Birtokba venni Csontváryt

Publikálás dátuma
2015.07.08. 07:47
Csontváry művein érezni a művész markáns ecsetvonásainak nyomait
A mai világban esetenként szükségessé válhat egy-egy alkotóművész újrapozícionálása. Így járt Csontváry Kosztka Tivadar is, akinek mintegy száz alkotása költözött az ország különböző részeiből, de leginkább Pécsről a budai várba. Ilyen jelentős, életmű-kiállítása még soha nem volt a 162 éve született festőgéniusznak, A magányos cédrus - Csontváry géniusza című tárlat, melynek ötletét többen bírálták, év végig látogatható a felújított egykori Honvéd Főparancsnokság épületében.

Állami forrásból a tavalyi évben - valóban tisztességesen - felújított egykori Honvéd Főparancsnokság épületében nyílt meg a Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) festőművész életművét bemutató A magányos cédrus - Csontváry géniusza címet viselő tárlat. L. Simon László miniszterhelyettes, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára, aki a kiállítást lebonyolító állami tulajdonú Várgondnokság Nonprofit Kft. kormányzati felügyeletének ellátójaként köszöntötte a vendégeket, úgy fogalmazott, minden bizonnyal az évtized kiállítását nyithatja meg meg.

Beszédében kitért arra, hogy a kiállítás nem jöhetett volna létre, ha az állami és önkormányzati intézmények mellett magángyűjtők nem segítették volna tevékenységüket. A hosszú és bonyodalmas szervezőmunka eredményeképpen valósulhatott meg ezúttal a fővárosban az évtizedek óta a legnagyobb és legteljesebb – mind a szélesebb közönséget, mind a szakmai közönséget megszólaltatni kívánó – Csontváry életmű-kiállítás.

Csontváry önarcképe is szerepel a tárlaton FOTÓK: MOLNÁR ÁDÁM

Csontváry önarcképe is szerepel a tárlaton FOTÓK: MOLNÁR ÁDÁM

Lapunk konkrét kérdésére az államtitkár elmondta, nagy vágya teljesült a kiállítás tető alá hozásával. "Csontváry életművét különösen nagyra tartom, ezért úgy vélem, a Miniszterelnökség által fenntartott volt Honvéd Főparancsnokság épületében méltó módon, méltó körülmények közepette lehet bemutatni azt az életművet, amelyről az utóbbi években méltatlanul kevés szó esett" - jelentette ki.

Hozzátette, hogy értetlenül áll a "gáncsoskodások" előtt, amelyek a kiállítást még a megnyitó előtt érték. "Emögött csak a féltékenység, az irigység állhat. Természetesen voltak olyanok is, akik jogos aggodalmakat fogalmaztak meg, például azok a tisztességes pécsi polgárok, akik attól tartanak, hogy nem visszük vissza a baranyai megyeszékhelyre a festményeket.

Azonban ez a félelem alaptalan, kijelenthetem, minden elhozott festmény visszakerül oda, ahol eddig ki volt állítva" - közölte L. Simon László, aki egyúttal hangot adott annak is, hogy fontosnak tartaná, ha a kiállítás ebben a formában bejárhatná Európa jelentős múzeumait.

A politikustól tudjuk: a kiállítás létrejöttét 50 millió forinttal támogatta a kormány, de többek között a Nemzeti Kulturális Alap, a Magyar Fejlesztés Bank és a Magyar Nemzeti Bank is szerepet vállalt a szponzori teendőkben. L. Simon szerint a tárlat megvalósítása a kiállítás léptékéhez viszonyítva rendkívül szerény költségvetésből valósult meg.

Jogtalan szorongás?

Csontváry műveinek költöztetése a szakma egy részén kívül a pécsiek rosszallását váltotta ki: többek között a nehezen szállítható művek sérülékenysége miatt aggódtak, valamint attól tartanak, hogy az állam nem szolgáltatja vissza a festményeket. György Péter esztéta szerint L. Simon ezúttal jó döntést hozott, azonban úgy véli: "az ellenvélemények nyilvánvalóan összefüggésben állnak az államtitkár egyéb, nehezen emészthető tevékenységével." Mint mondta, a hisztériának mindig van oka, de ezúttal nem tarja jogosnak a szorongást.

