Ha megdobnak kővel

Hogyan juthat el valaki a bibliai „szemet szemért” törvénytől a „nyújtsd oda a másik orcádat is” jézusi parancsig? El lehet-e ténylegesen, őszintén érni odáig, hogy a természetes emberi reakciót tükröző mózesi törvényt az emberi természetnek teljesen ellentmondó jézusi parancsra cserélje? Le lehet-e mondani a bosszúról, a hetedíziglenről egyáltalán? Meg lehet-e őszintén bánni a bűnt és el lehet-e hinni valakiről, hogy tényleg megbánta? Meg lehet-e őszintén bocsátani embernek, közösségnek, népnek-nemzetnek, lehet-e őszinte a békejobb, be lehet-e gyógyítani gyógyíthatatlan sebeket?

Ilyen és hasonló kérdések merültek fel bennem már a srebrenicai népirtás 20. évfordulójára való előkészületekről szóló hírek idején, s a szombaton történtek azt igazolják, jogosan. A megbékélés és megbocsátás üzenetével érkező szerb miniszterelnököt kövekkel, cipőkkel dobálták meg a bosnyák településen, a szerb delegációnak el kellett hagynia a potocari emlékközpontot.

Igaz, csak néhány hőzöngő tette, de megtehette. Az emlékfalhoz épp virágot helyező Vucicra csak saját személyzete vigyázott, a helyi biztonsági erők nem tolakodtak kimentésére. Ám nem csak az ultrák magatartása bizonyította, hogy Srebrenica még inkább csak a „szemet szemért” fejezetnél tart, nem jutott el a másik orca odatartásáig. A szervezők meghívták ugyan a szerb miniszterelnököt, a Srebrenicai anyák szervezetének képviselői el is fogadták a kéznyújtást, de a tömeg végig fütyülte a damaszkuszi úton botladozó Vucicot.

Nem véletlenül. A negyvenöt éves kormányfő húsz évvel ezelőtt forrófejű radikálisként, Seselj pártjának nagyreményű ifjú titánjaként még igencsak a "szemet szemért" híve volt és beszédeiben védelmezte a boszniai szerbek lépéseit. Alig néhány nappal a srebrenicai mészárlás után közismerten azt mondta: "ha meggyilkoltok egy szerbet, mi 100 muszlimot gyilkolunk meg".

Ezek után valóban nehéz elhinni, hogy őszinte a gesztus, sőt gesztusok sorozata, amit a balkáni megbékélés érdekében tett és tesz miniszterelnökként az egykori radikális politikus. Pedig Vucic óriási politikai kockázatot vállalt. Mert nemcsak a környező országokban tartja magát szemmel láthatóan makacsul a szerb kollektív bűnösséghez való ragaszkodás, a szerbek jórésze is azt várja el saját politikai vezetésétől, hogy valahogyan fogadtassák el a világgal: a balkáni háborúkban a szerbeknek is megvoltak a maguk fájdalmai, sérelmei és ártatlan háborús áldozatai.

Nehéz lesz így tovább lépni, minden bizonnyal még sokáig nem kenyérrel dobnak vissza az eldobott kőre a volt Jugoszlávia területén. Vucic egyelőre odatartotta másik orcáját is, amikor azt mondta, az incidens nem tántorítja el a megbékélés politikájától. A kérdés az, lesznek-e követői?

A német példa megmutatta – másképpen nem lehet, de így igen.