- Elképesztő sajtóérdeklődés fogja körül a Saul fiát Cannes óta Magyarországon is, nem csak nemzetközi színtéren. Évtizedek óta nem született olyan kulturális, művészeti teljesítmény, amely itthon ilyen óriási országos visszhangot keltett volna. Kertész Imre Nobel-díja ugyancsak óriási nemzetközi esemény volt, de itthon aljas hangok zavartak be. Most mintha az aljas hangok háttérbe szorultak volna. Milyen ezt megélni elsőfilmesként?
- Nem érzem „megváltónak” magam, nem vagyok „messiás” a magyar társadalom szempontjából. Azt remélem, hogy ezzel talán elindul valami. A közfelfogás megváltozására gondolok, hogy ne legyen annyira trendi nácinak lenni Magyarországon, ne legyen trendi holokauszt-tagadónak lenni vagy gyűlöletet terjeszteni.
- Az elmúlt hetekben országszerte sok helyen találkozott a közönséggel. Hogy látta, hogyan szólítja meg a film a nézőket?
- Mint embereket szólítja meg, és nem mint ilyen, vagy olyan oldalon álló, ide vagy oda szavazó, ebben vagy abban a társadalmi szférában elhelyezkedő embereket. A személyükben szólítja meg őket, úgy éreztem. Ez volt a legmeghatóbb számomra a közönségtalálkozókon. Azt éreztem, hogy emberek jöttek velem beszélgetni, nem prekoncepciók.
- Hogy fogadták a filmet? Milyenek voltak a reakciók?
- Úgy tűnik, hogy akik beültek a nézőtérre, a társadalom több részét képviselik. Különböző rétegekből jöttek, de mindannyian nyitott szívvel nézték a filmet. Voltak idősek, fiatalok, szegények és gazdagok. De ettől függetlenül a társadalomban lehet érezni egy általános, széles spektrumú közönyt.
- Mit értsünk a közönyön? Ha azt vesszük, az antiszemitizmus, aminek erősödését tapasztalhatjuk itthon, érzelmileg eléggé felfokozott indulat.
- Az antiszemiták nem fogják megnézni ezt a filmet. Most arról a szélesebb spektrumú rétegről beszélek, amelyik közönyös azzal szemben, hogy mit mondanak a gyűlöletkeltők például.
- Úgy tapasztalja, Magyarországon közönyösebben fogadják a gyűlöletbeszédet, mint egész Európában?
-Igen, abszolút így gondolom. Bár Európa sem abszolút referencia számomra. A társadalmi közöny Magyarországon nagyon erős. Nem konkrétan a filmmel kapcsolatban mondom, hanem általában.
- Arról lehetett hallani, hogy a telt házas vetítések után rendszerint a nézőtér nyolcvan százaléka ott marad, hogy találkozzon az alkotókkal. Szemben ülve a közönségével, mi hatott személy szerint a legerősebben magára?
- A nyitottság. Az, hogy megrendültek. Azt mondták, hogy ilyet még nem láttak és hogy ez megrendítő volt. Noha azt éreztem, hogy ezek az emberek nem feltétlenül rendülnek meg ilyen élményen, ez mégis megtörtént. Az volt a megható, hogy az emberekkel, akikkel Budapesten és vidéken találkoztam, létrejött egy kapcsolat.
- Miközben egy sor ország nem vállalta fel a rizikót, hogy segítsen megvalósítani a Saul fia című filmet, a Magyar Nemzeti Filmalap melléállt. Ezért furcsállhatjuk a hírt, hogy a kormány, vagy mondjuk így, a kulturális kormányzat, semmiféle hivatalos formában nem reagált a film világméretű sikeréhez. Nem ebben semmi furcsa?
-Nem vártam semmiféle politikai megnyilvánulást. Naponta kapok leveleket a kormány különböző szintjeiről, amelyben gratulálnak. Egyáltalán nem vágyom politikai figyelemre. Talán így jobb is mindenkinek, mindenki csinálja a maga dolgát, én próbálom az enyémet a lehető legjobban elvégezni.
-A film szereplését kísérő hazai érdeklődésről, a siker felfokozott hangulatú fogadtatásáról mit gondol?
