Kemény bírálatok Dél-Afrikának

Omar al-Basir szudáni elnök elhagyta Dél-Afrikát, közölte hétfőn egy minisztere, annak ellenére is, hogy ezt a Nemzetközi Büntetőbíróság megtiltotta ezt számára. Ügyében hétfőn született volna döntés, háborús bűnökkel, a népirtással, a darfúri fegyveres konfliktusban való részvétellel vádolják. A konfliktusban az ENSZ adatai szerint több mint 300 ezren vesztették életüket, és milliókat kényszerültek lakóhelyük elhagyására.

Al-Basir az Afrikai Unió csúcstalálkozójára utazott az országba. A Dél-Afrikai Köztársaságnak a hágai bíróság döntését tiszteletben kellett volna tartania, s le kellett volna tartóztatnia az államfőt. A kormánypárt, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) viszont arra hivatkozott, hogy elnökként mentességet élvez, s részt vehetett az Afrikai Unió rendezvényén.

Az ANC meg is kérdőjelezte a hágai bíróság létjogosultságát. Hasonlóképp foglalt állást Jacob Zuma dél-afrikai elnök is, aki szintén úgy foglalt állást, hogy az AU csúcsán résztvevő politikai vezetők mentességet élveznek.

Miután Pretoria nem teljesítette nemzetközi kötelezettségeit, bírálattal illették az ENSZ és az Egyesült Államok részéről is. Ban Ki Mun ENSZ főtitkár azt közölte, nagyon komolyan kell venni az emberiség ellen elkövetett háborús bűntényeket. Kiemelte azt is, ragaszkodik hozzá, hogy az aláíró országok tartsák be a büntetőbíróság rendeleteit. 2009-ben és 2010-ben is elrendelték Basir őrizetbe vételét, de ő már akkor sem ismerte el a nemzetközi bíróság illetékességét.

A dél-afrikai kormány egyébként sokáig nem is erősítette meg, hogy al-Basir eltávozott volna az országból, s erre még akkor sem került sor, amikor a hírt már a helyi média is közölte.

Szerző

Morális vakság, szociális kancsalság

Publikálás dátuma
2015.06.13. 10:47
Thomas Piketty FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES
Megszoktuk, hogy az ellenállhatatlan gondolatok a múlt tapasztalataiból olvashatók ki. „Minél messzebbre tekintsz vissza a múltba – idézik ennek bizonyságául, W. Churchill mondását - annál tovább látsz előre a jövőbe.” Ez „normál” korokban valóban így is van. Ám napjainkban precedens nélküli helyzet alakult ki. Nem a régi történet folytatódik. Nem elég csak újra felvenni a történelem „elejtett” fonalát. A 21. századdal új történet kezdődött: új szereplőkkel, új hatásokkal, új esélyekkel és persze új veszélyekkel.

Szolgálatba lépni vagy beházasodni

A morális vakfoltok torzítása és a valóságos helyzet félreismerése még az egy politikai táborba tartozókat is élesen szembeállíthatja. Ez pedig alapvetően megnehezíti, hogy az egyenlőtlenség növekedésének vitathatatlan tényéből levezethessünk sikeres és a társadalom által támogatott politikai stratégiát. Az egyenlőtlenség ugyanis - a dolgok természeténél fogva - összetett jelenség. Egyrészt, magában foglalja a jövedelem, és ebből következően a fogyasztás közötti különbséget. Ez arra vezet, hogy a társadalom a különböző rétegei szembetűnően egyenlőtlenül részesednek a fogyasztási javakból. Másrészt, az egyenlőtlenség az élet-lehetőségek különbözőségében mutatkozik meg. A politikailag egyenjogú polgároknak alapvetően egyenlőtlenek az esélyei az előrejutásért, illetve a kiemelkedésért folyó versenyben. Harmadrészt, az egyenlőtlenség, a társadalom tagjai által választható életmodellek és az elérhető életminőség között növekvő különbségére is vonatkozik, ami jelentős társadalmi csoportok perifériára szorulásában nyilvánul meg.

