Kísértetjárás a 21. század elején

Publikálás dátuma
2015.06.20. 10:45
Orbán és a Fidesz mai „élcsapata” a Bibó-kollégiumban tanulta a demokrácia elméletét. Most egy újabb nemzedék nő fel a falak köz
Bibó István, aki egész tudományos munkájában általában jelenségeket elemzett, és csupán ritkán kötötte a megállapításait személyekhez, úgy hét évtizede akaratlanul is "megrajzolta" a mai Orbán Viktor portréját. A jellemvonások taglalásából, a politikus típusok jellemzéséből könnyű ráismerni. Aligha véletlenül.

Meghökkentő, ugye? Hiszen ez csakugyan képtelenség! Az ifjú Orbánról tudjuk, hogy annak idején több más, mai fideszes vezető társával együtt hallgatója volt a Bibó kollégiumnak, állítólag tanulta Bibótól is, hogy mi fán terem a demokrácia. Azóta mintha elfelejtette volna. Megtörtént, megtörténik mással is hasonló.

Kerestem könyvespolcomon, mi érdekelne pillanatnyilag, ami időszerűen szólhat korunkhoz, így akadt meg a pillantásom az 1986-ban kiadott Válogatott tanulmányokon, annak is első kötetén. Azon, amely jobbára bevezető csupán a későbbi esszékhez, akár elvontnak is tekinthető. Mégsem az, mert az egyik fejezete azt a címet viseli: „Közép- és Kelet-Európa politikai kultúrájának deformálódása”. Van-e ma időszerűbb ennél?

Lemaradtunk, mert féltünk

Ahogyan lapozgatni kezdtem, rábukkantam egy részre, amelyben - megrögzött ostoba értelmiségiként -, amikor először olvastam a művet, ceruzával aláhúzogattam az érdekesebb mondatokat, oldalt fölkiáltó jeleket biggyesztettem. Így jutottam el ahhoz a részhez, amely igen alaposan, gondosan azt taglalja, hogy földrészünknek ez a fertálya miért maradt el Nyugat-Európától? Miért torpant meg itt szinte jóvátehetetlenül a demokrácia, és Angliánál, Franciaországnál, vagy éppen Németországnál miért nem?Mi vezetett el oda, ahol ma tartunk?

Bibó nyomban az elevenébe vágott, nem kertelt, megállapította: „demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni. Nem félni a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől, és egyáltalán mindazoktól az elképzelt veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódiakká, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni”.

Zenei nyelven "fölütésnek" ez éppen elég. Bibó azonban rendületlenül halad tovább. Megállapítja, hogy a nemzeti értelmiségnek Kelet- és Közép Európában sokkal kisebb volt a társadalmi tekintélye, múltja, hagyománya, mint a nyugat-európai értelmiségnek. Ezekben az országokban a nemzeti, a katonai, az uralmi és az agresszív érzelmek túlsúlyra jutottak a polgári, civilizált, bensőséges és békeszerető érzelmek mellett. Ezen az úton született meg - nem akármilyen megfogalmazás: – a nyelvi nacionalizmus ideológiája. Az a “varázsige”, amely a mai orbáni elmélet és gyakorlat bibliája. A félelem lelkiállapotának szüksége van bizonyos monarchikus, arisztokratikus és katonai tendenciákra, fegyelemre, rendre, forradalomellenességre és tekintélytiszteletre. Túlzott önigazolásra és belső bizonytalanságra, túlméretezett nemzeti hiúságra, a teljesítmények szüntelen hangoztatására. E nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik, ugyanakkor olyan csüggedten tudja magára alkalmazni a „kis nemzet - vesztes nemzet” megjelölést, ami egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna.

Ebben a lelkiállapotban, lép tovább Bibó, „megzavarodik a politikai értékek iránti érzék, a lét állandó kiút nélküli bizonytalansága, az értékvilág. Szükségszerűen kialakul egy zűrzavaros és hamis kategóriákkal dolgozó politikai publicisztika, az Abszolút Jó vagy az Abszolút Gonosz általánosításokból metafizikai rangra emelkedik, mágikus varázsigévé erősödik. Ez a fölfogás jellemzi ma az egész fideszes pártsajtót, tévéktől rádióikon át a nyomtatott kiadványokig, szinte minden szerzőjük erre idomított. Önálló, eredeti gondolat szinte ritka, mint a fehér holló. Az értékvilág megzavaródása készítette elő, hogy Kelet- és Közép Európában a politika szertelenségei nem csupán állandósultak, hanem rettenetes rémképekké is torzultak, és ami a legvészesebb, a demokrácia ellen fordultak”.

