Figyelmeztetés volt arra, hogy az emberek továbbra is sérülékenyek, hogy nyitott szemmel kell járnunk a nagyvilágban és reagálnunk kell az aggasztó jelekre, a gyűlöletkeltő retorikára, mely – mint tapasztaltuk – előbb-utóbb fizikai cselekményekbe torkollhat. Az azóta eltelt két évtized számtalan drámai tapasztalata csak megerősítette e megállapítás igazságtartalmát.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa, melynek a világszervezet Alapokmánya szerint elsődleges a felelőssége a nemzetközi béke és biztonság fenntartásáért, a 90-es években állandó jelleggel foglalkozott a volt Jugoszláviában kialakult helyzettel, s ezen belül elsősorban Bosznia-Hercegovinával. Ebben az időben két éven keresztül Magyarország is a testület nem-állandó tagja volt, így közvetlen közelről figyelhettük az eseményeket, vehettünk részt az ezekkel kapcsolatos vitákban. A sors különös „ajándéka” volt, hogy hazánk negyedszázados szünet után éppen akkor került vissza a Biztonsági Tanács tagjai közé, amikor egy véres válság, egy pusztító polgárháború tört ki közvetlen szomszédságában. Ez nyilvánvalóan meghatározta érintettségünk és tevékenységünk fokát is a testületben folyó vitákban.
Mindenképpen szólni kell arról, hogy a srebrenicai tragédia nem akkor kezdődött, amikor 1995 nyarán az első lövések eldördültek az áldozatok irányába. Magyar részről mind a Biztonsági Tanácsban, mind pedig az ENSZ Közgyűlésén már jóval korábban „növekvő aggodalmunknak” adtunk hangot amiatt, hogy az ENSZ délszláv vonatkozású határozatait nem hajtják végre, s hogy „a boszniai tragédia Európa és az egész világ szégyenfoltjává válik”. Kifejtettük, hogy ”egyre mélyebb szakadék tátong a helyzet követelményei és a között, amit már korábban meg kellett volna tenni”. Amikor Srebrenica ostroma megkezdődött, az ENSZ menekültügyi főbiztosa katasztrofálisnak ítélte a város helyzetét, javasolta, hogy a szerb fegyveresek által körülzárt enklávét tegyék az ENSZ által védett övezetté.
A Biztonsági Tanács véget nem érő, zárt ajtók mögötti ún. informális konzultációkon tanácskozott a helyzetről. Magyar részről „rossz érzésünket” fejeztük ki amiatt a „lassúság és késedelmesség miatt, ami mindvégig jellemző volt a Biztonsági Tanács konzultációira”. 1993 áprilisában a testület határozatban követelte, hogy Srebrenicát és környékét tekintsék biztonságos övezetnek, és felszólította a szerbeket, hogy azonnal szüntessék be a fegyveres támadásokat. Megjegyzendő, hogy az eredeti határozattervezetben a „védett övezet” kifejezés szerepelt, de ez nem volt elfogadható egyes állandó biztonsági tanácsi tagok számára, amit jól illusztrált egyikük azon megjegyzése, miszerint „arról sosem volt szó, hogy az ENSZ megvédi Srebrenicát. Elrettenti a támadást – igen. Megvédi – nem.”
A Biztonsági Tanács e határozata alapján utazottáprilis folyamán Boszniába a testület hat fős tényfeltáró bizottsága, melynek Magyarország is tagja volt. Srebrenicában az út mentén több százan felszabadítóként, megmentőként, integetéssel és tapssal fogadták a páncélozott harci járműveken érkező küldöttséget. Ahogy ott néztem a bennünket üdvözlő embereket, a lelkem mélyen – tapasztalva a Biztonsági Tanácsban addig látottakat - tudtam, hogy mi nem megmentőként érkeztünk a városba, melynek lakossága az ideáramló menekültek következtében az eredeti 8-10 ezerről hatvanezerre duzzadt. Körbejártuk a települést, láttuk az ott uralkodó nyomorúságos körülményeket. A festői szépségű völgybe zárt Srebrenicát övező dombon jól láttuk a szerb ostromgyűrűt képező tankokat és ágyúkat. Iszonyú kontrasztot éreztem a virágba borult tavaszi természet és a fák között megbúvó fegyveresek látványa között. E látogatás megrázó élmény marad számomra.
