- Vajon hosszútávon lehet sikeres ez az államfelfogás?
- Amíg nincs valós és hiteles alternatíva, addig igen. Ráadásul nagyon profin fölépített a rendszer. Amíg az emberek féltik az állásukat és ezért nem mondják el valamiről a véleményüket, addig ez a hatalomfelfogás sikeres tud lenni. És nincs mese, itt választások voltak. Teljesen mindegy, hogy milyen okból, egzisztenciális félelemből, igazodásból vagy szimpátiából mentek el, s szavaztak rájuk sokan, vagy, hogy miért maradtak éppenséggel otthon még sokkal többen. Lehet bármit mondani: ez az ország ezt a hatalmi kreatúrát választotta. Egy olyat, amelyik kerítést húz a háború elől menekülők elé. Nota bene, ez egy baromi nehéz ügy. Nemcsak fölfogni nehéz, hogy tele van a Nyugati pályaudvar családokkal, karon ülő csecsemőkkel érkező asszonyokkal, akiknek nincs hova menniük. Teljesen érthető, hogy ezt nehéz feldolgozni azoknak, akik itt élnek. Lehet ettől megijedni. De számomra nem tud egy kerítés a megoldás lenni, ahogy az sem, hogy hazazavarjunk a szinte biztos halálba embereket. Egy társadalomnak az érzékenységéről, a szolidaritásáról, a humanitárius összetételéről szól, hogy erre a jelenségre az lehet a hatalom válasza, hogy plakátokat tesz ki, magyar nyelvű feliratokkal, meg kerítést húz és őrizetbe vesz. De, még egyszer elmondom, én hivatalosan kisebbségben vagyok ezzel a véleményemmel. Mert négy év kormányzás után ez a kormánypárt újra kétharmaddal került be a parlamentbe. Tehát lehet, hogy az ország lakóinak nagy része azt gondolja, ez a jó irány, hogy rendnek kell lenni. Lehet, hogy itt tényleg a többség azt gondolja, ne jöjjenek ide, ne vonuljanak föl, ne gondolkodjanak máshogy… De azért megkérdezném: hogy van az, s csak nekem hihetetlen-e, hogy itt stadionok épülnek, miközben gyerekek éheznek? Hogy fordulhat elő ez Európa közepén a 21. században? És ez nem a jobb- vagy a baloldal felelőssége, ez mindegyiké.
- Mi lehet ennek a végpontja, hol következhet be fordulat?
- Szerintem el fogunk menni a falig, ami vagy összeomlik, vagy csak megreped, de elmegyünk odáig. Mert csak a hatalommal foglalkozik a másik oldal is. Az, amelyik – tök mindegy, hogy baloldalnak vagy másnak nevezzük – ma még nem képes megfelelő és hiteles alternatívát nyújtani.
- De mi a fal, egy forradalom?
- Dehogy, inkább hogy az életünk minden szinten egyre élhetetlenebb lesz. Olvassatok kuruc.info-t. Az a jövő.
- Elég sötét jövőkép.
- Azt gondolom, hogy a szélsőjobb valós veszély. Mert a fokozódó szegénység miatt nő a közös frusztráció, radikalizálódnak az indulatok, eluralkodik a nézet, hogy valaki más tehet arról, hogy neki van munkája, nekem meg nincs, vagy, hogy nekem miatta nincs semmim, miatta nem tudok a gyerekemnek enni adni… Szegénységben könnyű gyűlölni. És a szélsőséges felületeken pont ezekből a tehetetlenségekből, fájdalmakból, emberi gyarlóságokból és más alapvető érzelmekből fakadó gyengeségeket erősítik nagyon ügyesen. Ezeket használják ki, növelik fel, mert ezeken a portálon rendes fasiszta ideológia működik. Miközben ugyanitt országgyűlési képviselők nyilatkoznak, szintén érzelmekre apellálva és hergelve. Indulatkeltés zajlik, egyre durvábban. Ötven-hatvan-hetven éve hordozott fájdalmak, sebek, családi beidegződések felszínre hozatala a cél, mert ezek a múltbeli gyötrelmek működtetik az egész jelent, a múltunk pedig teljesen feldolgozatlan. Mi még mindig azt mondjuk, hogy évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt milyen csúnya dolgokat csináltak velünk mások. Még mindig azt mondjuk, hogy a csúnya német sas vitte el a zsidókat, mi pedig semmi rosszat nem tettünk. Nincs szembenézés, nem vállaljuk magunkat. Itt mindenki mindenben benne volt, ezért aztán nem tisztázzuk a múltunkat, a mocskos ügyeinket, ehelyett úgy csinálunk, mintha nem itt éltünk volna. Nem számítanak a tények. Ahogy a múltunkban, úgy a jelenünkben sem. Hogy lehetne így továbbmenni? Van egy iszonyú jó mondat Eugène Ionescotól, ami idevág: „A jelen nem képes legyőzni a múltat, ezért a jövő sokkal rosszabb lesz, mint bárki is gondolná.” Ez halálpontos. Éppen ezért muszáj kommunikálni. A múltról és a jelenről. Beszélni kell. Ez a tanulság.
