Hát vége. Lezárult ez a kis kaland, történelmi léptékben mérve rövidnek mondható flörtünk a szabadsággal. A viszony már korábban megromlott, számos jelből látszott, hogy nem vagyunk egymáshoz valók, barátaink is kezdtek aggódni együttélésünk jövőjéért. Egyre ritkábban örültünk egymásnak, megszaporodtak a konfliktusok. Már nem láttuk olyan szépnek egykori választottunkat, versenyt szapultuk az együtt töltött éveket. Közös vagyonunkat nemigen gyarapítottuk, sokszor úgy éreztük: az is odaveszett, ami korábban megvolt. Frigyünknek nincs büszkélkedni való gyümölcse – minek maradnánk együtt, ideje búcsúznunk. A búcsúnak mindig vannak jelképes aktusai, ki ki visszaadja a leveleket, fényképeket, leveszi a gyűrűt. Nem ettől szűnik meg a kapcsolat, de ez teszi átélhetővé: vége van.
Így van ez akkor is, ha egy ország válik a múltjától. Most megkaptuk a jelképet is: vasfüggöny-bontással kezdődött, vasfüggöny-építéssel végződik. Így kerek. A kezdeti és a végső képben is nagyobb súlya van a szimbolikus jelentésnek, mint a valóságosnak. Amikor Horn Gyula és Alois Mock elvágta drótot, az már éppúgy berozsdásodott, elavult, szétszakadozott, mint maga a pusztuló rendszer. Mivel a vezetés 1989 februárjában megadta az engedélyt a bontásra, a pletykák szerint a nyári ünnepélyes aktus kedvéért egy kis szakaszon újra kellett építeni. Horn panaszkodott is, hogy életlen az olló, alig lehet elnyiszálni a drótot. De végül sikerült. Sikerült jelképesen is: mindenki tudta, hogy az életlen olló a szabad mozgás, a személyes jövő szabad tervezése elől bontja le az akadályt.
A déli határra tervezett kerítésben is erősebb a jelkép, mint maga a drót. Nem is a fizikai akadály a legnagyobb disznóság benne. Ilyesmit építettek már néhány helyen. Nem sokra mentek vele, a görögök már bontják is a magukét, a török-szír határon pedig éppen most törték át drámai jelenetek közepette a menekülő gyerekes családok, miután hátuk mögött megjelentek az ISIS fegyveresei. Van fal az amerikai-mexikói határnál is, de az építtető Bush elnök legalább a drogcsempészekre tudott hivatkozni. Azt is tudjuk, hogy akit idáig hajszolt a kétségbeesés, az egy szöges dróttól nem fordul vissza, hanem más útvonalat választ Románián vagy Horvátországon át. Hacsak nem akarjuk az egész országot körbekeríteni. A fő érv: a terroristák távol tartása nyilvánvaló humbug. Akit a szervezett fegyveres csoportok küldenének ide, azt jobbnál jobb papírokkal is ellátják.
A kerítés csak sötét jelkép, különösebb értelem nélkül, de az igazi gonoszság a kapuknál, a hivatalos határátkelőknél történik majd. Készül a jogszabály arról, hogy Szerbia „biztonságos ország”, onnan tehát senkinek sincs oka továbbjönni. Abból az irányból már nem csak az eddig ostorozott „gazdasági bevándorlókat” (valójában átvándorlókat) nem engedjük be, a hazájukból közvetlen életveszély elől menekülőket sem. Orbán pár hete még azzal pózolt: a menekült, az persze más. „Ez egy keresztény ország, van a szívünkben irgalom, nyilvánvalóan, aki üldözött, annak segítséget kell nyújtani.” Úgy látszik, az irgalom elég hamar kifogyott, ahogy a kereszténység is. Mostantól az üldözöttek sem jöhetnek, maradjanak a biztonságos Szerbiában.
Hülyének tettetjük magunkat, mintha azt hinnénk, hogy eleve Szerbiából, és nem a katasztrófa sújtotta területekről menekülnek. És mi lesz, ha Szerbia megveszi a copy right-ot? Majd ő is biztonságosnak nyilvánítja szomszédait - mibe kerül -, azok meg az ő szomszédaikat, így mindenkinek Szíriában, Irakban vagy Afganisztánban kell a gyilkosaival szembenéznie, gyerekeit leöletnie. Hogy ott tömegével pusztulnak el? Igen. De azon már csak a tévében kell szörnyülködnünk. A gazdasági okból útnak induló koszovóiak sorsán talán lehetett vitatkozni. De már nem ők jönnek, hanem a halál és a terror elől menekülők. Az ő mérlegelés nélküli kizárásuk már nemcsak esztétikai és politikai csúnyaság, mint a szögesdrót, hanem igazi gaztett is.
Senki nem mondja, hogy Európa befogadóképessége végtelen. (Magyarországét egyelőre nem feszegetik, csak tranzitállomás vagyunk, de nem bújhatunk el a probléma elől.) A „mindenki menjen haza”, az egyéni elbírálás megszüntetése még egy ponton hozza vissza a múltat: újra itt a kollektív ítélkezés, a kollektív bűnösség elve. Minden zsidó, minden cigány, minden kitelepítendő sváb, vagy felvidéki magyar, minden internálandó osztályellenség kollektív bűnös. Nincs mérlegelés, nincs fellebbezés. Ismerős érvek, ismerős idők.
A szögesdrót „csak” jelkép. Nem véletlenül választották. Ha valaki, hát a Fidesz-kormány ért a szimbolikus politizáláshoz. Egy újságíró azt írta: „A fal nem lesz más, mint egy 175 km-es, szúrós választási plakát.” Nem is kell rá felirat. Látványával azt hazudja: azért zárlak be, hogy megvédjelek. A szögesdrót biztonságos. Csak a szögesdrót biztonságos. Higgy benne. Dobd el az ollót. Éljen a vasfüggöny!
Ha már eljutottunk vasfüggönytől vasfüggönyig, ha már jelképesen korszakot zárunk, kereshetnénk egyéb szimbólumokat is. Lehetne például új címerünk: a pajzs marad a koronával és az angyalokkal, benne zöld mezőben szögesdrót.