Keserü Ilona Kossuth-díjas festőművész szerint Csontváry munkássága sokaknak egészen különleges szerepet tölt be az életében. „Talán éppen azért van ilyen közel hozzánk, mert nem lett kanonizált művész. Nem arról van szó, hogy ne nyűgözné le a nézőit, hanem arról, hogy stílusát, műveinek formálási módját sokaknak nehéz befogadni, besorolni pedig egyszerűen lehetetlen. Nem tudunk belenyugodni, hogy egy elődünknek sikerült messze előre, túl dobni mindnyájunkat” – mondta.

A 82 éves alkotó úgy véli, Csontváryt még nem vettük birtokba, még le sem szállt hozzánk magas röptéből. Talán tanulmányainak sajátos mivolta, kései, hirtelen elhatározással megkezdett pályája az egyik oka a vele szemben máig megmaradt tartózkodásnak. Mint ismeretes, életében mindig is vonakodva tekintettek rá, míg külföldön elismerték, addig hazájában nem kapta meg a kellő tiszteletet.

A festőművész szerint: "Csontváry nem végzett szabályos, kellő időn át folytatott akadémiai tanulmányokat, azokat még az előtt abbahagyta, hogy az valami fontosat elpusztított volna benne. Így tudott nagyon szabadon bánni a megszerezhető tudással."

Gulyás Gábor, a kiállítás esztéta végzettségű, de művészettörténésznek aposztrofált kurátora ünnepnek nevezte a tárlat megnyitóját. Köszöntőjében ő is kitért a szervezés közben adódott nehézségekre ("politikai akaratként kikristályosodó ellenérdek"), azonban úgy véli, ez a vonakodás immáron hetven éve gátat szab a Csontváry-örökségnek. Mint mondta, a festő meghiúsult kiállításainak listája hosszabb, mint a megvalósult tárlatoké.

Az elmúlt évtizedekben a festőművész képeinek több tervezett egyéni külföldi bemutatkozása is elmaradt. Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész, az MTA rendes tagja örömmel fogadja azt, hogy Csontváry képei végre a fővárosba kerültek. "Önző vagyok, jobban szeretném, ha Budapesten maradnának a művei.

Egykori nagy-nagybátyám, Gerlóczy Gedeon nem is gondolt arra, hogy Pécsre kerüljenek az általa megmentett képek, hiszen az 1973-ban megnyílt pécsi Csontváry Múzeum Aczél György ötlete volt" - fogalmazott lapunknak. Azt azonban elismerte, a pécsiek számára nyilvánvalóan érvágás lenne, ha a képeket elköltöztetnék.

A kalandozó művész

Csontváry művein érezni a művész markáns ecsetvonásainak nyomait, amelyek valóban egyedivé, könnyen felismerhetővé teszik alkotásait. A kiállítás összefoglaló jelleggel tárja elénk a páratlan életutat bejárt festőművész szinte teljes életművét, néhány lappangó művet és a világháború idején Oroszországba került festményt leszámítva. Mint ismeretes, Csontváry Kosztka Tivadar patikussegéd volt, amikor elhatározta, hogy otthagyja állását, hogy különböző mesterektől festészetet tanuljon, majd túlszárnyalja saját tanítóit.

Első fennmaradt olajképe, a Pillangók 1893-ból származik. Ez a kép magán hordozza Csontváry kezdeti műveinek jellegzetességeit, de a témaválasztás is hangsúlyos, hiszen a festő szabályosan imádta a tájat. Az ízeltlábúak mellé ragadozó madarakat ábrázoló festményei kerültek. Az alkotót már gyermekkorában megfertőzte a táj szépsége mellett az ornitológia is. Ezek a művek, akárcsak az embereket ábrázoló képek, túlmutatnak önmagukon, többet adnak a pusztán megfestett élőlényeknél.

