Az antiszemita
Hóman miniszteri tevékenységének leginkább kritizált része a zsidóellenes törvénykezéssel kapcsolatos: részt vett ezeknek a jogszabályoknak az előkészítésében és meg is szavazta őket. Hóman antiszemitizmusa már az 1946-os népbírósági eljárásban is vádpontként szerepelt. Pedig a Hetek cikke szerint Hóman ifjú korában nemhogy antiszemita, de inkább filoszemita volt.
1918 októberében a történelmi Magyar Királyság felbomlásának zavaros heteiben az Egyetemi Könyvtárban dolgozó Hóman röpiratot írt a Károlyi Mihály vezette demokratikus forradalom mellett. A Tanácsköztársaság idején, több más egyetemi oktatóval ellentétben, megtartotta óráit. Elfogadta azt a felkérést is, hogy egy középiskolások számára írandó vezérkönyv (történelemkönyv, amely a bolsevik ideológia és világnézet alapján vezeti végig a diákokat a magyar és az egyetemes történelmen) bizonyos fejezeteinek szerzője legyen. Az 1919 őszi igazolásokon aztán a karrierje mellett döntött: nem említette a Károlyit támogató röpiratot. A meg nem írt „vezérkönyv”-fejezettel kapcsolatosan pedig azt állította: nem is akarta megírni. Önmagát elkötelezett jobboldaliként mutatta be. Vagyis karriervágyát is betudhatjuk feltámadó antiszemitizmusa okának, szemben a zsidókat a Tanácsköztársaságig befogadó értelmiségi kortársaival, akik 1919-től meggyőződéssel vallották, és az államrezonnal együtt félték a gazdasági és a kulturális kulcspozíciókat a "vörös uralmat" bevezető zsidóságtól. Hóman a dualizmus rendszerének emancipáló politikáját elutasítva a zsidók asszimilációját nem tartotta megvalósíthatónak, mondván: a zsidók magyarrá válását elsősorban „a kereszténység eszméivel szembehelyezkedő szellemiségük” és a „felforgató mozgalmakban és romboló eszmeáramlatok terjesztésében vitt vezető szerepük” akadályozza. A harmadik zsidótörvény beterjesztése előtt egy emlékiratban biztatta Teleki Pál miniszterelnököt, hogy a németek teljes bizalmának elnyerése érdekében tegye magáévá Hitler és Mussolini faji gondolatát, „szakítson az eddigi kompromisszumokkal”, nyújtson be újabb, faji alapú törvénytervezetet. A zsidóellenes törvényekkel kapcsolatban bevallása szerint „az Európában szokásos, kisebbségekkel szemben követett” álláspontot képviselte. Mint mondta: „a törvényekkel tulajdonképpen elébe akartunk menni annak, hogy itt brutális megoldás legyen”.
Ám ez a "békebeli" antiszemitizmus, amelynek még semmi köze nem volt, nem is lehetett a holokauszthoz, a „brutális megoldásnak” ágyazott meg. Ez az antiszemitizmus úgy irtózott a Hitlertől, hogy nem értett meg belőle szinte semmit. Hóman antiszemitizmusa a homogén, keresztény Magyarország jelszavával a 30-as évek közepétől szorgalmazta az egyetemeken és a főiskolákon a zsidók - 1910-es évekhez képest kevesebb mint felére apadt, de még mindig viszonylag magas - arányának csökkentését. A kiesett zsidók helyébe a szegény sorsú, főleg paraszti tehetséget kívánta a felsőoktatásba - majd a szerinte is megújulásra érett középosztályba - emelni. „Törvényesen”, mert a „zsidókérdést” a magyar gazdaság érdekeit mindig szem előtt tartva nem drasztikusan és „nem bunkóval” szabad megoldani. Népbírósági perében többen tanúskodtak amellett, hogy a zsidótörvényeket minisztersége után, a Nemzeti Múzeum és a Teleki Intézet elnökeként a lehető legenyhébben hajtotta végre az irányítása alatt álló intézményekben. 1944 tavaszán és kora nyarán pedig sikerrel kezdeményezte számos zsidó tudós és művész mentesítését. Ez a kiváló eszű ember sem látta az ellenmondást: a konkrét zsidó sorsok az általános zsidóellenes politika következményei. Miközben zsidókat mentett, a deportáltak sorsáról szóló híreket irracionálisnak vélte. Sokat elárul kettős jelleméről, hogy megkapta az auschwitzi jegyzőkönyveket, és azt jegyezte rájuk, „nyilván a háború utáni németellenes propaganda számára készült”.
Hóman a Horthy-korszak teremtménye volt: a magyarok szupremáciájában hitt a Kárpát-medencében. Különleges népnek tartotta a magyart, ennek egyik bizonyítékát abban látta, hogy noha a hunok, avarok, kelták, szlávok és germánok is éltek itt, mégis csupán a magyarok voltak képesek évszázadokon át fennmaradó államot alapítani.
Díszmagyarban FORRÁS: WIKIPÉDIA
Perek
2015. március 6-án a Fővárosi Törvényszék jogerős döntésében bűncselekmény hiányában felmentette Hóman Bálintot a háborús bűntett vádja alól. Felmentését senki sem vitathatja, a hadüzenet megszavazása nem háborús bűntett.
Lezsák Sándor fideszes politikus, az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum elnöke a felmentésre utalva azt mondta: Hóman rehabilitálásának története a rendszerváltoztató folyamatnak is a története. A múlt nincs magától, azt az újabb és újabb nemzedékeknek vissza kell hódítaniuk, mert „ha ezt nem teszik, akkor vannak, akik ezt megteszik”.
Hómant 1946-ban nemcsak a Szovjetunió elleni hadba lépés parlamenti megszavazásáért ítélték életfogytiglani fegyházbüntetésre, de az egész Horthy-korszakot s egyúttal annak kulturális politikáját is megbélyegezzék. A népbírósági ítélet kimondta: „Háborús cél alatt pedig itt azt érti az Országos Tanács, hogy a vádlott egész politikai működését az az irányvonal határozta meg, amely Magyarország fejlődését, belső politikai, gazdasági és kulturális emelkedését, továbbá mindezek által determinált külpolitikáját nem a népi erők, mind fokozottabb érvényesülésében, a politikai, gazdasági és szellemi elnyomás határozott ütemű felszámolásában, a szabadságjogok biztosításában, ezekkel párhuzamosan a nagyhatalmak felé való gravitálásában, hanem abban kereste, hogy évszázados és történelmi fejlődés rég idejét múlta előjogokat fenntartson, egészségtelenül konzerváljon olyan társadalmi berendezkedést, amelyen a fejlődés rég túlment, és mindennek érdekében hozzákösse az ország sorsát a világ népei ellen merényletre készülő tengelyhatalmakhoz”.
Lezsák szavait halljuk szakzsargonban: ha 1946-ban a Horthy-korszakot ítélték el Hómannal, ma azt akarják vele rehabilitálni. A becsületével együtt. Kell-e nekünk ez a becsület, ez a szobor? Ez a "visszahódított" történelem?