Bibó ezután az egyik legkényesebb, és napjainkban talán a legidőszerűbb témának a taglalásába fog. Indokolt szó szerint idézni:

„A nagy ember, a zseniális politikai vezető romantikájából született meg a közösség hisztériáját megtestesítő diktátor katasztrofális jelensége, s a neki való engedelmesség félelmetes és terméketlen új tömegérzelme. A zseniális politikai vezető romantikája mindenképpen nagy veszedelmet jelent, vagy jelenthet egy közösség politikai fejlődése számára, s azok a népek, melyeknél a demokrácia végül is átjárta a társadalom egészét, előbb utóbb rájönnek, hogy egy felnőtt nemzet – bármennyire is szüksége van jó és képes vezetőkre – a maga közösségi alkotó képességét éppen úgy nem alapíthatja egyetlen ember vélt vagy valódi emberfeletti zsenialitására, ahogyan nem alapíthatja a királyok született erényeire sem”. E gondolat egyenes folytatása, hogy „a romantikus hazafi Közép- és Kelet Európában az antidemokratikus nacionalista típusává deformálódott, olyan emberé, aki a nemzeti végveszedelem állandó érzésében él…”

Egy egyetemes faj van

És akkor ugorjunk egyet, hogy elérkezzünk a tanulmányoknak már a második kötetéhez, a háború után született részhez, amely ugyancsak napjaink egyik legégetőbb kérdését, Bibó megvilágításában a föltámadt antiszemitizmus eredetét vizsgálja. Kísérteties, ahogyan a háttérben fölvillan a legújabb botrány, a Szabadság téri torz emlékmű esete, hiszen ezt a jelenséget Bibó már nem ismerhette, nem érte meg, újjászületésének a körülményeit sem.

Az „Érvek a felelősségvállalás ellen” című fejezetben megemlítődik, hogy „a zsidóknak milliós tömegben való kiirtását nem mi csináltuk, hanem a németek… További ellenvetésként azt is gyakran halljuk, hogy ne ezekről, vagy ne csak ezekről beszéljünk, hanem beszéljünk a hadifoglyokról, a háborús szenvedésekről, az internáltakról, a demokrácia nevében folyt hatalmaskodásokról, vagy jobbik esetben azt halljuk, hogy mindezekre tekintettel ne beszéljünk semmiről sem. Húzzunk egy vonalat…, a szenvedéseket tekintsük kiegyenlítetteknek. A mértéket ne veszítsük el. Ezek bármelyikét a zsidók tömeges legyilkolásával komolyan egy napon említeni - így Bibó –, nem lehet más, mint frivolság, vagy rosszhiszeműség”.

Kísérteties egyes mai érveket visszahallani? Gondoljunk csak Dörner György minapi fölhorkanására, amelyet kis részletben a Hír tévé is leadott. A színházi szakember kijelentette: „reméli Jeles Nemes László következő filmje a pozsonyi csatáról fog szólni" nem a holokausztról.

Bibó idézi, hogy a magyar közéletben évtizedek óta föl teszik úgy is a kérdést, hogy a zsidóság „faj vagy felekezet?” Az antiszemita fölfogás azt vallja, hogy faj, e nézet ellenfelei szerint viszont zsidó faj nincs, csak egy, egyetemes emberi faj létezik, amelyen belül csak fajták szerint különbözünk. A jellegzetesen zsidónak hirdetett fizikai vonások legalább tíz különböző típusnak egymással ellenkező vonásai, a kérdés ilyen fölvetése hamis tehát. Kiemeli a tanulmány, hogy a zsidóság nem egy nemzethez tartozik, nincs közös nemzeti tudata, sem közös állama, csupán a cionisták és mások állítják, hogy kellene lennie. A zsidóságnak nagy része azonban nem akar és nem fog erre az útra lépni. Bibó nyomatékosan kiemeli, hogy az antiszemitizmus gyökere középkori eredetű vakbuzgó előítélet, babonás vádakkal keverten. Van benne valami szellemtörténeti jelleg is. Sovány azonban a magyarázat arra, hogy bizonyos tömegek társadalmi feszítő erejét, miért lehet éppen az antiszemitizmus irányába terelni, de akad mégis olyan „mélylélektani” fölfogás is - eléggé furcsa -, hogy az antiszemitizmus mögött a zsidók ellen elkövetett igazságtalanságokért és kegyetlenségekért való bűntudat, lelkiismeret-furdalás áll.