Az elmondottak miatt - még ha elfogadjunk is Piketty diagnózisát - éles vita alakulhat ki a teendőkről. Aki a hangsúlyt a jövedelmek és a fogyasztásbeli egyenlőtlenség csökkentésére helyezi, az a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének gyógymódját támogatja. Más terápiát írna elő, aki inkább az életesélyek kiegyenlítésére, és a mobilitás felgyorsítására törekedne. Ezt a mindenkire kiterjedő óvodai foglalkoztatás, az iskolai felzárkóztatás, a felsőfokú, majd minél szélesebb és egész életen át tartó képzés, valamint az újrakezdés segítése támogatja. És megint más jellegű beavatkozásra szavazna, aki inkább annak a lehetőségét szélesítené, hogy bárki megválaszthassa a neki tetsző életmodellt. Ezt a részmunkaidős és atipikus foglalkoztatás, a korai nyugdíj, a folyamatos életpálya-módosítás illetve az önfenntartó kis közösségek támogatása segíti leginkább. Mindegyik beavatkozás eltérő társadalmi réteget céloz meg, eltérően érinti a többieket, és különböző eszközrendszert alkalmaz.

Ám azt, hogy melyiket választjuk, alapvetően befolyásolja, megértjük-e a kibontakozó folyamatok politikai dinamikáját. És itt kerül a képbe a patrimóniális társadalom koncepciója. Ezt a Pikettinél is előbukkanó fogalmat, egy másik világhírű szerző - F. Fukuyama – elemzi részletesen új könyvében: Political Order and Political Decay. (2014.). Fukuyama – Max Weber nyomán - feltárta, hogy a fejlett világra, egészen a 20. század elejéig, egy patrimóniálisnak nevezett, sajátos hatalmi és gazdasági szerkezet volt jellemző. Ebben a rendszerben a vagyont, és a hatalmat kevés számú család birtokolta, a kiemelkedés és a karrier tőlük, illetve a köréjük szerveződő oligarchiáktól függött. A siker - szerencsés kevesek előtt megnyíló - egyedüli útja: szolgálatba lépni vagy beházasodni. Jól tükrözte ezt a 19. és 20. század elejének irodalma: a Goriot apó, a Mansfield Park, a Buddenbrock ház, a Thibaud család, a Hedda Gabler, az Artamonovok, és a Noszty fiu esete is.

A dolgok állásának ezt a több-évszázados természetes „rendjét” törte meg a 20. század elejétől az egyenlőtlenség csökkenésének és az esélyek kiegyenlítődésének folyamata. A polgári társadalmakban a kiemelkedésért folyó verseny szabaddá vált, szabályai átláthatóak és személy-függetlenek lettek. Ez teremtette meg a self-made man polgárt, aki vállalkozóként és tudósként, művészként, vagy éppen politikusként, képességeitől függően haladt előre a társadalmi ranglétrán, s foglalta el a korábban előle elzárt pozíciókat.

A megmérettetés fokozatosan mindenkire kiterjedt, és ez egyszerre nyitotta meg a kiemelkedés esélyét az alul lévők, és idézte fel a lesüllyedés veszélyét az addig felül levők számára. Mindez, valódi forradalmat idézve elő, alapvetően átformálva a polgári társadalmat. A liberális demokráciát és a magántulajdonon alapuló gazdaságot a középosztály – nyílt versenyt elfogadó, növekvő képzettségű és magabiztos - társadalmi csoportja vitte sikerre. És éppen ezt a kedvező folyamatot veszélyezteti az idézett szerzők által vizionált „újra-patrimonizálódás”.

Nem csak metafora

Az újra-patrimónizálódás azt jelenti, hogy a fejlett társadalmak, amelyek úgy vélték, örökre maguk mögött hagyták az alacsony mobilitású szakaszt, most újra annak csapdájába eshetnek. A legfelső 1% újra tudja építeni hatalmát, és ez arra vezet, hogy – használva Stiglitz A. Lincoln híres gettisburgi beszédére utaló megjegyzését - a politika átalakul „a legfelső 1%, a legfelső 1% általi, és a legfelső 1% érdekében zajló kormányzásává”.

S hogy ez mennyire nem csak frappáns metafora, azt jól tükrözi a Koch testvérek – az USA leggazdagabb családjának – politikai ambíciói: a jövő évi elnökválasztásra 900 millió dollárt – felfoghatatlan mennyiségű pénzt - kívánnak fordítania republikánus jelöltek támogatására. A legfelső 1%-ot - akikből a 21. század politikai uralkodó rétege toborzódik–, azonban már nem a vállalati siker-sztorik csodált hősei alkotják. Az új elit az ő „járadék-vadász” utódaikból áll, akiket – mint a Koch testvéreket – hatalmuk és kivételezett pozícióik minden áron való megtartása vezet. Ezért jelent valóságos veszélyt az „újra-patrimónizálódás” a fejlett országban.