-Valószínűleg érdekes az embereknek az, hogy hallanak egy filmről, aminek külföldön nagy visszhangja van, s akkor kiderül, hogy ez a film Magyarországon készült, magyarok csinálták. Ez úgy hat vissza az országra, hogy igen, büszkék vagyunk, de azért egy kicsit furcsa érzésünk is van, mert hiszen miről beszél ez a film. Auschwitzról, a zsidók meggyilkolásáról. De akkor vajon hogyan kell hozzá viszonyulni? És innen kezdve mindenféle reakciók lehetnek. Az biztos, hogy váratlanul érte az országot ez az egész, ami Cannes-ban történt.
-A film középpontjában a gyász áll. Saul a halottak között megtalálja a fiát, aki életben maradt, túlélte a halált. Ekkor látunk egy szörnyű jelenetet, egyetlen halált a milliók halála közben. Itt kap megerősítést az, amit a rendezői nyilatkozataiban kiemelt, hogy Auschwitzról nem lehet filmet csinálni, de egy emberről igen. Biztosan nem véletlen, hogy ez után határozza el Saul, hogy a már halott fiút a zsidó vallási hagyományok szerint eltemeti.
- Érdekes felvetés, hogy túlélte a halált. Ez nem volt tudatos. A filmben vannak tartományok, amikbe nem megyünk bele, nem analizáljuk túl, hogy legyen az anyagnak saját lélegzése.
-Nyilatkozataiban többször elmondta, az a legfontosabb, hogy beszéljenek a filmről. Személy szerint miért tartja ezt kiemelkedően fontosnak?
- Azt gondolom, hogy annak, ami történt 1939 és 1945 között, tehát az európai zsidóság megsemmisítése, annak a súlya igazából soha nem lett felmérve. A filmek is, a könyvek is mindig valahogy túlélési történeteket meséltek el. Pedig ez a történet a halál története, nem a túlélésé. Ennek a veszteségnek nem volt meg a gyásza. Nem gyászoltuk meg, mit veszített Európa, mit veszítettek a közösségek, és hogy milyen irányba ment a civilizáció az egész huszadik században. A huszadik század bizonyos értelemben az emberiség zátonyra futása. Nem lett megértve, hogy a totalitarizmus, tehát a kommunizmus és a nácizmus együtt hogyan tették tönkre az emberiség jelenét és jövőjét.
-Azt mondta, nem következett be a veszteség gyásza. Mit ért ezen?
-Igazából csak a zsidók siratták meg az elveszetteket. de még ők sem teljesen. A hatalmas traumát ők hordozzák igazából.
-Mit gondol, a film segíthet az igazi elgyászolásban?
-Nem tudom ezt felmérni. Csak remélni tudom, hogy elindít valamit. Az, hogy elkezdünk beszélni róla, az első fázis.
-Lehet, hogy a holokauszt-történetek a filmeken azért a túlélések történetei, mert valamiféle reményt keresnek? Ön szerint ez akadálya a gyásznak?
-Szerintem igen, különösen, ha kizárólagos. Bele kell nézni a szakadékba. Ehelyett azonban mindig menekülési stratégiák következnek. Én így látom, de lehet, hogy nincs igazam.
-Filmje teljesen új megközelítési módját illetően többször említette szellemi elődként a Jöjj és lásd! című filmet…
-Amiben az is érdekes, hogy az egy utolsó film, az enyém pedig elsőfilm. Klimov karrierjének ez a film volt a vége.
-De miközben a Saul fia Auschwitz elmondhatatlan szörnyűségét a nézői képzelettel láttatja meg, addig Klimov filmje minden szörnyűséget megmutat, amit a náci megszállók maguk mögött hagynak, a rothadó hullahegyektől a falu tűzhaláláig a felgyújtott templomban. Nem ellentmondás ez?
-Attól függetlenül, hogy Klimov filmje barokk, hogy Bosch-szerű, mégis nagyon szelektív. Végig a kamaszhős szemszögét követi és ez az, ami miatt mégis csak szűken behatárolva, egy ember szintjén tartja azt a filmet.
