Szaporodnak a tüntetések – és fogyatkoznak a tüntetők. Egy-egy foglalkozási ág, jó néhány, ámde kis létszámú csoportja, olykor többféle szakszervezet aktivistái demonstrálnak Budapest utcáin, hogy az általuk képviselteket ért méltánytalanságok ellen hallassák hangjukat. Szakadatlanul zajlanak a tüntetések, más-más időpontban, különböző zászlók és transzparensek alatt.
Alig van az országban olyan társadalmi réteg vagy foglalkozási ág, amely a közelmúltban nem tapasztalhatta meg – a hozzáértés hiányából avagy egyszerűen csak a hatalom önzéséből fakadó – kormányzati érzéketlenséget, amely egyéb érdekérvényesítő eszköz híján arra késztette az érintetteket, hogy tüntessenek saját magukért és a hozzájuk tartozókat ért sérelem ellen. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a demonstrációkat és számba veszünk minden eddigi tüntetésen résztvevő csoportosulást, akkor társadalmunknak szinte valamennyi szegmensét közvetlenül vagy közvetve utolérték már a kormányzat sérelmei.
Egyre indokoltabb a kérdés: kinek a kormánya a jelenlegi kormány? Mert a társadalom szinte minden rétegét, csoportját képviselő tüntetők aligha érezhetik magukénak azt a kormányzatot, amely ellen tiltakoznak s amelynek alkalomadtán a lemondását követelik. Egyre többen érzik úgy, hogy ez a kormányzat immár egy félreértésen vagy a tömegek félrevezetésén alapuló, önmagát túlélt hatalmi konstrukció, amely messze távolodott a társadalmi valóságtól. S ami elveszítette társadalmi alapjait, az előbb-utóbb meginog.
Csakhogy nem annyira inog ez a kormányzati rendszer, amennyire a tüntetők szeretnék. Éppen ellenkezőleg: még épül, még képes terjeszkedni. Megoszt és uralkodik. Megosztotta mind a politikai életet, mind a társadalmat. Lehetetlenné tette a demokrácia iránt elkötelezett ellenzéki pártok oly’ sokszor szorgalmazott és mind máig remélt összefogása nyomán létrejövő kormányváltó erő kialakulását, elfojtotta a klasszikus értelemben vett civil társadalom megerősödését is. Mert a kormánykoalíció tisztában van azzal, ha gyenge és szétforgácsolt a civil szféra, akkor képtelen az érdekeit általános érvényűen, meggyőző egyetemességgel megjeleníteni is.
Öt évvel a Fidesz hatalomra kerülése után látjuk, nemcsak a parlamenti ellenzék hullott és hullik darabokra, hanem a tüntetések kezdetén olyannyira ünnepelt civil társadalom is. Egy-egy foglalkozási ágon belül még a szakszervezeteket is sikerült szembeállítani egymással, ezért a demonstratív megmozdulások jórészt egymástól elszigetelt, alkalmi akciók maradtak. S bár a tüntetések transzparenseinek üzenetei és az ott elhangzó nyilatkozatok mindegyike a kormány alkalmatlanságát adja tudtul, a végkicsengésükben azonos tiltakozások ennek ellenére egymástól függetlenek maradnak.
A kormánykritikus rendezvények szaporasága nem ellensúlyozza a résztvevők számának csökkenését. Hiába követelnek az utcára vonulók szakmai sajátosságaikon túlmenően gyökeres politikai változást, a közös cél csak keveseket, a gondok mértékéhez képest nagyon keveseket tud megmozgatni. Mindenki csak a saját közvetlen érdekeiért hajlandó kiállni.
Ha azt kérdezzük, hogy ez a kormány kinek a kormánya - alighanem meg is találtuk a választ.
