Egy év alatt az európai szociáldemokráciát két nagy választási csalódás érte. Tavaly májusban az Európai Néppárt nyerte az Európai Parlament mandátumaiért folyó versenyt, pedig hat hónappal korábban még a baloldal listája tűnt esélyesebbnek. Idén májusban pedig a brit Munkáspárt maradt alul az ottani választásokon, annak ellenére, hogy előzőleg a kormányzó konzervatívok népszerűségét lemorzsolta a megszorító gazdaságpolitika és a nyomában kibontakozó szociális problémák. Ez a két választás valószínűleg jól érzékelteti a balközép politika korlátait az Európai Unióban.
Ami az EP-t illeti, ott a keresztény-demokratákat és mérsékelt konzervatívokat tömörítő Néppárt tavaly nagyobb veszteséget szenvedett, mint a szociáldemokrácia, mégis a legnagyobb erő tudott maradni. A balközép pedig a tagországokban élvezett befolyását sem tudta átváltani bizottsági pozíciókra: öt szocialista (támogatottságú) miniszterelnök is volt, aki nem baloldali, hanem liberális vagy néppárti biztost küldött a Jean-Claude Juncker vezetésével felálló új Bizottságba.
A 2014-es szociáldemokrata program középpontjában a beruházás-élénkítés, és az ezen keresztül történő foglalkoztatás- és növekedésösztönzés állt. Ezt azonban a Juncker-bizottság egy új forrásokat sok-sok áttételen keresztül megmozdító csomagban nyújtotta be az Európai Parlamentnek fél évvel később. Így a programtól érdemi makrogazdasági hatás egyhamar nem várható. Tényleges gazdaságpolitikai fordulat eléréséhez a valutaunió reformjának továbbvitelére is szükség van, ez azonban a baloldalon sem magától értetődő. Az európai szocialisták körében az államadósság közös finanszírozásának gondolata közelebb állt a konszenzushoz az eurózóna válsága előtt, mint azt követően.
A hosszú pénzügyi válság következtében az Európai Unió politikai térképén a baloldal - jobboldal szembenállással összemérhető jelentőségre tett szert az Észak - Dél szembenállás, vagy másképpen mondva a valutaunió centrumának és perifériájának gazdaságpolitikai vitája. Az északi szocdem pártok (beleértve a német SPD-t) közeledtek a keresztény-demokrata programhoz, hangsúlyozva a költségvetési fegyelem és a szerkezeti reformok fontosságát. Ezzel szemben a déli szocialisták a közös európai gazdaságélénkítés szükségességét hangoztatták (amit egyébként az Egyesült Államok és sok más, nem európai szereplő folyamatosan szorgalmaz). Az északi szociáldemokraták a kiélezett versenyhelyzetekben átvettek valamennyit a bevándorlóellenes, EU-szkeptikus jóléti sovinizmus nyelvezetéből is.
Azok a balközép pártok, amelyek az eurózóna perifériáján kormányra kerültek, az átfogó gazdaságpolitikai keretekre kevéssé tudtak hatást gyakorolni. Azonosulniuk kellett a megszorító programokkal, és ezért jelentős népszerűség-vesztést szenvedtek el. Ez jól látható Görögországban és Írországban, ahol a kormánykoalícióban résztvevő szociáldemokraták támogatottságuk nagy részét elvesztették. Érdekes módon a koalíciók nem tettek jót a szocdemek népszerűségének északon sem (Finnország, Hollandia), pedig ott a gazdasági kiigazítás fájdalma nem volt összemérhető a délivel.
Míg északon a szociáldemokratáktól eltávolodó szavazók könnyen sodródnak az EU-szkeptikus populisták táborába, délen (Görögország, Spanyolország) inkább a radikális baloldal erősödött meg. Néhány év leforgása alatt megjelent a színen és igen nagy támogatottságra tettek olyan pártok, mint a Sziriza és Podemos. Előbbi már most kormányon van, utóbbival ugyanez megtörténhet az év végén.
A közép-kelet-európai régióban a szocdem pártok teljesítménye egyenetlen, befolyásuk alakulása nem követ egységes mintát. Erősnek mondható Csehországban, Szlovákiában és Romániában, ahol az elmúlt másfél évtized egy jelentős részében kormányozni tudtak. A régió legnagyobb államában, Lengyelországban azonban a szociáldemokraták támogatottsága tartósan összezsugorodott. Az idén soron következő választásokon a szociáldemokraták legjobb esetben is a mérleg nyelvének szerepét játszhatják el a liberális és a konzervatív jobboldal között.
Európa balközép pártjai ma olyan mezőben versenyeznek, ahol szavazóik négy irányban is elpártolhatnak tőlük, meggyőzőbb alternatívát keresve: a liberálisokhoz, a zöldekhez, a radikális baloldalhoz vagy a (nemzeti) kisebbségek pártjaihoz (skótok, katalánok stb.) vándorolhatnak el. Ilyen helyzetben konzisztens programmal megszerezni a relatív többséget igen nehéz, ami 2015 hátra levő részében meg fog mutatkozni a dán, a portugál és a spanyol választásokon egyaránt.
Látni kell azonban a lehetőséget is a mai erőviszonyokban. Ma a balközép pártok kormányon vannak az eurózóna három legnagyobb országában: Németországban és Olaszországban (koalícióban), valamint Franciaországban. Ez a konstelláció lehetőséget kínál a valutaunió progresszív reformjára, a gazdasági növekedést újraindító és a társadalmi kohéziót megerősítő reformok napirendre tűzésére.
Ha a szocdemek a status quo-t, vagyis az örökölt makrogazdasági kereteket próbálják védeni, és leragadnak régi vitatémáknál (pl. kiküldött munkavállalók), akkor csak veszíthetnek. Ez a felismerés tükröződik Sigmar Gabriel és Emmanuel Macron, a német és francia gazdasági miniszterek közös röpiratán, amely június elején jelent meg, egymás mellé helyezve a több koordináció és a több szolidaritás szükségességét az EU-ban. Ez a koncepció vezérfonal lehet egy középtávú programhoz, amely a gazdaság élénkítése mellett a gyorsabb munkahely-teremtést és az európai szociális modell megerősítését is lehetővé teszi.
