Az emberiség sem mentes attól a kockázattól, hogy kihaljon; megtörtént ez már számtalan más élőlény esetében. Égető tehát a kérdés: hosszabb távon képes-e a planétánk táplálni a rajta élő fajokat, köztük az embert? Ma még az a válasz, hogy többnyire igen, bár van egy rohamos tempóban feszítő korlát, éspedig a víz. Víz hiányában a táplálékainkat sem fogjuk tudni előállítani.
"Kríziséhező" gyermekek országa
A Föld 7,2 milliárdnyi humán lakója közül 2,1 milliárd ember (29 %) elhízott, míg 0,8 milliárd (11 %) pedig napi szinten éhezik. Ez utóbbiak vannak rosszabb helyzetben, ugyanis elképesztően szomorú, de évente 36 milliónyian halnak bele az éhezésbe (0,5 %), míg a jóval többen lévő túlsúlyos embertársaink közül ugyancsak éves szinten 29 millió (0,4 %) távozik az ehhez köthető betegségek következtében. Mintha minden évben négy Magyarország halna éhen, s mintha három Magyarország pusztulna bele a túltápláltságba!
A helyzet még katasztrofálisabbá vált a gyermekek vonatkozásában. Ezért az MSZP 2014-es európai parlamenti választási programjában első helyen szerepelt a vállalásaink között a gyermekéhezés felszámolása. Persze ahol a gyermek éhezik, ott a felnőtt sem lakik jól. Ma Magyarországon a szakmai becslések 50 ezerre teszik az éhező gyermekek számát, s ennek négyszerese, azaz 200 ezer az úgynevezett kríziséhező gyermek. Ezen felül a lakosságunk bővebbik felének a táplálkozása szegényes, hiányos, amit csak fokoz a brutálisan magas 27, illetve százalékos áfa is. Az MSZP javaslata szerint 5 százalékra, vagy e mérték alá kellene ezt mérsékelni.
A táplálkozás az egyike azoknak a tevékenységeinknek, amelyre oly sok módon igaz a közösségiség fogalma. Nem véletlen, hogy ezzel a kérdéskörrel a legtöbbet pont a baloldali, szocialista pártok törődnek. Népkonyhák, iskolai konyhák, üzemi konyhák, nyilvános éttermek, büfék próbálnak ezen enyhíteni, noha ezek alighanem hatékonyabbak a családi étkezésekhez képest, a legtöbb esetben kiegyensúlyozottabb menüt is ajánlanak, értelemszerűen mégis drágábbak, sok szempontból pedig rugalmatlanabbak, például a maradékok kezelése terén.
Elképesztően hatalmas a pazarlás! A nemzetközi szakmai szervezetek becslése szerint globálisan és évente az össztermelés egyharmadát, azaz 1,3 milliárd tonna élelmiszert dobunk ki. Többet, mint a világ teljes gabona, vagy akár kukoricatermése! Ennek háromnegyede a termelés, a szállítás, a feldolgozóipar és a kereskedelem számlájára írható, ám egynegyedét mi magunk, a fogyasztók küldjük a szeméttelepre. Ezzel a helytelen gyakorlattal egyszersmind a globális káros-anyag kibocsátás durván 4 százalékát is összehozzuk.
Meddig fogyasztható?
Az Európai Unió közel félmilliárdos lakossága alig százmillió (89) tonna élelmiszert pocsékol el, ezen belül Magyarország "gyakorlata" átlagosnak mondható. Mindazonáltal a Magyar Élelmiszerbank Egyesület adatai szerint mi magyarok évente 1,8 millió tonna élelmiszert hajítunk pocsékba, s ez különösen fájó a hazai lakosság általános táplálkozási "térképe" láttán.
Érdekes emlékeztetni: elődeinknél ez másként volt. A változást a fogyasztói társadalom kialakulása hozta, azonban más termékekhez képest a tudatos fogyasztás igénye pont az élelmiszereknél szorul háttérbe. Pedig egyszerű dolgokról van szó, amelyeket már az iskolákban illene tanítani: a kidobott élelmiszer bizony kidobott pénz; annyit vegyünk, amennyit biztosan elfogyasztunk; figyeljünk oda a lejárati időkre; a hűtőszekrényünk helyes beállítása aranyat érhet; ugyancsak a hűtőnkben tegyük a szemünk elé a lejáró félben lévő élelmiszereket; a tárolásnál ne legyünk hanyagok; ne tálaljunk túlzó adagokat és legyen gondunk a maradékok lehetséges újrahasznosítására.