Bibó nem élte meg

A modern antiszemitizmus Európában a 19. század közepétől bukkant fönn. A kontinensnek a Rajnától keletre eső országaiban a modern kapitalizmusra való áttérés csak formailag sikerült. Közép-Európa így lett különösen alkalmas táptalaja a torz antidemokratikus nacionalizmusnak. Ilyen volt Magyarország is, amely az 1848-as szabadságharc leverése után elfogadta a kiegyezés ál-alkotmányosságát, és az ál-függetlenséget, a monarchia bukása után pedig belezuhant a trianoni sértettségbe. A nemzeti értelmiség a különféle hazafias hisztériákon, nemzeti rémképeken keresztül jutott el a demokráciával való teljes meghasonlásig. Az előítélet ellen csakis a társadalmi kérdések teljes megoldásával lehet eredményesen küzdeni.

Bibó a mélyre tapint, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy tabuk nélkül vizsgálja az asszimiláció lehetőségeit is. „Asszimilálódni annyit tesz - írta -, mint benne élni egy valóságos, eleven életformában, és vállalni, gyakorolni kell ennek közéleti követelményeit. Ettől, jegyzi meg ugyancsak tabu nélkül, megmaradhat valakinek a jellegzetes orra, jellegzetes konyhája, élettempója, szólásformája, mindaz a fizikai és etnikai adottsága, aminek a társadalomszervezeti jelentősége igencsak kevés. És az 1948-ban lezárt fejtegetéseit azzal fejezi be, hogy aki e kérdésekben nem tud vele egy véleményre jutni, az legalább kiindulási alapnak fogadja el az ő jó szándékait. A jelen azt jelzi, sajnos ettől változatlanul távol vagyunk, s akik állítólag Bibó szellemén nevelkedtek, még nem jutottak el ide,

Zárásként, még a válogatott tanulmányok első kötetének van egy olyan rövid bekezdése, amihez Bibó csak elméletileg tudott eljutni. Nem érhette meg a jellegzetes orbáni hatalomgyakorlás korszakát. Kurtán, csupán jelzésszerűen utal arra, hogy a hiteles demokráciának „feltétlen követelménye”, (ezt a kifejezést használja!), a választás titkossága, és általában minden eljárási vagy kiszámítási trükktől való mentessége. A nem direkt választási rendszer, említi, szintén igen aggályos, mert a politikai kultúra szűkítésére vezet. A politikai nevelődés szempontjából döntő jelentőségű, hogy az országos parlament mellett a helyi testületek is a demokratikus politikai nevelődés iskolái legyenek.

A 2014-es kétharmadra vezető szisztéma egyáltalán nem ezt a módszert követte. A hátralévő három esztendőben kellene elérni, hogy Bibó szikár és kristálytiszta szemlélete, az olyannyira óhajtott valamivel közelebb kerülhessen a valósághoz.

Szerző

A pazarlás szégyen

Publikálás dátuma
2015.06.20. 10:34
FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Május elseje és október 31-e között várja a látogatókat a 2015-ös Milánói Világkiállítás, amelynek központi témája: Táplálni a Földet, energiát az életnek! (Feeding the Planet, Energy for Life.) Igazán kár, hogy a magyar pavilon egy leheletnyi gondolatot sem áldoz a főtémára, ezért ezt néhány mondat erejéig most pótolni igyekszünk.

Az emberiség sem mentes attól a kockázattól, hogy kihaljon; megtörtént ez már számtalan más élőlény esetében. Égető tehát a kérdés: hosszabb távon képes-e a planétánk táplálni a rajta élő fajokat, köztük az embert? Ma még az a válasz, hogy többnyire igen, bár van egy rohamos tempóban feszítő korlát, éspedig a víz. Víz hiányában a táplálékainkat sem fogjuk tudni előállítani.

"Kríziséhező" gyermekek országa

A Föld 7,2 milliárdnyi humán lakója közül 2,1 milliárd ember (29 %) elhízott, míg 0,8 milliárd (11 %) pedig napi szinten éhezik. Ez utóbbiak vannak rosszabb helyzetben, ugyanis elképesztően szomorú, de évente 36 milliónyian halnak bele az éhezésbe (0,5 %), míg a jóval többen lévő túlsúlyos embertársaink közül ugyancsak éves szinten 29 millió (0,4 %) távozik az ehhez köthető betegségek következtében. Mintha minden évben négy Magyarország halna éhen, s mintha három Magyarország pusztulna bele a túltápláltságba!

