Berlini tudósítóként a Fal mellett laktam. Ha kinéztem az ablakomon, a Leipziger Strasse magas házai mögött a szürke betonfalat láttam. Valamivel odébb a Checkpoint Charlie-nál jöttünk-mentünk a két városrész között, mi, a „kedvezményezett” diplomaták és újságírók. Senki más. A Fal, a szögesdrót, a fegyveres őrök mind-mind azért voltak, hogy mutogathassa a muszkliját a politika: eddig és ne tovább!
Frau Andreasnak (a családom csak „nénikének" ismerte) élete nagy tragédiája volt a Fal. 1961. augusztus 13-ikára várta haza a fiát a nagyszülőktől, a férjét a vidéki kiszállásról. 12-ikén kihúzták az első szögesdrót kerítést a házuktól két sarokra, másnap már sem a fiát, sem a férjét nem engedték haza. 1988 közepén meghalt. Soha többé nem találkoztak személyesen…
A Fal első áldozatát Ida Siekmann kelet-berlini nő volt, aki 1961. augusztus 22-én a határövezeten álló harmadik emeleti lakásának ablakából a nyugati oldalra kiugorva vesztette életét. A következő egy 24 éves berlini szabó. Akkor lőttek agyon, amikor átúszott a határt jelentő Spree folyón. A már magát megadó, feltett kezű fiút a folyóba lőtték.
Ulbricht párt-főtitkárnak egyetlen éjszaka elegendő volt ahhoz, hogy 155 kilométeren elvágassa egymástól Berlin két felét. Pintér belügyminiszternek egy hetet adott a főnöke, hogy kitalálja, miként veszi elejét egy 175 kilométeres magyar vasfüggönnyel a menekültáradatnak. De eddig még nem volt olyan fal, szögesdrót, kerítés, aknamező, amely feltartóztatta volna a kétségbeesett menekülőket.
Ha a kerítés nem állja útjukat, mi is lövetni fogunk, Pintér úr?