New Yorkba visszatérve a Biztonsági Tanács küldöttsége jelentést készített, s megállapította, hogy Srebrenica tulajdonképpen egy szabadtéri börtön, az ostromlók a településre nem engednek be orvosokat és elzárták a vízutánpótlást, a helyzet semmiképpen nem felel meg egy biztonságos övezet kritériumainak. A két évvel későbbi tragédiára bőven voltak intő jelek. Ezt jelezte nemcsak a támadók könyörtelensége és a Biztonsági Tanács fokozatosan papírtigrissé válása, hanem azoknak a katonai eszközöknek a hiánya is, melyek segítségével az ENSZ békefenntartók valóban biztonságos övezetet tudtak volna létrehozni.
1994 tavaszán, még a srebrenicai vérfürdő előtt jóval jelentettük ki magyar részről a Biztonsági Tanácsban, hogy „a boszniai történések nehezen felmérhető kárt okoztak az európai építkezésnek”. Valóban, e tragédia kemény és kegyetlen lecke valamennyiünk számára. A gyűlölet, az ultranacionalizmus, az etnocentrizmus egyvelege, s annak konkrét megnyilvánulásai - az agresszió, a gyilkosságok, az etnikai tisztogatás, a deportálás, a nők elleni erőszak, pótolhatatlan kulturális kincsek elpusztítása, súlyos anyagi rombolás és a felmérhetetlen lélektani sebek - a huszadik század végi Európában elképzelhetetlen méreteket öltöttek és ismét lecsaphattak Európára. Az események eme tragikus folyamatát nagymértékben elősegítette, hogy a nemzetközi közösség maga engedte ki azt a bizonyos szellemet a palackból. Nem kell ehhez meggyőzőbb bizonyíték, mint Kofi Annan későbbi ENSZ-főtitkár 1999-ben készített döbbenetesen őszinte és önkritikus jelentése, amely a srebrenicai mészárlás kapcsán – az ENSZ-dokumentumoktól igencsak szokatlan stílusban - azt írta, hogy „a Gonosz létezik”.
A jelentés brutális nyíltsággal tárta fel azokat a hibákat, amelyeket az ENSZ követett el. Beszélt a téves helyzetértékelésekről, a hibás következtetésekről és mulasztásokról, bírálta az ENSZ békefenntartó erőinek „gondolkodás nélküli semlegességét”, amikor tétlenül szemlélték a polgári lakosságot ért atrocitásokat. Az ENSZ-főtitkár addig kikezdhetetlennek tűnt alapelveket is megkérdőjelezett, amikor azt írta, hogy a nemzeti szuverenitás elvét félre kell tenni, ha az akadályozza a Biztonsági Tanácsnak a nemzetközi béke és biztonság megőrzésére irányuló kötelezettségét. Hangsúlyozta, hogy egyetlen kormánynak sincs joga lábbal tiporni az emberi jogokat, s az e jogokkal kapcsolatos nemzetközi aggodalmak elsőbbséget élveznek a be nem avatkozás elvével szemben. Mai világunkban nem lehet elégszer hangsúlyozni Kofi Annan e megállapításainak messzemenő jelentőségét.
A boszniai események ilyen kimenetelét természetesen nagymértékben befolyásolták a világszervezetben jelentkező nehézségek, a békefenntartó erőkkel kapcsolatos problémák, a new yorki központ és a terepen dolgozó kéksisakosok között nem mindig létezett összhang, a kapott mandátumok hiányosságai, amire egy – ugyancsak a boszniai tragédiára reflektáló - 2000-ben született ENSZ-bizottsági jelentés világított rá. Ez hangsúlyozta, hogy a kéksisakosok ne csak önvédelemből, hanem a polgári lakosság védelmében is használják fegyvereiket. De azt is feltétlenül említeni kell, hogy az ENSZ nem világkormány, a szervezet csak azt tudja tenni, amit tagállamai készek megtenni. Tehát a boszniai kudarc okait nemcsak a világszervezetben, hanem az egyes tagállamok politikai magatartásában is keresni kell. És itt főleg azokra gondolok, akik annak idején képesek lettek volna a délszláv térség pontosabb ismerete alapján az ENSZ-ben változtatásokat előidézni a bénasággal, tétovázással, óvatoskodással szemben. A határozottabb, hatékonyabb fellépést nemcsak az akadályozta, hogy Oroszország eltérő vonalat vitt a Biztonsági Tanácsban, hanem az is, hogy a három nyugati állandó tag között sem volt meg a kellő összhang a szükséges teendők megítélésében. Ebben közrejátszott az is, hogy a kelet-nyugati konfrontáció korszaka után egy új, mindaddig ismeretlen világ köszöntött ránk egy olyan véres kihívással, amelyre a nemzetközi közösség, s ezen belül a legfontosabb multilaterális szervezetek nem voltak felkészülve.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy a srebrenicai események 20. évfordulója alkalmából a Biztonsági Tanácsban a napokban benyújtott határozati javaslat egy állandó tag vétója miatt elbukott.