A helyzet még katasztrofálisabbá vált a gyermekek vonatkozásában. Ezért az MSZP 2014-es európai parlamenti választási programjában első helyen szerepelt a vállalásaink között a gyermekéhezés felszámolása. Persze ahol a gyermek éhezik, ott a felnőtt sem lakik jól. Ma Magyarországon a szakmai becslések 50 ezerre teszik az éhező gyermekek számát, s ennek négyszerese, azaz 200 ezer az úgynevezett kríziséhező gyermek. Ezen felül a lakosságunk bővebbik felének a táplálkozása szegényes, hiányos, amit csak fokoz a brutálisan magas 27, illetve százalékos áfa is. Az MSZP javaslata szerint 5 százalékra, vagy e mérték alá kellene ezt mérsékelni.

A táplálkozás az egyike azoknak a tevékenységeinknek, amelyre oly sok módon igaz a közösségiség fogalma. Nem véletlen, hogy ezzel a kérdéskörrel a legtöbbet pont a baloldali, szocialista pártok törődnek. Népkonyhák, iskolai konyhák, üzemi konyhák, nyilvános éttermek, büfék próbálnak ezen enyhíteni, noha ezek alighanem hatékonyabbak a családi étkezésekhez képest, a legtöbb esetben kiegyensúlyozottabb menüt is ajánlanak, értelemszerűen mégis drágábbak, sok szempontból pedig rugalmatlanabbak, például a maradékok kezelése terén.

Elképesztően hatalmas a pazarlás! A nemzetközi szakmai szervezetek becslése szerint globálisan és évente az össztermelés egyharmadát, azaz 1,3 milliárd tonna élelmiszert dobunk ki. Többet, mint a világ teljes gabona, vagy akár kukoricatermése! Ennek háromnegyede a termelés, a szállítás, a feldolgozóipar és a kereskedelem számlájára írható, ám egynegyedét mi magunk, a fogyasztók küldjük a szeméttelepre. Ezzel a helytelen gyakorlattal egyszersmind a globális káros-anyag kibocsátás durván 4 százalékát is összehozzuk.

Meddig fogyasztható?

Az Európai Unió közel félmilliárdos lakossága alig százmillió (89) tonna élelmiszert pocsékol el, ezen belül Magyarország "gyakorlata" átlagosnak mondható. Mindazonáltal a Magyar Élelmiszerbank Egyesület adatai szerint mi magyarok évente 1,8 millió tonna élelmiszert hajítunk pocsékba, s ez különösen fájó a hazai lakosság általános táplálkozási "térképe" láttán.

Érdekes emlékeztetni: elődeinknél ez másként volt. A változást a fogyasztói társadalom kialakulása hozta, azonban más termékekhez képest a tudatos fogyasztás igénye pont az élelmiszereknél szorul háttérbe. Pedig egyszerű dolgokról van szó, amelyeket már az iskolákban illene tanítani: a kidobott élelmiszer bizony kidobott pénz; annyit vegyünk, amennyit biztosan elfogyasztunk; figyeljünk oda a lejárati időkre; a hűtőszekrényünk helyes beállítása aranyat érhet; ugyancsak a hűtőnkben tegyük a szemünk elé a lejáró félben lévő élelmiszereket; a tárolásnál ne legyünk hanyagok; ne tálaljunk túlzó adagokat és legyen gondunk a maradékok lehetséges újrahasznosítására.

Az egész világ mégis bajlódik a helyes iránymutatásokkal, például a lejárati idők tekintetében. Az angolszász gyakorlat megengedőbbnek tűnik a "best before", vagyis "az adott dátumig a legjobb" klauzula használatával, míg a kontinentális Európa inkább az "expiry date", azaz a "lejárati idő" feltüntetésével operál. Talán szerencsésebb lenne e kettő ötvözése, ezáltal egy "sárga időzóna" kialakítása, amelynek üzenete annyi, hogy az első megjelölendő dátumig (!) maradéktalan az élvezet (zöld zóna), míg a második feltüntetett dátum után (!) már nem ajánlott a termék fogyasztása (piros zóna). Lényeg, hogy ne egyetlen fekete-fehér lejárati korláttal találkozzunk, hanem két támpontot kapjunk a használati (köztes) mozgástérre.

Élenjárónak tekinthetjük azt a francia törekvést, hogy a frissesség múlásához már közeledő élelmiszereket nem engedik megsemmisíteni, hanem - szervezetten! - a rászoruló közösségekhez juttatják el. Fontos azonban, hogy mindezt nagyfokú elővigyázatossággal teszik, szigorúan dokumentálva és garantálva az idetartozó műveleteket. Magyarországon azonban aligha tudnánk hasonló rendszert bevezetni, hiszen nálunk a kereskedők mindent megtesznek azért, hogy amit csak lehet, a végsőkig kifuttassanak. Ez utóbbi sem bűn – amíg nem jelent egészségügyi kockázatot –, végtére is a pazarlást fékezi.