Ugyanakkor Kelet-, és Közép Európában ez a trend még fenyegetőbb formában - a maffia-állam kiformálódásaként - jelenik meg. Különösen szembetűnő ez Magyarországon. (Magyar Bálint: A magyar maffiaállam anatómiája 2015.) A 2010-ben újra hatalomra került Fidesz világosan azonosítható lépések sorozatával kezdte meg a társadalom valamennyi hatalmi pozícióinak meghódítását. Orbán Viktor minden lépése a nemzeti vagyonnak az általa kinevezett új elit számára történő újrafelosztása szolgálja.

Ez egyrészt közvetlenül, a különféle „mutyik” keretében történik, másrészt, a különböző infrastruktúra-rendszerek újraállamosítása, majd a hatalomhoz hű oligarchiáknak való közvetlen átjátszása formájában. Ezt alapozta meg a polgári társadalom hagyományos, ellensúlyt képező intézményei – a Számvevőszék, a Nemzeti bank, az Alkotmánybíróság, a Köztársasági elnöki poszt – valódi kontroll funkcióinak kiüresítése. Ezt támogatja a meghatározó döntéshozatali posztok totális megszállása, az állami intézmények – a rendőrség, bíróság és az ügyészség – saját emberekkel való feltöltése.

Politikai sarlatánok kezében?

Ebbe a sorba illeszkedik be az új hatalmi elithez hű adminisztráció kinevezése, és olyan karrier-utak kialakítása, hogy ellenőrizhető lehessen, kik kerülnek hatalmi posztokra. Ez nyilvánul meg a kritikus, vagy csupán ellensúlyt jelentő csoportok elleni folyamatos küzdelemben, a civil szervezetek vegzálásában. És végül, ez tűnik elő egy új szellemi elit létrehozása kísérletében és a felsőoktatás személyi állományának lecserélésében. Még a közmunka rendszerének kialakítása is döntően a vidék politikai „kézbentartását” szolgálja. Ez az oka, hogy országunk ismét a 19. századot idéző - reményeink szerint végleg maga mögött hagyott - rendi és feudális családok által uralt patrimóniális társadalomra kezd ismét emlékeztetni.

A 21. század ellenállhatatlan gondolata – globális szinten, Európában, és Magyarországon is - a növekvő társadalmi, gazdasági és politikai egyenlőtlenségek problémája lesz. Ahhoz azonban, hogy hatékonyan fel lehessen venni a harcot ez ellen, nem elég felismerni létezését. A jelenség összetett, és ezért nem lehet egyetlen érték – liberális, vagy konzervatív, vagy szociáldemokrata – szemszögéből meghatározni a terápiát. Léteznek ugyan liberális, konzervatív és szociáldemokrata válaszok, de nincs liberális, konzervatív, vagy szociáldemokrata megoldás. Miközben mindegyik politikai irány megfogalmazza a maga kívánatos terápiáját, egyik sem rendelkezik a növekvő egyenlőtlenség negatív tüneteit megszüntetni képes csodagyógyszerrel.

Miként a rák gyógyításához hozzátartozik a műtét, a kemoterápia, a sugárkezelés, a folyamatos gyógyszerezés, az állandó vizsgálatok, és az életmód-váltás, épp így a társadalmi kórok is komplex gyógymódot igényelnek. Csak kudarchoz vezet, ha ideológiai „csodadoktorok” javallatait követjük. A 20. század minden tapasztalata azt mutatja, minél kevesebbé értjük a világ működését, annál könnyebben válhatunk sarlatánok áldozatává.

Közéleti téveszmék

Senki sem érezheti magát jogosultnak, hogy mások véleményéről megsemmisítő kritikát mondjon, hiszen bármelyikünk tévedhet. Hogy mégsem tartózkodunk a kritikus véleménynyilvánítástól és nem adjuk át magunkat a kényelmes relativizmusnak, az végső soron az igazság jobb, teljesebb megismerésére való törekvésünk jele. Mert tudjuk, hogy minden tisztességes szellemi erőfeszítés közelebb visz a valóság sohasem hiánytalan megismeréséhez. S csak akkor mentesülünk a tévedés vádja alól, ha ezenközben képesek vagyunk tévedéssel gyanúsítani önmagunkat.

