét, a kemoterápia, a sugárkezelés, a folyamatos gyógyszerezés, az állandó vizsgálatok, és az életmód-váltás, épp így a társadalmi kórok is komplex gyógymódot igényelnek. Csak kudarchoz vezet, ha ideológiai „csodadoktorok” javallatait követjük. A 20. század minden tapasztalata azt mutatja, minél kevesebbé értjük a világ működését, annál könnyebben válhatunk sarlatánok áldozatává.