Ne dobjuk a szemétbe!

Nálunk több esély mutatkozna az előrelépésre a nagyobb konyhák maradékának szervezett és ellenőrzött felhasználása révén. Nem kevés olyan konyha van az országban, amely naponta akár több ezer adag készételt állít elő, s bizony a legfigyelmesebb gazdálkodás mellett sem ritka a 10 százalékos ráhagyás, még pontosabban a felesleg-gyártás. Ennek a maradéknak az oroszlánrésze kommunális vagy úgynevezett veszélyes hulladékként folytatja útját.

Nagy kár, hogy kevés a speciális szabályozás. Miért is ne lehetne a maradékot jogszabályban rögzített eljárásrend szerint leszerződve a szűkölködő közösségek javára fordítani? Látjuk a több ezres sorokat egy-egy ételosztásnál, nem kéne hát félni akár attól sem, hogy néhány központi továbbosztó intézményt állítsunk fel az aznap készült ételek végső megmentése, a rászorultak táplálása érdekében. Senki ne gondoljon tányérokról visszasöpört moslékra, olyan élelmiszerekről beszélünk, amelyet akár el is adhattak volna!

Elég sok élelmiszer gyűjtésében, szétosztásában vettem már részt, s tudom, az ilyen akciók esetében az adakozó emberek is bizony legtöbbször a spájzaik polcairól veszik le a még felhasználható lisztet, olajat, konzervet, miegymást. Józan gondolkodás és körültekintő szervezés kérdése az egész!

Természetesen mindig a legnehezebb a rászorulókhoz való út kikövezése. Jelenleg globálisan háromszor annyi élelmiszert pazarlunk el, mint amennyivel fel lehetne számolni az éhezést. Hulladékká válik a világ teljes termelésének egyharmada, miközben ma már az emberiségnek csak bő egytizede éhezik. Fogjuk fel hát úgy a problémát, hogy a mai pocsékolásainkat mindössze a harmadával kellene visszafogjuk ahhoz, hogy elvileg sehol ne maradjon éhes száj. Nyilván lehetetlen a kecskeméti nagykonyha szerdáról megmaradt ötven adagnyi székelykáposztáját csütörtökön felszolgálni egy szaharai törzs kunyhóiban, de nem lehetetlen még Kecskeméten belül aznap szétosztani. Ha takarékosak vagyunk, akkor pénzünk is több marad, amelynek egy részéből már messzebbre is eljuthat a segítségünk.

Sőt! Ha a Questor-botrány árnyékában Orbán most annyira szívén viseli a menekültek sorsát (ugyanis bő százezer menekült egy évi teljes körű ellátására is elégséges összeg, azaz 200 milliárd forint tűnt el!), akkor mondjuk meg neki: vigye a nemzet ételmaradékát a komájához Debrecenbe! Vagy annak csak a fent említett egyharmadát. Még ez utóbbiból is pont 2 millió menekültet lehetne királyi konyhán tartani. Bár ha az ilyesmihez nem fűlik a foga, akkor esetleg gondolhatna a pár százezer éhező, alultáplált magyar gyerekre.

Persze nem a papírra vetett számok a fontosak, hanem az: az uralkodó osztály lustaságán és a fösvénységén kívül semmi okunk nincs arra, hogy Magyarországon akár csak egyetlen gyerek is éhezzen! Akkor beszélhetünk majd közösségi társadalomról, amikor nyugodtak lehetünk, hogy minden áldott nap az utolsó éhes gyereknek is jut a jóllakásához szükséges falatokból.

Szerző

Egy "beugrással" kezdődő karrier

Publikálás dátuma
2015.06.20. 10:23
FOTÓ: Népszava
Kovács András filmrendező a napokban lesz 90 éves. Elkészült életrajzának kézirata – a Kossuth készül kiadni – aminek a Szerencse fia címet adta. Ami akár igaz is lehetne, ha végül is nem ő maga lett volna a szerencséje Kovácsa.

Kis falu Kolozsvár közelében Kide, ahol született. Abban persze szerencsésnek mondhatta magát, hogy egy rokona jóvoltából, egy papnak – félrelépése miatt – az volt a penitenciája, hogy valamelyik rokongyereknek fizesse az iskoláztatását. Így került Kolozsvárra, de a tiszteletes úr egy év után beszüntette az ösztöndíj folyósítását, nekik pedig egyre nőtt az adósságuk. Olyannyira, hogy az iskola igazgatója közölte, ha szeptemberig nem fizetik be a tartózást, akkor nem is iratkozhat be. Mit tesz Isten – illetve a történelem – a nyáron bevonulnak a magyarok Kolozsvárra és minden adósságot eltörölnek. Így természetesen folytathatja a tanulmányait. Ezt tartja Kovács András első számú szerencséjének.