Az egész világ mégis bajlódik a helyes iránymutatásokkal, például a lejárati idők tekintetében. Az angolszász gyakorlat megengedőbbnek tűnik a "best before", vagyis "az adott dátumig a legjobb" klauzula használatával, míg a kontinentális Európa inkább az "expiry date", azaz a "lejárati idő" feltüntetésével operál. Talán szerencsésebb lenne e kettő ötvözése, ezáltal egy "sárga időzóna" kialakítása, amelynek üzenete annyi, hogy az első megjelölendő dátumig (!) maradéktalan az élvezet (zöld zóna), míg a második feltüntetett dátum után (!) már nem ajánlott a termék fogyasztása (piros zóna). Lényeg, hogy ne egyetlen fekete-fehér lejárati korláttal találkozzunk, hanem két támpontot kapjunk a használati (köztes) mozgástérre.
Élenjárónak tekinthetjük azt a francia törekvést, hogy a frissesség múlásához már közeledő élelmiszereket nem engedik megsemmisíteni, hanem - szervezetten! - a rászoruló közösségekhez juttatják el. Fontos azonban, hogy mindezt nagyfokú elővigyázatossággal teszik, szigorúan dokumentálva és garantálva az idetartozó műveleteket. Magyarországon azonban aligha tudnánk hasonló rendszert bevezetni, hiszen nálunk a kereskedők mindent megtesznek azért, hogy amit csak lehet, a végsőkig kifuttassanak. Ez utóbbi sem bűn – amíg nem jelent egészségügyi kockázatot –, végtére is a pazarlást fékezi.
Ne dobjuk a szemétbe!
Nálunk több esély mutatkozna az előrelépésre a nagyobb konyhák maradékának szervezett és ellenőrzött felhasználása révén. Nem kevés olyan konyha van az országban, amely naponta akár több ezer adag készételt állít elő, s bizony a legfigyelmesebb gazdálkodás mellett sem ritka a 10 százalékos ráhagyás, még pontosabban a felesleg-gyártás. Ennek a maradéknak az oroszlánrésze kommunális vagy úgynevezett veszélyes hulladékként folytatja útját.
Nagy kár, hogy kevés a speciális szabályozás. Miért is ne lehetne a maradékot jogszabályban rögzített eljárásrend szerint leszerződve a szűkölködő közösségek javára fordítani? Látjuk a több ezres sorokat egy-egy ételosztásnál, nem kéne hát félni akár attól sem, hogy néhány központi továbbosztó intézményt állítsunk fel az aznap készült ételek végső megmentése, a rászorultak táplálása érdekében. Senki ne gondoljon tányérokról visszasöpört moslékra, olyan élelmiszerekről beszélünk, amelyet akár el is adhattak volna!
Elég sok élelmiszer gyűjtésében, szétosztásában vettem már részt, s tudom, az ilyen akciók esetében az adakozó emberek is bizony legtöbbször a spájzaik polcairól veszik le a még felhasználható lisztet, olajat, konzervet, miegymást. Józan gondolkodás és körültekintő szervezés kérdése az egész!
Természetesen mindig a legnehezebb a rászorulókhoz való út kikövezése. Jelenleg globálisan háromszor annyi élelmiszert pazarlunk el, mint amennyivel fel lehetne számolni az éhezést. Hulladékká válik a világ teljes termelésének egyharmada, miközben ma már az emberiségnek csak bő egytizede éhezik. Fogjuk fel hát úgy a problémát, hogy a mai pocsékolásainkat mindössze a harmadával kellene visszafogjuk ahhoz, hogy elvileg sehol ne maradjon éhes száj. Nyilván lehetetlen a kecskeméti nagykonyha szerdáról megmaradt ötven adagnyi székelykáposztáját csütörtökön felszolgálni egy szaharai törzs kunyhóiban, de nem lehetetlen még Kecskeméten belül aznap szétosztani. Ha takarékosak vagyunk, akkor pénzünk is több marad, amelynek egy részéből már messzebbre is eljuthat a segítségünk.
Sőt! Ha a Questor-botrány árnyékában Orbán most annyira szívén viseli a menekültek sorsát (ugyanis bő százezer menekült egy évi teljes körű ellátására is elégséges összeg, azaz 200 milliárd forint tűnt el!), akkor mondjuk meg neki: vigye a nemzet ételmaradékát a komájához Debrecenbe! Vagy annak csak a fent említett egyharmadát. Még ez utóbbiból is pont 2 millió menekültet lehetne királyi konyhán tartani. Bár ha az ilyesmihez nem fűlik a foga, akkor esetleg gondolhatna a pár százezer éhező, alultáplált magyar gyerekre.
Persze nem a papírra vetett számok a fontosak, hanem az: az uralkodó osztály lustaságán és a fösvénységén kívül semmi okunk nincs arra, hogy Magyarországon akár csak egyetlen gyerek is éhezzen! Akkor beszélhetünk majd közösségi társadalomról, amikor nyugodtak lehetünk, hogy minden áldott nap az utolsó éhes gyereknek is jut a jóllakásához szükséges falatokból.
