A görög válság árnyékában kevesen figyeltek fel arra, hogy a múlt hét elején EU-kínai csúcsot tartottak Brüsszelben. Pedig a csúcs nagyobb médiafigyelmet érdemelt volna, hiszen az európai országok számára fontos a kínai piac, hasznos lenne az onnan remélt tőkeinjekció, és az új kínai külpolitikai-katonai stratégiára is érdemes odafigyelni. Tavaly az Európai Unió és a Kínai Népköztársaság közti kereskedelem volumene 467 milliárd euró volt, vagyis minden nap meghaladja az egymilliárd eurót. A Juncker-tervnek is nevezett, 315 milliárd euróra tervezett, uniós gazdaságélénkítési és munkahely-teremtési alapba jól jönne a kínai tőke. Kínának van is elég pénze, de a befektetéshez természetesen garanciák és komoly üzleti tervek kellenek. Május 9-én Putyin elnök meghívására a kínai katonák ott meneteltek az EU által bojkottált moszkvai díszszemlén, néhány héttel később pedig közös orosz-kínai hadgyakorlatot és éles lövészetet rendeztek a Földközi-tengeren. Kína jelen van az európai mindennapokban, még ha a botrányokra kiéhezett média és a napi ügyekbe belefásult politikusok ezt nem is veszik észre.
Kína ma kétségkívül a legkeresettebb partner a kereskedelmi és stratégiai érdekekkel átszőtt világpolitikában. Oroszország számára nyilvánvalóan Kína az a potenciális szövetséges, amely Európa tartós elzárkózása esetén új orientációs pontot jelenthetne. Az Egyesült Államokban is erős a Kínával kialakítandó stratégiai partnerség tábora, részint a gazdasági érdek, részint az orosz-kínai tengelytől való félelem okán. Igaz, Kína nyíltan meghirdetett tengeri ambíciói és ideológiai beidegződések miatt ennek sok ellenzője is akad az USA-ban. A nyugati befolyástól szabadulni akaró latin-amerikai és afrikai országok számára Kína az a remélt nagy szövetséges, amely reményeik szerint segíthet egy alternatív fejlődési modell kialakításában.
De szerencsére Európának ma is van egyfajta tekintélye Kínában. A több százmilliós kínai középosztály hajlandó megfizetni az igényesnek tartott európai termékek árát, szeret Európába utazni, és az európai kultúra emlékei sem haltak ki a hatalmas országban. Ám a potenciál önmagában nem elég, aktív kereskedelmi és külpolitikára van szükség ahhoz, hogy kölcsönös előnyöket hozó, valódi partnerség épüljön rá. És persze ajánlatos szakítani azzal a lekezelő, kioktató, számon kérő hangnemmel, amelyre az európai vezetők – az Egyesült Államokat leszámítva – minden partnerükkel szemben hajlamosak. Ha európai részről talán jó szándék is áll e mentalitás mögött, az európai gyarmatosítás egykori elszenvedői hajlamosak a régi kolonialista hagyományt látni benne.
A brüsszeli csúcson kiemelt témaként szerepelt a szellemi tulajdon védelme, beleértve az üzleti titok megsértését és a termékhamisítást. Az Ádeni-öböl környékén kialakult tengeri kalózkodás ellen is közös fellépést terveznek. Bár nehéz kérdés, de változtatni akarnak a vámrezsimen is, amelyben 2015 novemberétől jelentős könnyítések lépnek életbe. Kína nélkül nem lehetséges érdemben mérsékelni a klímaváltozást, e téren is intenzív párbeszédre van szükség. A már említett Juncker-tervbe sok milliárd eurónyi kínai befektetést vár az EU. Kína természetesen nem fog jótékonykodni, csak olyan projektekbe fektet be, amelyekből anyagi hasznot és európai befolyást remél. Míg a Kínai Népköztársaság láthatóan kész stratégiai tervekkel rendelkezik világhatalmi státuszának megerősítésére, addig az Európai Unió történelme egyik legnagyobb válságát éli meg. És a görög krízis csak egy eleme ennek. Az Egyesült Államoknak és az IMF-nek való állandó megfelelés vágya, a nemzetállami vetélkedések, a brit kiválás lebegtetése, az euroszkeptikus közhangulat erősödése és a valódi politikai vezetők hiánya sajnos nem kedvez a hosszú távú stratégiák és partnerségek kiépítésének. Igaz, hogy a mai Kína vezetői sem erős személyiségükről ismertek, nemhogy Mao, de egy Teng Hsziao-ping sincs köztük, ám a mögöttük álló – kifelé némiképp titokzatos – kollektív vezetés láthatóan jól működik.
A magyar közvéleménnyel sikerült elhitetni, hogy a kommunizmus megbukott, és a kommunisták mind Biszku Béla-féle, vesztes és kihalófélben levő alakok. Holott a kommunista pártok és mozgalmak Kelet-Európát leszámítva mára feldolgozták a Szovjetunió összeomlása utáni sokkot, és rugalmasan alkalmazkodnak az új világhoz. Azt, hogy mennyire különböző stratégiát dolgoznak ki, jól mutatja a kínai és a görög vezetés igencsak eltérő gazdaságpolitikája. Bár mind a KKP, mind a Sziriza kommunista párt, ideológiájuk és gyakorlati kormányzásuk nagyon különbözik egymástól. Azonos vonásuk viszont a nemzeti érdek karakteres érvényesítése, amelyet ők a nyugati, tőkés globalizációra adott egészséges válaszként, ellenfeleik viszont nacionalizmusként értelmeznek. A latin-amerikai marxista, radikális baloldali kormányok is újfajta módon igyekeznek összehangolni a nemzeti gazdaság érdekeit és a szociális igazságosságot. Aki ezt nem látja, és beleragad az avítt kommunista, vagy antikommunista dogmákba, az nem sokat ért a huszonegyedik század fejleményeiből.