A kiállítás szervezői teljességre törekedtek, így kerültek a tárlatba olyan művek is, amelyek kevésbé (el)ismertek. Azonban ezek a méretükben is kevésbé jelentősnek nevezhető alkotások a Csontváry kalandozásai ihlette művek mellett szinte szabályosan eltörpülnek. A különc művész pályája elejétől fogva rengeteg utazást tett, belföldön és külföldön egyaránt.

Különleges technikájának köszönhetően a századelőn készített Római híd Mosztarban, vagy éppen a görög, illetve a dalmát tengerpartot mintázó festményei egészen sajátos nézőpontból mutatják be az ábrázolt tájakat. Csontváry egész létét meghatározta a mediterrán és közel-keleti területek iránti vonzalma.

Ezeken a műalkotásokon az emberi és isteni teremtését közötti különbséget jelzik a kompozícióba csempészett épületek, amelyek szinte minden tájképén fellelhetőek. Kalandozásaihoz még térképinstalláció is készült azok számára, akik legalább a földgömbön szeretnék nyomon követni a művész útvonalát. ”Kirándulásokat tettem minden irányba, s kerestem a szépet” - írta később utazásairól.

A fény jegyében

Más művek mellett többek között olyan klasszikusok is bekerültek a tárlat anyagába, mint A taorminai görög színház romjai, a libanoni Baalbek városának romjait megörökítő alkotás, vagy a mindenki által ismert a Magányos cédrus című 1907-ből származó olajfestménye. Amikor elérünk az utolsó terembe, ahol a két ismert cédrusfestmény búcsúzik a látogatótól, egy pillanatra megáll velünk az idő.

Minden ember, aki legalább egy cseppnyi szépérzékkel rendelkezik, alaposan átértékeli világunkat, az emberről alkotott fogalmunkat, az idő jelenségét, a festészetben rejlő erő páratlanságát. A Magányos cédrus, Csontváry főműve sokkal hűbb önportré, mint a festő szintén kiállított önarcképe, amelyen éppen munka közben örökítette meg magát.

Csontváry Kosztka Tivadar életében központi szerepet játszott a fény motívuma is, ezt izgalmasan tükrözi a Mátrai Erik tervezte fényfolyosó, amely átvezeti a látogatót azokhoz a művekhez, amelyek immáron a fény jegyében, az ősi Nap-kultusszal rokonságban készültek. Igazán ötletes kép az Öreg halász, hiszen ha a bal oldali részt tükrözve látjuk, akkor a csónakban ülő halász imára kulcsolt kézzel, békés háttérrel látható, azonban ha a jobb oldalt tükrözzük, akkor ördöggé válik, mögötte pedig a pokol sejlik fel.

Két emelet termeiben továbbá a Münchenben készített korai szénrajzok, illetve a közel tizenöt évvel későbbről származó ceruzagrafikák is megtekinthetőek. A kiállított művek többsége a pécsi múzeumból érkezett, de számtalan alkotást kölcsönöztek a Magyar Nemzeti Galériából és miskolci, debreceni kiállítóterekből is. A Csontváry-tárlatot Mispál Attila rendezte kisfilmrészletek kísérik, amelyek Varga József színművész, a Nemzeti Színház társulati tagja főszereplésével készültek.

„A gyűlölködést nagyon ellenzem”

Publikálás dátuma
2015.07.08. 07:45
Ferdinandy György: a Magyar Művészeti Akadémiát lehetőségnek kell felfogni FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Ferdinandy György író szerint ha alaposan elolvassák az írásait, akkor általában senki nem ért vele egyet. Már '89 előtt tudta, hogy milyen jövő vár ránk, most úgy gondolja, nem érdemes beleszólnia a politikába. Két éve kilépett az MMA-ból, most újra tag lett, utóbbi lépését is vállalja, még akkor is ha támadják érte.

- A könyvhétre megjelent új kötetének, a beszédes Álomtalanítás címet adta. Ennyire kilátástalan a jelen?

