Főbűn a jóra való restség

Amikor vallásos keresztény barátaim számára elkezdtem összegyűjtögetni azokat a bibliai idézeteket, amelyek tiltják a jövevények gyűlöletét és parancsolatként írják elő megsegítésüket („Emlékezz arra, hogy te is jövevény voltál Égyiptom földén, és megszabadított tégedet az Úr, a Te Istened” – olvasom Károli fordításában Mózes ötödik könyvében), akkor egy idő után olyan sok idézetet találtam, hogy elfáradtam a jegyzetelésben és letettem a Bibliát.

Először arról akartam írni, hogy én ugyan egyáltalán nem értek egyet Orbán Viktorral abban, hogy Európát a keresztény szellem tartaná össze, mert azt gondolom, hogy mindannak, amit Európa, mint fogalom jelképez, része a felvilágosodás, a darwinizmus, a szekularizáció; és hát része az ateizmus is, bármennyire nem népszerű ezt ma kimondani –, de azt elismerem, hogy vannak a keresztény szellemiségnek olyan elemei, amihez tisztelettel közeledünk.

Ilyen része legelőször is a kereszténység legfontosabb üzenete: a szeretet elvének követése. Ilyen az az üzenet, amelyet a hét főbűn egyikeként fogalmaz meg a katolicizmus: főbűn a jóra való restség. Ilyen például az a tanítás, hogy mindannyian egymás felebarátai vagyunk. Az őskeresztény evangéliumi gyülekezetek egyik fő vonzereje éppen az volt, hogy a Római Birodalomban jószerivel ez a gyülekezet volt az egyetlen hely, ahol az ember megélhette Isten előtti egyenlőségét. Nem volt a testvérek között különbség aszerint, hogy ki görög, ki zsidó, ki latin és ki krétai, hogy ki szegény és gazdag, hogy ki úr és szolga, mert csak az számított, hogy követi-e a szeretet vallását. Ehhez hasonló, szinte forradalmi gyakorlatot korábban csak a buddhizmusból ismerek, ugyanis Buddha úgy rendelkezett, szerzetesrendjében, a szanghá-ban csak egy különbség lehet ember és ember között: az, hogy kit vettek fel korábban. Így előfordult, hogy egy lovagnak, egy ksatrijának mély meghajlással kellett köszöntenie a saját kocsisát, mert ő egy nappal korábban lett a szerzetesrend tagja.

Most azonban a kereszténységnek egy olyan üzenetéről szeretnék írni, amivel nagyon nem értek egyet, és ebben nincs más szövetségesem, csak a Biblia maga. Hittanórán azt tanítják: őseink, Ádám és Éva bűnt követtek el, méghozzá az eredendő bűnt, minden baj ősokát: a Teremtő iránti engedetlenséget, amikor a tiltás ellenére megettek egy gyümölcsöt a tudás fájáról. És hát ebből hosszú teológiai fejtegetések fakadnak, amelyek elvezetnek Szűz Máriához és a megváltástanhoz, ezekkel most nem foglalkoznék, mert szerintem a bibliai történet egészen másról szól.

Nincs eredendő bűn. Ellenkezőleg: az a tény, hogy Éva a saját kezébe vette a sorsát azzal, hogy szakított a tiltott fáról: magának a teremtésnek a befejező aktusa. És ezt a lépést senki nem tehette meg az ember helyett, még maga a Teremtő sem, mert a lényege éppen az: hogy önálló döntés. Miért? Mert az ember attól válik többé, mint Földünk összes többi élőlénye, hogy önerejéből eljut az erkölcsi tudatosodásig. Ezt mondja az Évának tanácsot adó kígyó (akit a bibliai szöveg nem azonosít a Sátánnal!): „Tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, meg nyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.”

Ez az a tudás, ami kiemel bennünket az állatvilágból és ami Istenhez tesz hasonlatossá: hogy tudunk különbséget tenni jó és gonosz között. Az édenkerti történet pedig nagyjából úgy folytatódik, hogy ezzel a döntéssel, az önállóság vállalásával és az erkölcsi öntudatosulással az ember kilép a világ színpadára, bezáródik mögötte az anyaméh, az Éden kertje; a Paradicsom kapujába odaállítja az Úr az őrző angyalt és a villogó pallos lángját: nincs visszaút. Az Úr ettől kezdve már nem alakítja teremtő erejével az embert, hanem segítője az embernek: „és csinála az úr Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket. És monda az Úr Isten: Ímé, az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván.” (1 Mózes 3, 22.)

A jó és a gonosz tudása. Ez az, ami emberré tesz bennünket a Teremtés könyve szerint.

Most egy iszonyatos tragédia zajlik a közelünkben. Ezrek és ezrek kényszerülnek arra, hogy elmeneküljenek az otthonaikból. Még nem annyian, mint ahány magyar kényszerült erre 1956-ban, mert akkor több, mint kétszázezren indultak neki az ismeretlennek a jobb élet reményében, de tény: ezrek és ezrek menekülnek. Nekivágnak a sivatagnak, noha tudják, a menekülők fele sem éli túl az utat. Lélekvesztőkön, vacak gumicsónakokon tengerre szállnak, kisgyerekekkel, öregekkel, noha pontosan tudják, a hitvány hajók közül sok elsüllyed útközben. Vállalnák a halál kockázatát, ha nem volna otthonukban rettenetesen nagy a baj?

Mit kell tennie egy országnak, amelyet a vallásos miniszterelnöke szerint a keresztény szellem vezérel? Huszonkét milliárdért falat kell építenie a menekülők ellen? Vagy ennek a pénznek az egy tizedéből (inkább: egy századából) tisztességes elhelyezést kellene nyújtani nekik? Mit tesz egy igaz állam a keresztény a miniszterelnök úr szerint, ha egy fuldokló a kezét nyújtja feléje?

Éva és Ádám örökre kiemeltek bennünket az öntudatlanság világából, olyanná lettünk, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. Nem bújhatunk ki ez alól.