Az az érzésem, az ellenzéki politikusok éppen olyanok, mint a felszarvazott férjek. Hiába akarják szembesíteni a tényekkel az asszonyt, mert amikor éppen tetemre hívnák, az valami másra tereli a szót: milyen szemtelenül beszélt vele a szomszédasszony, vagy arcátlanul becsapták a boltban. Ezt is meg kell beszélni, de mindketten tudják, az igazi probléma mégsem ez…
Azon morfondírozom, tényleg a mai magyar közélet legnagyobb problémája a menekültkérdés? Nemzeti-konzultálni kell erről? Érdemes a parlamentben szócsatát vívni, hogy legyen-e kerítés a határon, vagy sem? Bővítsék, vagy bezárják azt a nyavalyás, túlzsúfolt debreceni tábort? Olimpiát rendezzünk valamikor a messzi távolban, vagy sem? Mindenki pontosan tudja, ezt úgysem mi fogjuk eldönteni.
Amikor végre „levegőt venne” az ellenzék, hogy felvesse a valóban fontos témákat, akkor jön egy újabb maszlag, amin ismét értelmetlenül lehet szócsatázni.
Árgus szemekkel figyelem a sajtót, van-e valami újabb hír a kormányközeli Tarsoly Csabáról és az általa ellopott százmilliárdokról? Megkérdezi-e újra valaki a miniszterelnököt, valóban korábban tudott a várható csődről, mint az kiderült? Érintett-e ő maga, vagy a baráti köre az időben kimenekített milliárdokról szóló híresztelésekben? Milyen pénzből épít sajtóbirodalmat Habony nevű cimborája? Megteszi-e valaha is azt, amit az amerikai elnökjelölt: mondjuk 25 évre visszamenőleg nyilvánosságra hozza-e családja vagyonnyilatkozatát?
Lenne még néhány tippem, mi minden másról lehetne még beszélni. De ahhoz előbb az ellenzéknek férfiasan az asztalra kellene csapnia, legyen vége a mellébeszélésnek!