- Ennek nagyon prózai oka van, Lomtalanítás címmel már jelent meg kötetem, így ahhoz csak egy "á" betű kellett hozzátennem. A lehangoló cím mögött valójában a pillanatnyi jelen áll, amelyben a csalódásaimat dolgozom fel. A kötet két év rövidprózájának harmonikus egésze, amelyet műfajilag nehéz besorolni, de túlnyomórészt elbeszéléseket tartalmaz. A hazakerülésem idején a Magvetőnél megjelent könyveim a nyugati életről szóltak, hiszen az 1980-as években, majd a '90-es években izgalmas témának számított, hogy itt van valaki, aki bejárta a világot, aki magyar író maradt úgy, hogy majdnem ötven évig távol volt. A nyugati csavargásaim megírása után sokáig nem akartam írni az itthoni valóságról, azt írják meg azok, akik itthon voltak. A karibi szigetvilágban, ahol évtizedeken keresztül éltem, pontosan láttam az amerikai gyarmatosítás lépéseit, azt ahogyan rátelepedtek a kis szigetre, ahogyan megszüntették a mezőgazdaságot, a helyi ipart, hogy helyettük a saját termékeiket hozzák be. Lépésről-lépésre láttam a kis emberek módszeres tönkretevését is. Attól tartottam, itthon is így fog zajlani, éppen ezért kedvem lett volna megmondani, hogy veszélyben élünk. Nem azért bontották le a vasfüggönyt, hogy szabadok legyünk, az soha nem is érdekelte a nyugati világot, az viszont annál inkább, hogy a vásárlóközönséggé váljunk. Ennek, nem a szabadságszeretetüknek köszönhetjük a demokráciát. Végül nem írtam erről, mert nem akartam az az ellenszenves figura lenni, aki a bütykös mutatóujját felemeli és megmondja, hogy mit kellene csinálni.

- Május-június környékén könyvbemutatókkal járta a városokat. Legutóbb a Hajdúságba látogatott, de a közelmúltban volt párizsi könyvbemutatója is.

- Itthon szép lassan felfedezték, hogy könnyedén szót értek az idősebb, fiatalabb közönségemmel is. Mára annyi meghívásom van, hogy nem győzök eleget tenni mindegyiknek. Nyilván nem azért hívnak, mert annyira egyetértenének velem, hiszen ha komolyabban elolvassák a dolgaimat, akkor általában senki nem ért velem egyet. Februárban volt egy franciaországi utam, A Pourtalés-kastély lakói című könyvem francia megjelenésének alkalmából Grenoble, Chambéry és Lyon környékén tartottuk bemutatókat egy héten keresztül. Ilyenkor általában a vendéglátók kifizetik nekem a repülőjegyet, az útiköltséget, azonkívül elszállásolnak, és nem hagyják, hogy éhen haljon a vendég. A második francia út júniusban Párizsba vezetett, megjegyezném, hogy ott például bruttó 36 ezer forintnak megfelelő euróval honorálnak oda-vissza utazással, rendezvényeken történő aktív jelenléttel. Szóval, ezek nem amolyan dicsőséges ünneplések, hanem tisztességes meghívások, amelyeknek eleget teszek. Ilyen alkalmakkor jó emberekkel találkozni, mindig előkerül valahonnan egy réges-régi barát. Februárban egy öreg ember jött értem a genfi repülőtérre. Azt mondta nekem, hogy '56-ban, amikor jöttek a fasiszták Magyarországról, ők nem engedték be azokat az egyetemi étkezde kapujában. Erre én is emlékeztem, csak engem akkor a változatosság kedvéért "fasisztának" tartottak. A legutóbbi párizsi látogatásom alkalmával egy párizsi szerelmemmel találkoztam, aki tizenöt éves gimnazista volt, amikor én huszonkét évesen elcsábítottam. Egyébként a franciául megjelenő könyveimet magam fordítom, egy fiú átnézi a nyersanyagot, mert negyven éve már nem franciául dolgozom. Persze, nincsen nagy baj, mert tizenkét könyvet írtam francia nyelven.

- Azt írja, a nyelvváltás az öngyilkosság egyik formája. Ön mégis megtette.