Még gimnazistaként, ki kellett mennie legációba. Szülőfaluja szomszédságába küldték, ahol kiderült, hogy ott bizony egyszer prédikálni is kell a templomban. Felment a szószékre, de nem jutott eszébe semmi, azután egy ötlettől vezérelv elkezdett kedvenc írójáról, Móricz Zsigmondról beszélni. A hívők türelmesen hallgatták.

A híres Farkas utcai gimnáziumban 1944-ben leérettségizett. A „visszacsatolás” örömére Kolozsvárról ingyen-vonatot indítottak Budapestre. Kihasználta az alkalmat, de a nyilas uralomba csöppent, és mint friss magyar állampolgárt 19 évesen jelentkezni kellett katonának. Sőt a frontra is kivezényelték, ami ugyan itt volt már Pest közelében Csömörön. Az oroszok belőtték a lövészárkukat, valaki megsebesült és ő, egy társával, a hátukon cipelve a beteget, meglógtak. Bujkálnia kellett, egyebek között egy apáca-zárdában talált menedéket. Ahol Kodály Zoltán is bujkált az első, zsidó felesége miatt. Majdnem pikáns történet részesei lettek az ott bujkáló férfiak. Az apácák ugyanis megkérték őket, hogy ha jönnek az orosz katonák, akik a hírek szerint megerőszakolják a nőket, vállalják el, hogy ők egy-egy apáca férjei. Erre aztán nem volt szükség, mert a peremkerületek valamelyikéből, ahol volt egy zárda, jött a telefonértesítés, hogy az apácákat nem bántották.

A határőrök segítettek

Amikor Kovács is felszabadult a bujkálás alól, visszament Kolozsvárra és beiratkozott az egyetemre. Méghozzá pszichológia, szociológia, esztétika szakra. De aztán hírét vette – Fehér Imre barátjával együtt -, hogy Budapesten, a Színházművészeti Főiskolán filmrendezőszak is indul és ők elhatározták, hogy jelentkeznek. Be is adták útlevélkérelmüket a román hatóságoknak, hiszen Kolozsvár addigra már megint a románoké lett, de mindmáig – nyolcvan év után - sem érkezett válasz. Elhatározták hát, hogy átszöknek a határon. Így is történt volna, ha nem fogják el őket a román határőrök, akikről azonban kiderült, hogy némi pénzért ők maguk is átsegítik őket a határon. Így is történt, őket pedig felvették a főiskolára, ahol Makk Károly, Bacsó Péter és mások társaságában végzett. 1950-ben kaptak diplomát – és Bacsó visszaemlékezése szerint – egy overállt is, amin nagybetűkkel az állt, hogy FFCS, azaz Főiskolai Filmes Csoport. Ami azonban egyáltalában nem jelentette azt, hogy rendezhettek is. (Makk volt az első aki megpróbált filmet készíteni, de az úttörőkről szóló produkciójának még a negatívjait is megsemmisítették.)

Kovács a dramaturgiára került, annak vezetője is volt. Legfőbb törekvése az volt, hogy a magyar irodalmat, a kortárs irodalmat behozza a filmgyárba. Ez többé-kevésbé sikerült is neki. Sok forgatókönyv irodalmi nyersanyagát ennek megfelelően ő javasolta különböző rendezőknek. Egyebek között Cseres Tibort, akinek a regényéből készült második filmje, a Pesti Háztetők. Az első azonban amolyan – színházi nyelven szólva – „beugrás” volt. Már minden előkészület befejeződött, hogy Dobozy Imre könyvéből elkezdjék forgatni a Zápor című filmet. A rendező, Keleti Márton azonban megbetegedett és a gyár vezetése megkérte Kovácsot, hogy készítse el a filmet. Így kezdődött rendezői pályafutása.

Nehéz emberek

Kovács azonban, annak ellenére, hogy rendezőket hozott össze írókkal, első jelentős sikerét egy dokumentumfilmmel, a Nehéz emberekkel érte el. Olyan embereket keresett meg a kamerájával (amit természetesen egy profi operatőr, Vagyóczky Tíbor kezelt), akik valami mást, valami újat kerestek a maguk szakterületükön. Például egy óriási, minden korábbinál nagyobb, egy kilométer hosszú szalagház tervezőjét mutatták be, aki mindent beleképzelt ebbe az épületbe az uszodától a bevásárlóközpontig és javítóközpontokig. Egy másik újító azt találta ki, hogy kevesebb üzemanyaggal tudna elhúzni egy traktor az ekét, ha nem hagyományos ekevassal szántanának, hanem görgőkkel. Összesen öt ilyen újdonságnak számító ötlettel elálló embert mutatott be, egy állami gazdasági vezetőt, egy téeszelnököt, a Heller-Forgó-féle hűtőtornyot - jóval később, egyiküket még Amerikában is megkereste. Amikor a filmet a gyárban levetítették Fábri Zoltán mondta, hogy a hatodik nehéz ember maga Kovács András, akit nem látni a képeken, de ő kérdez és természetesen övé az egész munka.

