A Klubrádiót hallgatta Bayer Zsolt és felháborodott (Morál és tudomány, Magyar Hírlap, 2015. július 14.). „Két vén bolsevik” – Bolgár György és Krausz Tamás – beszélgetett, „gyalázta penetráns stílusban” Hóman Bálintot, a Horthy-korszak kultuszminiszterét. Mondván, vitathatatlanul nagy történész volt, ám emberileg és erkölcsileg mégis alkalmatlan az akadémiai tagságra.
Fontos-e, hogy Bayer a Klubrádiót hallgatta? Sajnos, néha az.
Bayer elegánsan átugorja Hóman életútját: „legyen most elég egyetlen rövid mondat, egyetlen tény: nem volt háborús bűnös”. Ezt eddig is tudtuk, az idén márciusban a bíróság posztumusz rehabilitálta Hómant, akit 1946-ban a népbíróság azért ítélt háborús bűnösként börtönre, mert a parlament tagjaként megszavazta a Szovjetunió elleni hadüzenetet. A vita most nem arról folyik, hogy Hóman háborús bűnös volt-e, hanem arról: állítsanak-e neki szobrot Székesfehérváron, amelynek parlamenti képviselője volt, és, hogy az Akadémia visszafogadhat-e soraiba egy olyan tudós politikust, aki ösztökélte és megszavazta a zsidótörvényeket, és akiről kortársa Szegedy-Maszák Aladár azt írta: „Ő is egyike azoknak, akikről képtelen vagyok megérteni, hogyan falazhattak a deportálásoknak és egyéb embertelenségeknek”. Aki meghasadt lelkülettel néhány zsidót megmentett, miközben propaganda-fogásnak mondta a kezébe került auschwitzi jegyzőkönyvet.
Bayer mindezek helyett – mint az egyszeri matekérettségiző, aki bármely tételt húzza is ki, Pitagoraszt mondja fel - előhúzza a kalapból a görögöt: ha „Hóman nem volt háborús bűnös, nem vagyok bizonyos benne, hogy ugyanez például Lukács Györgyről is elmondható”.
Még nem értjük, de kezdjük sejteni, mit keres itt Lukács.
Az eddig szokatlanul visszafogott szerző bele is lendül, megmutatja, miért gondoljuk olyannak, mint aki folytonosan szarral kenegeti a magyar publicisztika Ady Endre és Bálint György csiszolta nyelvezetét. Előhúzza a filozófus Lukácsot, de mint „a magyar baloldal és a hozzá ezer szállal kötődő magyarországi liberálisok első számú ikonját, megfellebbezhetetlen, megkérdőjelezhetetlen szellemi tekintélyét, a budapesti iskola hallgatóit, akik vitték és viszik tovább a lukácsi örökséget”. Ébredünk: naná, hogy nem csak Lukácsról van itt szó, hanem Vajda Mihálytól Márkus Györgyön át Heller Ágnesig - róluk.
De Bayer története ennél is összetettebb. Érveket és ellenérveket Hóman mellett vagy ellen nem Hómanban, hanem Lukácsban keres és vél találni. Abban, hogy mit tett az „egyetlen”, az „egyetemes”, az „orákulum”, a „feddhetetlen” Lukács (ezeket a jelzőket legkevésbé volt tanítványai aggatták a filozófusra) 1919 tavaszán, a „patkánylázadás” – értsd: a Tanácsköztársaság – idején. A zsidó bolsevik politikai komiszár Lukácsra még várni kell, Bayer ugyanis előbb korabeli forrásokból hosszan felidézi, hogy „a döntő többségében zsidók által vezetett bolsevikok hogyan bántak a saját fajtájukkal is”. A leírások, persze borzalmasak, mint minden atrocitás leírása. A lényeg most: az általános zsidóellenes undor felélesztése a valójában nem elsősorban zsidók, hanem bolsevikok osztályharcként megélt rémtettek felidézésével. Olvashatnánk Horthy magyar osztályharcos különítményeseiről is, de Bayer az olvasó érzelmeit felkorbácsolva sunyin életet akar lehelni abba a logikába, amellyel a Horthy-rendszer - páni félelmében egy újabb vörös forradalomtól - az antiszemitizmust rákopírozta az egész baloldalra.