- Ha az ember arra teszi fel az életét, hogy megpróbáljon mélyebbre ásni, ahogyan azt a francia irodalom értői javasolták neki, akkor a nyelvváltás valóban öngyilkosság. Előszeretettel szoktam mondani, hogy aki óvodáskorában nem franciául malackodott, abból soha nem lesz jó francia író. A magyar Christine Arnothy tehetséges volt, jó könyveket írt, de ezek sikerkönyvek voltak, másképpen nem lett volna francia kiadója. Az, hogy más volt az anyanyelvem, számomra is gát volt.

- Néhány évvel később pedig franciáról spanyolra kellett váltania.

- Igen, öt hónapom volt arra, hogy megtanuljam. Lementünk Spanyolországba a családommal, ahol délelőtt Cervantest olvastam szótárral aláhúzogatva, délutánonként pedig spanyol nyelvű filmet néztünk a moziban. Akkoriban, amikor a Puerto Rico-i egyetem a nyugati civilizáció tantárgyhoz tanárt keresett, létminimumon éltük a francia feleségemmel és a két gyerekemmel. Kőművesként dolgoztam Dijonban, a Ford gyárban futószalagon töltöttem a savat az akkumulátorokba, közben szüntelenül írtam. Élt ezen a trópusi szigeten egy távoli rokonom, Ferdinandy Mihály történész, aki azt írta nekem, miután '64-ben megkaptam az állást, hogy hajlandó segíteni, de csak abban az esetben, ha egyedül jövök. Annyira félt attól, hogy ráakaszkodunk, hogy amikor megérkeztünk, egy évre átköltözött Costa Ricára. A régi uram-bátyámék emigrációjáról rendkívül rossz véleménnyel vagyok. Volt is egy folyóiratom, amelyben mást sem tettem, csak gúnyoltam a politikai emigrációt. Időszakos lelki kalauz, ez volt az alcíme.

- Azt írja, nehéz feladat távol a szülőhazától, idegen nyelvi közegben is magyar írónak maradni.

- Ez így van. Kezdetben nagyon sokat írtam franciául, ami káromra vált. Az egyetemi tanulmányaim alatt történelmi tanulmányokat írtam. Burgundiai egyházi források szerint a kalandozó magyarok egyáltalán nem voltak olyan vérengzőek, mint aminek tartják őket, az egyetlen szörnyűség a csatakiáltásuk volt, amely így hangzott: „nobozmeg!” A bèze-i apátságban le van írva, hogy a pap ki ment a várfalra, a letáborozott magyarok pedig átüvöltöttek neki, hogy mennyi élelmet, kincset akarnak, és ha azokat kiadják nekik, elvonulnak. Erre az apát felemelte a reverendáját és megmutatta a fenekét a magyaroknak. Visszatérve a pályafutásom elejére, korán felfedeztem magamnak a novellákat, később a Puerto Rico-i spanyol közegben pedig már a franciám kezdett kopni. Elhatároztam, hogy visszatérek az anyanyelvemhez és ki is tartok mellette. A gyönyörű magyar nyelvnél az írók formálják a nyelvet, a franciáknál viszont, ha bármi neologizmust próbáltam a szövegembe csempészni, a kiadóm egyből közölte, hogy van erre egy akadémiai "formule consacrée", egy szentesített kifejezés, amitől nem lehet eltérni. Már a trópusokon a Szabad Európa Rádiótól kaptam hazai könyvcsomagokat, amelyek tartalmát én ismertettem. Így lettem ablaknyitogató, akit minden író ismert, amikor hazakerültem.

- Ott volt a lakiteleki találkozón is, mégis következetesen azt mondja, nem akar politikával foglalkozni.

- Akkor sem akartam tulajdonképpen politikával foglalkozni. A hozzám járó írókból álló baráti társaságom hívott el oda. Lakiteleken mindent meghallgattam, elraktároztam magamban, de csupán Konrád Györggyel ismerkedtem meg, aki szintén kicsit kívülről nézte a dolgokat. Lakiteleken volt ott egy olyan hazafias felbuzdulás, ami némi reményre adott okot. Mára ez teljesen eltűnt. Egyébként a politika csak annyiban érintett, hogy voltak folyóiratok, ahol szívesen fogadtak, és voltak, ahol nem. Végül mindenki megértette: kívül állok, nem tartozom egyik szekértáborba sem. Igyekszem mindent megérteni, van véleményem mindenről, de minek is szólnék bele?

