Négy találkozás

Nagy Imrével, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc vértanú miniszterelnökével személyesen sohasem találkoztam. Mégis volt négy emlékezetes és karizmatikus, az ő történelmi egyéniségével és szerepével összefüggő esemény, amely mindenképpen beleszólt az életembe.

Az első 1953 nyarán történt. Nagy Imre akkor került első alkalommal kormányra. 1953 nyarán tettem érettségi vizsgát a budapesti piarista gimnáziumban, korábban alig lehetett reményem arra, hogy egyetemre kerüljek, nemcsak az egyházi iskola, hanem a családi háttér következtében is. Valójában a Nagy Imre-kormány által kezdeményezett demokratikus és nemzeti megújulásnak köszönhettem, hogy szeptemberben beülhettem a budapesti bölcsészkar padjaiba.

Második eszmei találkozásom 1956 októberében történt, midőn nyomon követhettem azt a személyes utat, amelyet Nagy Imre az óvatos távolságtartástól a nemzeti forradalom eszményeinek őszinte vállalásáig megtett. Ha fellapozzuk akkori beszédeit - az első, október 23-án az Országház lépcsőjén elhangzott beszédtől az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkárához intézett november 4-i, a Szabad Kossuth Rádióban személyesen felolvasott miniszterelnöki szózatig -, nemzeti történelmünk felemelő, egyszersmind tragikus dokumentumaival találkozunk. Összesen öt megnyilatkozásról van szó, az első még bizonytalan és óvatos, ezután a mindinkább erőre kapó személyes és morális azonosulással, a magyar nép szándékaival, lelkivilágával és szabadságharcával történő azonosulással találkozunk. A nemzet és miniszterelnöke valójában a történelmi tragédia iszonyatos mélységében és felemelő katarzisában talált egymásra. Így vált Nagy Imre, akárcsak Szent István, Mátyás király, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, a magyarság hősévé, szinte mindig közös tragédiák között őrlődő történelmünk hősévé. Történelmi és erkölcsi hőssé, aki bukásában is a nemzeti fennmaradás morális lehetőségeit és parancsát alapozza meg.

Harmadik alkalommal egy forró nyári reggelen, már mártíriumával találkoztam. 1958. június 17-én (kivégzésének másnapján) vasárnap reggel meghallgattam a Kossuth-rádió híreit, majd vettem egy Népszabadságot. Mindkettőből arról értesültem, hogy előző nap a magyar forradalom néhány vezetőjével együtt kivégezték a miniszterelnököt. Rettenetes pillanat volt, talán 1849 októberében érezhette magát így egy magyar ember, midőn értesült az aradi tizenhárom tábornok kivégzéséről. Olyan merénylet volt ez – nemcsak a nemzeti és az európai demokratikus eszmények, hanem a klasszikus munkásmozgalom által képviselt erkölcsi értékek ellen is -, amelynek történelmünk legsötétebb lapjain van helye.

A negyedik találkozás évtizedekkel később történt: 1989. június 16-án, azon a gyászünnepségen, amelyet a Történelmi Igazságtétel Bizottság a Hősök terén, majd az Újköztemetőnek az 56-os forradalom hősi halottait magába fogadó 301-os parcellájában rendezett. A gyászszertartáson, mint a TIB egyik alelnöke én is ott állhattam a Műcsarnok lépcsőjén, a gyászőrség soraiban, majd a Rajk László által tervezett emlékmű előtt. Most csak a történetíró Kende Péter egyik lényegbevágó megállapítását idézem: „A [régi rend] összeomlás[ának] legfontosabb hatótényezője […] erkölcsi volt, ez a gyászünnepség olyan volt, mint egy úrfelmutatás, amely elől a Gonosz szűkölve menekül.” De ahogy a Kende Pétertől idézett mondat is mutatja, időnként mégis az igazság és a jó szándék kerekedik felül – és akkor a Gonosznak nincsenek esélyei.

(Június 16-án, a Nagy Imre emlékmű előtt elmondott beszéd szerkesztett változata )