-Egy régi Universitas-előadás is ott lehetne a Saul fia megrendítóen új Auschwitz-ábrázolásának szellemi ősei között, ez a Grotowski-féle kegyetlen színház módszerével készült K.Z.. Pilinszky János verse alapján született, a 60-as évek végén.
-Azt az előadást nem ismerhetem, csak hallottam róla. De ha már szó esik erről, Pilinszky a kedvenc magyar költőm.
-Erősen hangsúlyozza, hogy a Saul fia 35 mm-es filmre készült. Miért fontos az, hogy 35 mm-es filmről, és ne videóról lássuk a moziban?
-Meg kell nézni 35 mm-en, lehet látni a különbséget a minőségben. A filmes vetítésen kép és sötétség váltakozik. Ez egy hipnotikus folyamat. Álló képek egymás után, csak sötétséggel keverve alkotnak egy mozgást. Ebben van valami varázslatos. Ezt a video, ami olyan, mint a tévé, nem tudja visszaadni. Tévét behozni a moziba, az botrány. Ez az első lépés, hogy a mozi történetében elkezdtünk visszafejlődni.
- Világszerte ez a trend, nem?
- Igen, visszafelé menni, jóval kevesebbet adni a nézőnek, mint amit a mozi korábban adott. Ez egy minőségi ugrás visszafelé. Nem is visszafelé, hanem olyan irányba, ami már nem a mozi. Eddig technológiailag mindig fejlődött, mindig jobb lett. De minden lépésnél megtartotta az alapját, azt, hogy ez egy fizikai-kémiai folyamat. Maga a filmnézés fiziológiai folyamat, és talán emiatt lesz kicsit transzcendens élmény. A videóképnél mindig az az érzése az embernek, hogy szinte ott van, benne a jelenetben. De a filmben nem, mert ott van egy távolság. És ez a távolság szükséges ahhoz, hogy a néző belevetítse magát érzelmileg a filmbe.
- Hány filmkópiája van a Saul fiának?
- Van két francia kópia, két magyar kópia, és most kérnek Amerikára jó néhány kópiát. A legtöbb néző videóról látja, de én azt szeretném, ha eljutna az elmékbe, hogy azt a pénzt, amit korábban valaki kiadott arra, hogy filmes élményt kapjon, most arra adja, hogy videózzon. Felbontásban is négyszer gyengébb a kép minősége. Nekünk, akik dolgozunk vele, nagyon fontos a film és fontos, hogy harcoljunk érte. Harcolunk azért is, hogy a mai generációk megértsék, mit veszítenek azzal, hogy nem tudnak filmre forgatni és filmről vetíteni. Az lesz a mozi vége, ha már nem is tudunk filmre forgatni.
- A hírek szerint rengeteg külföldi ajánlatot kapott és kap Cannes óta. Mire csábítják?
- Hogy csináljak filmet, olyat. amilyet én akarok, vagy amilyet ők akarnak. Tehát menjek át a hollywoodi, vagy az európai mainstream rendszerbe. Ez nem feltétlenül gigantikus filmeket jelent, de mainstream rendszert mindenképp.
- Ilyenkor mi a okos lépés?
- Azt fontos látni, mit tud kontrollálni az ember rendezőként. Ez alapján pedig hogyan építi fel egyrészt a projekteket, másrészt hogyan harcolja ki, hogy minél több opciói legyenek, és hogy a kontroll nála maradjon. Kubrick csinálta ezt a legjobban. Úgy tudta megtartani a kontrollt, hogy az opciói nyitottak voltak, megtartotta a lehetőséget, hogy lépésről-lépésre ő rakja össze a projektjét.
- Saját szempontból mit gondol megfontolandónak?
- Azt, hogy vigyázni kell a lehetőségekkel. Nem szabad a bicikli után rögtön beülni a sportkocsiba.
- A Saul fia lett a hivatalos magyar Oscar-nevezés. Részese lesz egy Oscar-kampánynak. Mit gondol erről?
- Ezt a Sony építi fel, én követem őket, mert nem tudok semmit az Oscar-kampányról. Ami az Oscart illeti, jobb hogy az ember nem számít rá, mintha nagyon akarja.