Amikor a Nehéz emberek elkészült, a film bemutatása kockázatos lett volna. Bár politikai értelemben 1964-ben jobb volt a helyzet, már az úgynevezett „gazdasági mechanizmus reformja” volt napirenden, Fábry tanácsára olyannak kellett megmutatni a filmet, akinek már nincs főnöke. Kovács levelet írt Kádárnak és meghívta egy vetítésre. Kádár el is ment és a végén csak annyit mondott: „Bizony ilyen a helyzet.” Értve ez alatt: az újító szellemű embereket nem támogatják. Ezzel természetesen megnyílt a bemutatás lehetősége.

Keleti Márton, akinek nagy közönségsikereket hozó filmjei voltak, 60 évesen e sorok írójának panaszkodott, hogy ehhez képest milyen kicsi a Nehéz emberek nézőszáma, mégis tele van vele a sajtó. Nem nagyon értette, hogy ez a filmcím a maga idejében fogalom lett, amire nagyon sokan hivatkoztak.

Arccal a "történelem felé"

Ez a filmsiker ösztönözte bizonnyal Kovácsot – aki 1981-től 86-ig a Filmművész-szövetség elnöke is volt -, hogy a kortárs rendezők számára „cselekvő filmek” készítését javasolja. Ami persze nem a korábbi direkt propaganda-játékfilmek folytatását jelentette volna, mint amilyen például a Teljes gőzzel című produkció volt.

Ezekben az időkben valahol egy interjúban kijelentette, hogy nem akar történelmi filmet készíteni. Cseres Tibortól kapott egy kéziratot, ami azonban nem tetszett neki, viszont elolvasta a Hideg napokat, ami azonnal nagyon megmozgatta a fantáziáját. Min ahogy most visszaemlékezett rá, úgy olvasta, mintha nem is történelmi eseményt írt volna le Cseres, hanem azt, hogy az emberek gyakorta a „parancsra tettem” mentségével próbálják magukat a felelősség alól menteni. Cseres azonban akkor nem tudta vállalni a forgatókönyv megírását, mert más munkával volt elfoglalva, így ráhagyta Kovácsra, készítse el ő. Az operatőr Széchenyi Ferenc lett. Amit azért is érdemes megemlíteni, mert ellentétben sok kortárs – és mai rendezővel – akik rendszeresen állandó operatőrökkel dolgoznak, ő majdnem mindig mást bízott meg ezzel a feladattal. Igaz Hegyi Barna két filmjét is fényképezte, de dolgozott vele Hertzenik Miklós, Illés György, Ragályi Elemér, Lugossy István is. A Hideg napokkal azután nemcsak történelmi gondolkodásunkban hagyott nyomokat, hanem a magyar film históriájában is.

Ettől kezdve igazán nem mondható, hogy többé nem érdekelte volna a történelem. Így például 1978-ban elkészítette az Októberi vasárnapot, Horthy kiugrási kísérletének kudarcáról A forgatókönyvet szinte természetesen itt is ő írta, de ehhez akkor nem állt rendelkezésére olyan gazdag forrásmunka, mint amilyen az elmúlt negyedszázadban előkerült. Közöttük olyan, akár civilnek is nevezhető szerzőktől, mint Csernok Attila, vagy a közelmúltban, első sorban Wallenbergről írt svéd-magyar szerző kitűnő munkája. Az Októberi vasárnap középpontjában nem is Horthy áll, hanem a szárnysegédje Tost Gyula, aki e tragikus nap következményeit – ellentétben főnökével – azonnal levonta és öngyilkos lett. Ezt a szerepet az ugyancsak Erdélyből áttelepült Bács Ferenc játssza a filmben, mint ahogy ugyancsak az elsők között adott szerepet az áttelepült Bara Margitnak is. Horthyt Kovács Károly játszotta, Bács Ferenc az egyik főszereplője lett később a Ménesgazdának is.