- Két évvel ezelőtt kilépett a Magyar Művészeti Akadémiából, amelyet sokan kormányellenes lépésnek tartottak. Miért döntött így?

- Valószínűleg túl gyorsan léptem be. Felkértek, hogy legyek akadémiai tag, amelyre nem tudtam nemet mondani. Ezt követően szokás szerint visszautaztam külföldre, majd hazatérve utánaolvastam mindannak, ami az akadémián elhangzott. Legyen az jobbról, legyen az balról, a gyűlölködést nagyon ellenzem. Jó, ha nem egyformán gondolkozunk, de nem kell a másikat vérpadra vonszolni! Ezért kiléptem, de aztán újra tájékozódtam, és megírtam nekik, hogy úgy érzem, tudnánk együtt dolgozni. Oda kell menni, ahol hasznos tudok lenni. Sok barátom mondta, hogy az MMA például finanszírozná a terveimet, az írás mellett azt is, hogy a külföldi magyar lakta területeken népszerűsítsem az irodalmat. Szóval, most egy hónapja újra tag vagyok. Ezt lehetőségnek kell felfogni. Van jó néhány olyan pályatársam, aki mellé le lehet ott ülni. Sokan nem titkolják, hogy az MMA által biztosított havi apanázs nélkül nem tudnának megélni, persze ez nem olyan nagy pénz: a rendes tagok, mint én, 160 ezer forintot kapnak.

- Mik a jövőre vonatkozó tervei?

- Mint mindig, visszautazom Miamiba. Felkértek, hogy írjak egy színdarabot az 1956-os eseményekről, habár tőlem idegen a hazafias puffogtatás. Szeptembertől pedig folytatom az író-olvasó találkozókat, első körben ferencvárosi és józsefvárosi könyvtárakban.

Névjegy

Ferdinandy György (Budapest, 1935) prózaíró. 1956-ban hagyta el az országot, tizenegy évet élt Franciaországban, harmincöt éven keresztül a Puerto Rico-i egyetemen tanított. Emigrációban szerkesztette a Szomorú Vasárnap című lapot, a Szabad Európa Rádió külső munkatársa volt. Saint-Exupéry- és József Attila-díjas, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét is.



Frissítve: 2015.07.07. 21:08

Elhunyt Mednyánszky Ági

Publikálás dátuma
2015.07.07. 21:31
Forrás: Budapesti Operettszínház/Facebook
88 éves korában elhunyt Mednyánszky Ági Bársony Rózsi-emlékgyűrűvel és Gobbi Hilda-díjjal kitüntetett színésznő, a magyar operettjátszás kiemelkedő alakja - közölte kedden a Budapesti Operettszínház.
Forrás: Budapesti Operettszínház/Facebook

Forrás: Budapesti Operettszínház/Facebook

Mednyánszky Ági 1927-ben született Bécsben, 1933-tól az Operaházban volt balettnövendék. Pályáját táncosként kezdte a Kamara Varietében és a Moulin Rouge-ban, majd 1943-tól az Erzsébetvárosi Színházban és a Magyar Színházban kezdett prózai szerepeket alakítani. 1945 és 1949 között a Művész Színház, 1950-től 1958-ig pedig a Vígszínház színésze volt.

A közlemény szerint már ekkoriban rendszeresen vendégszerepelt a Fővárosi Operettszínházban, amelynek először 1958-ban tagja, 1992-ben pedig örökös tagja lett, főként szubrettszerepeket formált meg. Emellett számos filmben tűnt fel, szinkronszínészként is dolgozott, valamint évtizedeken keresztül szerepelt a Magyar Rádió hangjátékaiban, többek között a Szabó családban.

Legutóbb a Menyasszonytáncban, a Lili bárónőben, a Sweet Charityben és a Funny Girlben nyújtott emlékezetes alakítást a Nagymező utcában. Életművéért 2002-ben Gobbi Hilda-díjjal jutalmazták.

Mednyánszky Ágit a Budapesti Operettszínház saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek - áll a közleményben.

Szerző