A mérsékelt álláspont

Az utóbbi napokban a kormánypárti politikusok erős versenyének lehetünk tanúi; egymást túllicitálva igyekeznek minél vadabbakat delirálni a bevándorlók – úgymond – akadálytalan áramlásának veszélyeiről. A nagy tülekedésben kevés figyelmet kapott Szájer József még június 11-én megjelent interjúja a Heti Válaszban, holott a Fidesz strasbourgi képviselőcsoportjának alelnöke némely kijelentéseivel már akkor megalapozta azt a kommunikációt, amit kollégái azóta is továbbragoznak.

Szájer képviselő úr az unió parlamentjének és politikai mainstreamjének bennfenteseként értelmezi a magyar kormány helyzetét, állásfoglalásait, valamint törekvéseinek európai visszhangját, s arra a következtetésre jut, hogy az övéi minden gyötrő kérdésre tudják az egyedül helyes gyógyírt, nem véletlen hát, milyen lelkesen alkalmazzák azokat más országok is. Ő maga például még 2004-ben, amikor bekerült az EP-be, és az igazságügyi együttműködés koordinátora lett, „magától értetődően” úgy gondolta, hogy „bármilyen határt illegálisan átlépni bűncselekmény”.

Az európai baloldaliak azonban Szájer szerint más nézeteket vallottak: azt mondták, hogy „engedjünk be mindenkit”. Ám azóta óriási a változás, minthogy ma már a francia elnök is hazaküldené a gazdasági bevándorlókat, a szocdem dán miniszterelnök meg kiplakátolja, hogy aki Dániában akar élni, annak dolgoznia kell. Ezekhez az európai kijelentésekhez képest – mondja Szájer – a magyar kormány „mérsékelt álláspontot visz”, de felháborítónak tartja, hogy a bevándorlás témáját itthon egyesek „álproblémának nevezik”.

Nos, érdemes kissé szétszálazni ezeket a megejtő állításokat. Először is sem 2004-ben, sem azóta senki nem mondta azt az európai baloldalon, hogy engedjünk be mindenkit. Már akkoriban is meglehetősen szigorú, pontosan körülhatárolt feltételekhez kötötték a munkavállalást és a letelepedést Európa valamennyi, akár még baloldali vezetésű országában is – de természetesen mindenhol megkülönböztették a menekülteket a bevándorolni szándékozóktól.

A menekültek befogadás iránti kérelmének kezelését, elbírálásának kritériumait ugyanis nemzetközi megállapodások rögzítik; nem utolsó sorban a genfi egyezmény. Amely szerint az illegális határátlépés nem minden esetben bűncselekmény; s erről Szájer is régóta – netán jogi tanulmányai idején – tudomást szerezhetett volna. Persze, talán épp azon az órán hiányzott, amelyen a nemzetközi jog differenciáltabb rendelkezéseit tárgyalták, különben nem gondolhatta volna magától értetődőnek azt, amit ma sajnos Orbán Viktor is úgy ad elő, mintha ő sem járt volna egyetemre.

Ami pedig a francia és a dán példát illeti, Szájer azokat is „csúsztatva” használja fel. Hollande elnök ugyanis nem mossa össze a menekülteket a bevándorlókkal; az előbbiek ügyében európai összefogást, közös megoldást sürget – éppen azt tehát, amiről a magyar kormány hallani sem akar -, míg az utóbbiakra változatlanul érvényes a közismerten szigorú francia elbírálás. A dán plakát felemlítése pedig egyesen komikus, ha tartalmát a magyar kormány transzparensein olvasható figyelmeztetéssel vetjük össze. Hiszen Szájer helyesen idézi a dán szöveget: aki Dániában akar letelepedni, annak dolgoznia kell. Ezzel szemben az orbáni szlogen úgy szól, hogy aki idejön, az nem veheti el a magyarok munkáját – vagyis nem dolgozhat. Van némi különbség a két megfogalmazás között; és nem a magyar tűnik „mérsékeltebbnek”.

Az sem igaz, hogy itthon egyesek álproblémának tartják a bevándorlást. Annak ellenére sem becsülik alá a súlyát senki , hogy a nálunk letelepedni szándékozók száma meglehetősen csekély, és még a menekülők sem Magyarországot tekintik célállomásnak. Nincs itthon olyan politikai erő, amelyik bagatellizálni akarná a problémát, de az kétségtelen, hogy a Jobbik kivételével egyik ellenzéki párt sem hajlandó csatlakozni a kormány hisztériakeltő propagandájához. Azt szorgalmazzák, hogy a kormány működjön együtt az Európai Unió tagországaival, mert nyilvánvaló, hogy Magyarország egyedül amúgy sem képes a kontinensre folyamatosan beáramló, egyre nagyobb gondot okozó, egymást követő menekülthullámok elé gátat emelni.

Ezzel Orbán Viktor is tisztában van, de ő nem is európai megoldást keres; olyan intézkedéseket hoz, illetve ígér, amelyektől belpolitikai hasznot remél – a saját különutas akarnoksága csupán az erős miniszterelnök imázsát hivatott erősíteni: a déli határon épített drótkerítés valójában semmire se jó, viszont annál látványosabb. Hogy ezt a lépést ráadásul nemzetközi tiltakozás követi majd, az éppen úgy nem érdekli, amiként a nemzeti konzultáció kérdéseit felháborodottan kommentáló külföldi közvélemény, sőt, a néppártiak kritikus hangjai sem.

Szájer ezekre is jó előre megtalálta a választ. Szerinte az Európai Parlament elítélő nyilatkozatának sem kell „túl nagy jelentőséget tulajdonítani”, hiszen korábban már a Tavares-jelentésnek sem volt jogi vonzata; akkor is csak a baloldal „piszkálódott”. Ami ugyan nem igaz, de ettől eltekintve, miféle európai demokrata az, aki egy döntő többséggel hozott EP-határozatot – amennyiben az nem a kedvére való - egyszerűen negligál? Szájer elszántan álszent argumentációja azért visszatetszőbb a kormánypárt többi megszólalójának mégoly hajmeresztő szólamainál, mert ő visszaél az európai közjogban jártas politikus szerepével: arra használja, hogy az igazság pontos ismeretében módszeresen félrevezesse a hazai nyilvánosságot.