Mint most elmondta egy beszélgetésünk során: sok-sok év után megnézte az Októberi vasárnapot, mert valahol levetítették és meghívták a film után egy kis beszélgetésre. Meglepetten tapasztalta, hogy szinte alig ismert rá saját filmjére. Mintha nem is ő csinálta volna. A meglepetés egyébként kellemes volt, mert ő például a forgatás során úgy képzelte, hogy egy dokumentarista jellegű produkciót forgat, most viszont egy jól pergő, igazi játékfilmet látott. Készül is arra, hogy más, korábbi filmjeit is megnézi és megpróbál írni valamit ezekről a friss élményeiről.

Csak nem hal meg?

A maga nemében a Ménesgazda is történelmi filmnek tekinthető persze, hiszen az 1978-ban forgatott film látlelet a Rákosi korszakról. Madaras József játssza a hozzá nem értő munkásfiút, akit kineveznek egy nagy hagyományú méntelep igazgatójának, ahol még ott dolgoztak az egykori katonatiszt szakértők. Az új, jóindulatú főnök azonban olyan konfliktusba keveredik a régiekkel, hogy megölik.

A szó minden értelmében aztán igazi történelmi film lett a Vörös grófnő 1985-ben. Már Károlyi Mihállyal is foglalkozott korábban, de mint Horthy esetében, ahol egy mellékszereplőt állított a középpontba, itt is a feleséget, Andrássy Katinkát tette a film hősévé. Nem mintha az asszony másodrendű személyiség lett volna Károlyi életében. Ráadásul Károlyiné még élt, rendelkezésre álltak az emlékiratai amikor a film készült, segített is Kovácsnak a forgatókönyv-írásban.

Bár egyetlen témakörben nem engedett egy fikarcnyit sem. Kovács alig hihetőnek tartotta, hogy két ilyen szuverén karakternek az életben ne lettek volna kisebb konfliktusai, de azt a grófnő váltig tagadta. Kikötése volt, hogy a Vörös grófnőt látni szeretné a bemutatás előtt is. A vágóasztalon nézte meg a filmet és Kovács emlékszik egy mulatságos jelenetre. Básti Juli alakította a filmben a grófnőt, és egy olyan jelenethez értek, ahol a történet szerint megbetegszik. Mire Katinka a vágóban felkiálltott: „Csak nem hal meg?” Tény, hogy az igazán előkelő környezetben felnőtt asszony mindenkor társa volt a nem éppen könnyű életutat bejárt Károlyinak.

Katinkáról, e sorok írójának is van személyes élménye. Látta, valamikor túl a kilencvenedik évén, Cannes híres főutcáján, a Croisetten, autót vezetni. Maga ült a magyar rendszámú Lada volánja mögött.

Kovács András közéleti érdeklődése soha nem hagyott alább. Nevetve szokta felidézni, hogy jóllehet sokáig nem is volt párttag, de azért szemináriumot vezetett, egyebek között a Köztemetőben a sírásók számára. Szövetségi főtitkárként kiállt Nemeskürty és a vendégként e célból idehívott Csuhraj ellenében Kósa Ferenc Tízezer nap című filmje "megcsonkítása" ellen. Pedig Kovács soha nem volt „ellenzéki”, jóllehet például jelen volt az elhíresült monori találkozón, amit sokan a szellemi ellenzék megalakulásának tekintenek. Ugyanakkor nagy visszhangot kiváltó cikket írt a Népszabadságban, amelynek az volt a lényege, hogy szabad legyen kritizálni, véleményezni a kormány, vagy akár az MSZMP intézkedéseit. Valójában csak annyi az igazság, hogy mindig a maga fejével gondolkodott és ehhez a jogához, a körülményektől függetlenül, ragaszkodott, akár úgy is, hogy filmjeiben ezt megjelenítse.

Még vannak tervei

Filmtervei most, 90 évesen is vannak, sőt ehhez a forgatókönyvei is készen állnak. Kedvenc témája Wesselényi Polixénia és John Peget angol orvos házassága, aki ezek után erdélyi földbirtokos lett a XIX. század első felében. Sokáig vágy volt, hogy filmet készítsen Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényéből, de az író, Cseressel és a többiekkel ellentétben, nem engedélyezte Kovács számára a forgatókönyv elkészítését és egyáltalán nem akarta, hogy a munkájából film készüljön. A rendező azonban – bizonyos értelemben – kifogott rajta. Film egy regényből címmel dokumentumfilmet forgatott, méghozzá az író társaságában, azokról a helyszínekről, ahol ezt a történetet le lehetne forgatni, de még női főszereplő kiválasztásával is próbálkozott.

Kovács András tehát most, a kilencvenedik évében sem „apadó kút”, s ha van is abban valami, hogy életútját sokszor a szerencse kísérte, azért a legtöbbet ő „kovácsolt” ki magának.