Egy ideológiai értelemben is két részre szakadt országban különösképpen is vigyáznunk kell arra, hogy a tőlünk eltérő fölfogású, pártállású honfitársainkat meg ne sértsük. Mert nem szidalmazni vagy kioktatni akarunk, hanem meggyőzni. Tagadhatatlan tények alapján érvelni.

A tapasztalat hiánya

De lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a szakadék sokkal mélyebb semmint, hogy néhány logikus következtetéssel át lehetne hidalni. Mert a különbség a következtetéseket megelőzően már jelen van: amit az egyik oldal evidenciaként ismer, azt a másik oldal igaztalan vádnak és félrevezetésnek bélyegzi. Az érvelés mielőtt még megfogalmazódna, máris összeomlik. Mert hiányzik az a konszenzus teremtette tágas tér és szilárd talaj, amire az ellentétes, ámde egymással párbeszédre képes eszme-rendszerek felépülhetnének és a különbözőségeiket tudomásul véve létezhetnének.

A konszenzus tere és alapja eszerint csakis a demokrácia iránti feltétlen elkötelezettség lehet, amely nemcsak megtűri, kényszerűen elviseli a különbözőségeket, hanem gazdag lehetőséget kínál az önálló véleményalkotásra. Természete szerint igényli a pluralizmust, mert ha érvényre jut, sokszínű világot akar teremteni.

Magyarországon azonban hiányzik a demokrácia megélésének az élménye. A magyar társadalomnak mindig meg kellett elégednie a demokráciának átmeneti és hiányos formájával.Történelmünkben volt parlament, de nem volt általános a választójog, aztán már volt általános választójog és többpártrendszer, de a politikai élet idegen megszállók árnyékában egzisztált. A magyar demokrácia sohasem tudott biztonsággal haladni a kiteljesedés felé. Mindig valami hiányzott. Mindig valami útját állta a megvalósulásnak. Mint ahogy napjainkban is.

A demokráciára vonatkozó tapasztalat-hiány teszi lehetővé, hogy minduntalan félrevezessenek minket. Még mindig elég sokan vannak Magyarországon, akik demokratikusnak tartanak olyan kormányzati cselekedeteket, amelyek szöges ellentétben vannak a demokrácia alapértékeivel. Nemhogy elviselik, vagy jobb híján beletörődnek, hanem egyenesen dicséretesnek minősítik. Ezt a magatartást a legjobb indulattal sem lehet a mindannyiunkat kísértő tévedések szokásos kategóriájába illeszteni. S nem is egymástól eltérő politikai irányzatok minden valamire való demokráciában meglévő különbségeiben gyökereznek, hanem a tapasztalat-hiány pótlására törekvő téveszmékben.

A barlang ködképei

A filozófiatörténetben elsőként Francis Bacon vette észre a közgondolkodás anomáliáit, s ez aligha lehet véletlen. Hiszen ő nemcsak bölcselő volt, hanem közéleti személyiség is. Fényes politikai karriert futott be, volt koronaügyész, főpecsétőr és lordkancellár. Ő mondta, hogy a helyes megismerést az „idolumok”, a ködképek akadályozzák. Minden ember a maga barlangjában él, a saját tévedései és a környezetének hatására kialakult téveszméi társaságában, amelytől képtelen szabadulni. A barlang ködképeit ma „ideológiai beszűkültségnek” nevezhetnénk. Amit a posztmodern társadalom követhetetlenül felgyorsult kommunikációja felerősít: az információk feldolgozhatatlan méretű tömege azt a meggyőződést erősíti bennünk, hogy a tényszerű hírek változatosságuk, egymást kioltó cserélődése miatt nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk a barlangunkon kívül zajló eseményeknek. Csak különleges alkalmakkor figyelünk fel a ködképek nyugalmát zavaró jelenségekre. De annyi bizonyos, hogy a modern társadalmak individuumait elég nehéz kimozdítani különbejáratú világukból.

Különösképpen hazánkban, ahol a kormányzati kommunikáció is azt sugallja, hogy minden a legnagyobb rendben van. A hatalomviselőknek mivel már megszerezték azt, amit akartak a legjobb lenne, ha minden ebben a számukra kétségtelenül kedvező állapotban maradna. A hatalom nyújtotta előnyökkel nemegyszer visszaélve, azt bizonygatják, hogy nekünk is így a legjobb.

Bizonyára számos honfitársunk megelégedéssel fogadta azt a miniszterelnöki nyilatkozatot is, hogy sem az ő személyére, sem pedig a családjára való hivatkozás nem jelenthet egyetlen vállalkozás számára előnyt, sőt, az ilyen szemtelen kérelmezőt el kell zavarni.

