Mint színes üveggolyók

Barokkosan dús szobabelsőkben burjánzik el a sivár önzés, hogy halálra kínozza a kilencéves kislányt. A lány macskával című filmben a macska fekete, Charlotte Gainsbourg végzetes, a macskához tartozó kis Giulia Solerno nagy ígéret. Az olasz Asia Argento színésznőből lépett elő rendezővé, első játékfilmje önéletrajzi vonásokat is visel.

A gyermeki magárahagyottság, a felnőtt nemtörődömség, a szülői önzés és minden egyéb, ami erre az ismert témára fűzhető, az olasz Asia Argento első rendezésében színesen, szagosan, eseménydúsan és képzeletgazdagon áll elénk. Mégis, egy idő után belefárad az ember, az azonos hangulatot árasztva sorjázó jeleneteket figyelve, hogy várja a csodát. Azt a csodát, ami összerántja a sok apró, csillogó részletet, súlyt ad a tekergő-kanyargó, időnként önismétlő eseményeknek, általánosabb értelmet a barokkosan dús szépségű szobabelsőkben zajló magánügyeknek.

A csoda pedig többször marad el a Lány macskával című filmben, mint ahogy időnként mégis bekövetkezik. Ily módon, leszámítva, hogy a maga módján mindvégig szórakoztató igyekszik lenni a szomorú történet, csupa ellentmondásos érzést csihol ki. Bár jóllakatja a szemet, mégis elégedetlenül hagyja magára tűnődésében végül a nézőt.

A lány macskával című film ismertetője ráadásul fontosnak tartja megjelölni, hogy 1984-ben járunk. Az életforma lényegtelen kellékei tán emlékeztetnek is erre az időtávra, mégis, a csoda tudja, mi más lehet a hangsúlyozás magyarázata azon túl, hogy értsük, a most negyven éves Asia Argento alighanem saját harminc év előtti élményeit csempészte be a kilenc éves Aria sztorijába. A nézőtérről szemlélve ez lényegében magánügy maradt mégis, nem mélyült el általános gyermeki drámává.

Egy olyan kislányról szól ugyanis a történet, aki zenész anyukája és színművész apukája állandó torzsalkodása, önző önérvényesítése, művészlélekhez passzoló hisztérikus érzékenysége, érvényesülési és szerelmi játszmái közepette valósággal elvész. Semmivé válik a megsemmisítő nemtörődömségtől.

Míg féltestvérei bírják a gyűrődést, ő a szeretetlenségtől gyötrődik, s a már külön élő szülők között morzsolódva egyiküktől a másikukig hurcolja a betyárbútorát és a macskáját, mert hol az apja, hol az anyja penderíti ki őt az utcára. Mindez egy rendkívül extravagáns, jómódú, szemet gyönyörködtető enteriőrben történik, amelyben a különleges ruhák és szép bútorok, s nem kevésbé különleges, extrém figurák kínálnak dús legelőt a szemnek.

Egy idő után azonban a kis Aria megpróbáltatásai, bár önmagukban csillogón és szórakoztatóan sorjáznak, elvesztik érzelmi töltetüket, a szeretetlenség formáit ismétlik, nem pedig elmélyítik a szituációban rejlő mély drámát. Az iskolai időt kitöltő, s egy ideig vigasztaló barátság is Aria és kis barátnője között inkább érdekes, semmint hogy igazi érzelmekről árulkodna, vagy a barátság fontosságát jelezné.

És bár nem önéletrajzi kíván lenni a film, nem lép ki a magánügyek fogságából az általánosabb érvényű érzelmi-gondolati mélység felé. Az önmagukban gondosan, szépen kidolgozott részletek szertefutnak, mint a gyönyörű, színes üveggolyók, s végülis mind belepottyan a közös nagy lyukba. A film átmegy tanmesébe, aminek a végén, már a befejezés után, Asia Argento összevont szemöldökkel mondatja szemünkbe a váratlanul újra képbe hozott boldogtalan kis Ariával, hogy piszokság ilyet tenni a saját gyerekünkkel, mint amit a filmben azok a szülők tettek.

Meghökkentő ez a ráadás, majdnem annyira, mint a hirtelen és váratlanul bekövetkezett erőszakos befejezés. Nincs mit csodálkozni Aria döntésén, de mégis inkább a rendezői önkény lóg ki a befejező szomorú jelenetből. Tanítónénis az intés arról, hogy piszokság egy új szerep lehetősége miatt kiakolbólítani a saját gyerekünket otthonról, vagy egy új szerető miatt küldeni őt a kedves papához,m vagy a jó fenébe.

A forgatókönyv írásában is részt vállaló rendező ezzel a koturnuszba öltöztetett végső szentenciával igyekezett valószínűleg a saját hiányérzetét is enyhíteni. A szegény kisgyermek panaszai nem emelkedtek illetve mélyültek sem poézissé, sem drámává, a rendező ugyanis elveszett a részletekben, sok fájó jelenetet szőtt iskolai barátságról, gyerekkori árulásról, magányról a szülő hidegsége mellé, de csak mennyiségben növelte a szomorú fordulatokat.

A Lány macskával mindennek ellenére nagyon is nézhető film. Nem csak az érdekesen elmondott részletek, hanem a színészek miatt is. A kis Aria szerepében Giulia Solerno remek kis fazont formált a szeretetre vágyó kislányból. Kemény kis egyéniség, akiből még minden lehet, akár nagy színésznő is.

Érzékeny és intelligens játékával nagyon szerethető gyerek karaktert épített, és ő még a humorát sem vesztette el, amikor erre módja volt. A másik színészi ajándék Charlotte Gainsbourg anyafigurája, aki nem először alakítja a végzet ellenállhatatlan asszonyát, viszont egyéni színekkel, saját egyéniséggel ruházza fel karakterét, a kiismerhetetlen és elérhetetlen önző dívát.

Érdekessé a filmet valójában a bevont figurák extremitása teszi. Még a slampos tanítónő is különleges karakternek hatott, eltért az átlagtól és a szokásos iskolai elnyomótól. Ugyanígy érdekes alak a dühös házmester, nem szólva a nagyon jóképű, de eszméletlenül babonás apa extrém egyéniségéről. A gyerekbarátságoknak is saját színük és ízük van ebben a filmben. Ezért csak sajnálni lehet, hogy csak érdekes tanmese maradt. Bár annak nagyon mutatós.

(Lány macskával ***)