És akkor Lukács - már megágyazott - bűnéről. A románok elől hátráló vörös hadsereghez tartozott az a hadosztály is, amelynek Lukács közoktatásügyi népbiztos – rövid ideig – politikai komisszárja volt. Mint ilyen azt javasolta, a hadosztályparancsnoknak: fenntartandó a katonai fegyelmet, a gyávaság ellen a legszigorúbb fegyelmező eszközt alkalmazza, tizedeltesse meg az egyik, zömmel budapesti rendőrökből álló századot. Tény: a tizedelés megtörtént. „Ez az egyetlen ismert cselekedete (a javaslat - a szerk.) Lukácsnak, amely fennmaradt harctéri szerepléséről” – idézi Bayer. 1919-et írtunk, az ország hadban állt. Ma már nem tizedelnek, hogy mit tesznek a meghátráló katonával, nem tudom, csak sejtem. A tizedelés mai szemmel kegyetlen igazságtalanság volt. Hogy akkor és ott felesleges lett volna, annak eldöntése a hadtörténészek dolga. Lukács ugyan nem lőtt, de a tizedelés javaslata is elég, hogy Bayer szerint részese legyen „az egész patkánylázadás alatt elkövetett atrocitásoknak, nép- és emberiességellenes bűncselekményeknek”. Hóman Bálint nem ölt meg senkit – írja Bayer. „Csak” ösztökélte és megszavazta a zsidótörvényeket – erről nem ír.
És akkor még egy „apróság”. Bayer szerint a volt MSZMP Párttörténeti Intézet archívumában őrzik azt a belső használatra szánt visszaemlékezést, amelyben Lukács közli a tizedelés tényét és az abban való kezdeményező szerepét. A Politikatörténeti Intézet főigazgatója ma Földes György (Bayer szemében mindenekelőtt az egykori kommunista belügyminiszter-helyettes fia), akit felszólít, haladéktalanul hozzák nyilvánosságra az általuk őrzött Lukács visszaemlékezéseket, mert „nincs joguk eldugni… mert minden, ami azokban áll, közérdekű információ”. Ha már Bayer ennyire kíváncsi, betévedhetett volna Földeshez. És megkaphatta volna a 867.f.l-46-os jelzetű iratot, amely 1969 óta szabadon kutatható, 1969 és 1996 között 69 alkalommal kérték ki.
Hogy akkor mire ez az egész? Csak arra, hogy Bayer közölje: Lukács méltatlan, Hóman meg méltó az akadémiai tagságra? Ilyen olcsón nem ússzuk meg. Bayer ismét kiokádja magából az undort: elég volt a szellemi terrorból, amit amúgy a hatalom közelében ordibálva a kultúrharc közben éppen ő gyakorol. „Úgy általában: elég volt belőletek.” Persze: nem általában a zsidókból. Hanem a baloldali-liberális zsidókból. Általában a baloldali-liberálisokból.
Ismerős szavak? Eszement az, aki úgy gondolja, hogy a mai hatalom – a kormányfő, vagy bárki a legfőbb vezetésből – akár látens antiszemita volna. A hatalom szellemi hátországában viszont akadnak szépen, akik Hóman kultuszminiszter örököseként a nemzetileg és kulturálisan homogén, minden idegen elemtől megtisztult, keresztény Magyarország képzetének rabjai, akik szerint „a magyarság… nem kívánja magába olvasztani, inkább kirekeszti nemzeti életéből az oda idegen testként beékelődő zsidóságot”. Ezen érdemes lenne elmeditálnia annak a politikának, amely lassan elfelejti a liberális ős-Fidesz népi-urbánus háborút megvető „belgaságát”, miközben ma szemet huny a szélsőjobboldal nyílt antiszemitizmust éltető holdudvara felett.
Tanulságos, hogy bármekkora tudora volt is Hóman a magyar középkornak, a hatalom közelségének Horthyval, Szálasival tartó bódulatában könnyen megfeledkezett arról, mit tett a magyar zsidóság az országért, és nem csak a kiegyezés utáni polgárosodásért, hanem a két világháború között konzervatív nagyiparosként is. Horthyék ezt a feledékenységet éppúgy fel- és kihasználták, amint ma Orbánék használják Bayert és az antiszemitizmus zsarátnokát. Vitányi Iván szavaival inkább autokrata prakticizmusukban, semmint pragmatizmusukban az antikommunizmuson kívül nem találtak nemzetegységesítő kovászt, a baloldal és a liberalizmus nekik bolsevizmus, az pedig maga A zsidó. Ez pedig antiszemitizmus, amely Auschwitz után semmilyen formájában nem elviselhető.
Foglalkozzunk-e Bayerral? Időnként muszáj. Időnként a szart szarnak kell nevezni, felemelni, felmutatni, akkor is, ha undorodunk tőle, s nem eltartott kisujjal, befogott orral mutogatni, hol lapul a hatalom gyepén.