„Önátejtő képesség”

Ámde itt van Felcsút. Egy egész település, amely éppen a családi vonatkozások miatt került kiváltságos helyzetbe. Legalábbis több száz ehhez hasonló kistelepülés van ebben az országban, de azoknak a kedvezményeknek a töredékét sem kapták meg, ami Felcsútnak jutott.

Felcsút tagadhatatlanul családi vállalkozás. Ennek felismerése nem pártpolitikai, még csak nem is ideológiai kérdés. Az is világos, hogy a települést az ott született személy kiváltságával kellett összhangba hozni.

A mítosz-teremtés része ez is. Mint ahogy az emlékezetes korábbi próbálkozás, hogy itt, Felcsúton ajánlotta fel Szent István király az országot Máriának. De mivel a kegyhely kialakításához elengedhetetlen az egyházi hozzájárulás, ami ezek szerint elmaradt, ezért nem templomot, hanem stadiont építettek. Azt is fel lehet szentelni. De azért ennél sokkal szebb lett volna, ha az eredeti elképzelés valósul meg, mert akkor egy békemenetes zarándoklatot is meg lehetett volna szervezni Felcsútra.

Egon Friedell kultúrtörténeti könyvében hívja fel a figyelmet a csak az angol nyelvben létező „cant” fogalmára, amit „önátejtő képességnek” fordít. „A cant oly tehetség – írja -, melynek révén képesek vagyunk mindent jónak és igaznak tartani, ami nekünk gyakorlati előnyöket biztosít.” Ha pedig valami nekünk kellemetlen, elhatározzuk, hogy azt bűnnek és hazugságnak nyilvánítjuk.

Eszerint az „önátejtő képesség” nyugodt, kiegyensúlyozott, minden körülmények között békés és jó lelkiismeretet biztosít. Fel sem merül, hogy lehetnek a saját meggyőződésünkkel ellentétes tények, korábbi felfogásunkat megrendítő vagy legalább módosító tapasztalatok.

A fent idézett miniszterelnöki intelem a felcsúti beruházásokkal összefüggésben éppen erről az „önátejtő képességről” tanúskodik. S akik önmagukat is becsapják, azok vajon miért riadnának vissza mások félrevezetésétől?

A hazugság gyertyafénye

De a miniszterelnöki megnyilatkozás egyéb érdekes összefüggésekre is utal. Ha szükséges volt ennek az intelemnek a megfogalmazása, márpedig nem lehet feltételezni, hogy a miniszterelnök a levegőbe beszél, akkor azt a korábban ellenségesnek és elfogultnak minősített vádat indirekt formában igazolja, hogy a kapcsolati tőkének mégis csak szerepe lehetett a hold-udvart érintő vagyongyarapodásban. Mivel a miniszterelnöki nyilatkozat éppen ezt a gyakorlatot kívánja hatályon kívül helyezni.

Csakhogy akadnak olyanok is, akiknek erre hivatkozniuk sem kell, kapcsolataik köztudomásúak. Elzavarásukra a józan beosztottnak gondolni se lehet. Ugyanakkor bizonyára az is előfordult, hogy némelyek jogosulatlanul, a hivatalokat félrevezetve hivatkoztak legfelsőbb kapcsolataikra, s ez bizony idegesítő következményekkel jár. Kellemetlen, ha a kedvezmény kézhezvétele után derül ki, hogy a jutalomban egy arra érdemtelen részesült. Hiszen nem lehet leellenőrizni, hogy ki-kivel van jóban, főleg ha a baráti szálak egyre szövevényesebbek.

Végezetül ismét érdemes Bacont idéznünk. Már csak azért is, mert az ő korában sem volt idegen jelenség a hivatali visszaélés, a megvesztegetés és a korrupció. Életrajzából tudjuk, hogy ő politikai pályafutását is egy efféle, talán eltúlzott, de semmiképpen sem egészen alaptalan eljárás törte ketté. Máig sem tudni, hogy mi volt az igazság.

Nem annyira filozófusként, mint inkább politikusként ő maga sem tulajdonított túl nagy jelentőséget az igazságnak. Azt vallotta, hogy az igazság pőre, éles nappali fény, amely a világ maszkjait, álarcait, hívságos ékeskedéseit fele olyan szépnek se mutatja, mint a hazugság gyertyafénye…

Szerző
Giczy György közíró