- A közállapotokat modellezheti, ami a XV. Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSzT) történt, kezdve a zsűritagok jelölésével, a Csáki-üggyel, a bojkottal, folytatva az újvidéki Bánk bánnal, majd Vidnyánszky Attila tarolásával…
- A POSzT már régen nem a színházról szól. Úgy csinálunk, mintha ez még egy szakmai fórum lenne, holott már régen egy politikai platform, ahol a Magyar Teátrumi Társaság mindent letarolt. És éppen az a probléma, hogy pontosan tudtuk évekkel ezelőtt, amikor ez a társaság bekerült a POSzT-ba, hogy ez lesz. Miért? Mert náluk van a pénz és a hatalom. És mindenki más kiszolgáltatott nekik. Ez nem egy egyenrangú helyzet, amit kommunikál a Magyar Színházi Társaság, meg, hogy párbeszédet kell folytatni. Párbeszédet csak egyenrangú felek tudnak folytatni. Abból a helyzetből nem lehet, hogy te le vagy nyomva, mert a másiknál van a hatalom és ő azzal vissza is él. Miről beszélünk még?
- De akkor hogy van, hogy te is aláírtad a bojkottot, az Őrült nők mégis ott volt…
- Az Őrült nők nem ott volt, hanem abszolút üzleti alapon a Kodály Központban volt, s nagyon sok pénzt fizettek érte. Nem én vittem, hanem a produceri iroda, de persze némi igazság van abban, amit mondtok. Ez egy üzleti vállalkozás, amiről alá volt írva egy szerződés. De persze ezek mind csak utólagos magyarázatok, s előfordulhat, hogy valóban nem kellett volna elmenni. Ugyanakkor azért ne keverjük össze a hivatalos versenyprogramot az Off-programmal, s azzal, hogy esetünkben finoman szólva sem egy, a versenybe beválogatott előadásról van szó, hanem egy, a nézőtér megtöltése céljából megvásárolt előadásról.
- S Vidnyánszky Attila díjzáporához mit szóltál?
- Szerintem az, hogy a saját beosztottjaid kitüntetnek, inkább kellemetlen. Tényleg az a probléma ezzel, hogy mindenki szépen megszokja a rendszert. S elkezd a rendszeren belül működni. Tehát a POSzT és minden más is azt bizonyítja, hogy pár évvel ezelőtt teljesen elképzelhetetlennek tartottuk, ami most van. Megtörtént az abszurdum, s szépen mindenki elkezd ebben mocorogni, ebben életben maradni. És lassan része lesz a rendszernek mindenki. Úgy a színházban, mint az országban. A színház ugyanis mindig mikroszintje a társadalomnak.
- Ez van itt. Tehát, irány külföld?
- Valóban sokat fogok most külföldön dolgozni, Trierben kezdek, aztán megyek Szöulba, ahova az ottani nemzeti színház igazgatója hívott meg, s ahol Shakespeare Téli regéjét viszem színre. Utána visszamegyek St. Pöltenbe, majd a müncheni operába, aztán pedig Avignon következik, ahol egy Eötvös Péter-opera-ősbemutatót csinálunk.
- Ez nem kevés. Mire jut időd itthon?
- Októberben lesz Lear király a Radnótiban, szeptembertől pedig "Makbett" az Átriumban.
- A Vígben nem rendezel?
- Most nem, ez az én hibámból marad el, egészen egyszerűen elegyeztettem magamat.
- Saját társulatban gondolkozol esetleg?
- Miről beszéltek? Hogyan? Amikor a világhírű társulataink tönkre mennek, s pénzt gyűjtenek… Nincs rá lehetőség. Ráadásul azt is sokszor elmondtam, lassan ötvenéves vagyok, s ebben a nagyon kőszínházi struktúrában nőttem föl. Nem tudnék az infrastrukturális igényeimen változtatni, s nem tudnám azt mondani a négy-ötgyerekes színészeimnek, hogy jöjjenek el a semmire. Az nem lenne felelős. A Nemzeti egy pillanat volt az életemben, egy olyan lehetőség, amivel csak élni lehetett. De kézzel-lábbal ragaszkodni ahhoz, hogy valami társulatom legyen, szerintem nem szabad. Ezt nem lehet görcsösen, revansból csinálni. Ehhez belső késztetés és lehetőség kell. Most azt érzem, mindenki a Nemzetit kérné számon, lehet, hogy én saját magamon is, hogy onnan folytassuk. Miközben ezt nulláról kellene kezdeni. Erre egyelőre nincs sem lehetőség, sem szándék.
