A görög dráma

Mára Brüsszelbe hívták az eurózóna országainak állam- és kormányfőit, hogy rendkívüli ülésen vitassák meg a görög pénzügyi válságot. Némiképp durvábban azt is írhattam volna, hogy Brüsszelbe „rendelték őket”, hiszen a rendkívüli ülés hírének csütörtök esti bejelentése nyilván durván átírta a tizenkilenc ország vezetőinek heti programját. Különösen annak fényében, hogy csütörtökön ismét Brüsszelbe kell repülniük, az Európai Tanács havonta szokásos ülésére. Elmúltak azok az idők, amikor az állam- és kormányfők valamely tagállamban tartották a csúcsot, rendszerint egy szép műemlék kastélyban, és a sajtótudósítások fő témája a helyi ízeket bemutató vacsora menüje volt. Az immár állandó jelleggel Brüsszelbe, az igen kevéssé romantikus Justus Lipsius épületbe szervezett ülések már csak a munkáról szólnak. A válságok között sodródó unió ügyeinek kezelése a tagállamok vezetőitől is egyre több időt követel, s a miniszterelnöki alkalmasság kritériumai közé tartozik az éjszakába nyúló tanácsüléseken mutatott frissesség és fürge reagáló képesség is.

A ma estére összehívott ülésen azok vesznek részt, akik az Európai Unió belső magjába, tehát a közös valutát használó tagállamok körébe tartoznak. Nekik kell dönteniük arról, hogy Görögországot engedik kihullani az eurózónából, vagy a zsarolás, a fenyegetés és az ígérgetés találékony ötvözetével bent tartják a klubban. Ha valamilyen formában bent tartják Görögországot a közös valuta rendszerében, akkor a kegyes hazugságok fenntartása mellett döntenek. Annak idején mindenki, az átlagos újságolvasó is tudta, hogy Görögországot csak nyilvánvaló könyvelési csalások sorozatával sikerült az eurózónába bepréselni. Másoknál is rezgett a léc, de a görögök neki sem futottak a kritériumok teljesítésének.

A ki nem mondott igazi érv Görögország geopolitikai súlya volt. Churchill a Sztálinnal kötött alkuban Kelet-Európát, Lengyelországtól hazánkon át egészen Bulgáriáig átengedte a szovjeteknek Görögország megtartása érdekében. De 1945 után a széleskörű támogatást élvező kommunista partizánmozgalmat így is csak angol katonai segítséggel sikerült leverni. 1967-ben az amerikaiak is támogatták a fasiszta görög ezredesek „kommunista fenyegetésre” hivatkozva végrehajtott katonai puccsát. Ilyen nyers megoldások később már nehezen voltak elképzelhetőek, ezért az uniós, majd az eurózóna tagsággal biztosították Görögország helyét a nyugati szövetségi rendszerben.

Sajnos ebből a korábbi görög kormányok és a nyugati bankok egyaránt azt a következtetést vonták le, hogy Görögországra nem vonatkoznak a közgazdaságtan unalmas szabályai. Lehet nyakló nélkül adósságot csinálni, s lehet azt, gátlástalan profitéhségtől hajtva, az abszurditásig meghitelezni. A pénzügyi válság aztán mindent felborított. Az Angela Merkel vezette Németország saját gazdasági érdekeinek rendelte alá uniós politikáját, Franciaország meggyengült, és felértékelődtek a takarékossági mániájuk miatt addig megmosolygott, finn és "finn-szerű", könyvelő-látókörű politikusok. Az európai szociáldemokrácia is elfelejtette Bruno Kreisky bölcs tanácsát, amely szerint inkább néhány százalék költségvetési adósság, mint több százezer munkanélküli az utcákon.

A több évtizedes hazugság terheit egyoldalúan a görög társadalomra tolták át, a néppárti-szocialista athéni koalíció pedig szolgalelkűen teljesítette az addig szerencsejátékosi felelőtlenséggel hitelezők által diktált, kegyetlen megszorítási parancsokat. A kommunista hátterű Sziríza tökéletesen ártatlan volt mindebben, de mégis rászakadt a múlt összes hazugságának és csalásának terhe. (Igaz, másképp aligha győzhetett volna a választásokon.)

Komoly áldozatok nélkül Görögországot már nem lehet bent tartani az eurózónában, és nehéz elképzelni, hogy a görög kormány újabb, egyoldalú áldozatokat hozzon saját népe ellenében. Ha az eurózóna nyugati vezetői amellett döntenek, hogy hulljon ki Görögország a közös valuta rendszeréből, akkor persze számolniuk kell azzal is, hogy a görögök aligha fogják visszafizetni a kamatokkal 315 milliárd euróra feltornázott adósságuk teljes összegét.

Hazánkat ez közvetlenül nem érinti, de uniós tagként, közvetve a mi jövőnket is befolyásolja. Ha az eurózóna kétirányú rendszerré válik, nem csak belépni, kihullani is lehet belőle, akkor sajátos módon egyszerre lesz gyengébb és erősebb. A dollár erejét részben az adja, hogy nemcsak egységes piac, hanem erős állam is áll mögötte. Nehéz elképzelni, hogy például Kalifornia hirtelen más valutát kezdjen használni. A görög kiválás ilyen értelemben is meggyengítené az euró tekintélyét. Másfelől viszont még nyilvánvalóbbá teheti, hogy az eurózóna egyfajta elitklub, amelyben a vezető nyugati tagállamok pénzügyi körei diktálnak. És tetszés szerint hívhatják be, vagy dobhatják ki a szegényebb keleti és déli államokat.

Így megvalósulhat az a "kétsebességes Európa", amelyben, mint egy korszerű munkahelyen, az igazi főnököket leszámítva mindenkinek, minden nap bizonyítania kell az alkalmasságát. Ebből persze az is következik, hogy az eurózónán kívüli uniós tagállamok egyre messzebb sodródnak a fontos döntésektől, és másodrangú kültagokká válnak.